A tematikához illően – ahogy M. Nagy Miklós megjegyzi – posztapokaliptikus a környezet, azaz a kibelezett lakóház. A szerzőnek ez nagyon tetszik, akire azon nyomban rá is csodálkozik a mellettem ülő fiatal novellista: "Nahát, sose láttam még élő oroszt! Csak pornóban." Így nehéz komolynak maradni, de a szerző is kellően önironikus marad az este folyamán, aki az előbbi bon mot-t szerencsére nem hallotta, de valószínűleg nem is fordítottuk volna le neki.

A moderátor elsőként azt a szerinte interjúk során elkoptatott, ám megkerülhetetlen kérdést teszi fel Glukhovskynak, hogy miért pont a moszkvai metrót választotta a regényei helyszínéül, mire a szerző azt feleli, gyerekkori traumája ugyan nem volt a metrók kapcsán, ha esetleg arra gondol (mondjuk molesztálta-e ott pap), és ehhez hasonlóan nem is az atomháború számára a legnagyobb kérdés. Viszont gyerekkorában évekig kellett metróznia az iskolába, és később tudta meg, hogy a moszkvai metró egyben a világ legnagyobb óvóhelye, és ez a tény olyan érzés volt számára, ami ahhoz hasonlítható, ahogy a Narnia krónikáiban a ruhásszekrény egy elvarázsolt világba vezet.

Turi Márton szerint az orosz irodalom tradíciója a posztapokaliptikusság, ennek kapcsán faggatja a szerzőt az irodalmi hatásokról. Glukhovsky a Sztrugackij-testvéreket említi, és velük kapcsolatban is elsősorban a kiürült, lepusztult városokat mint motívumot. Akár a Mad Maxben, ahol vidám módon nincs állam, és szabadon lehet rohangálni géppisztolyokkal a kezünkben – mondja, és az oroszokat az amerikaiakkal hozza párhuzamba (bár a Mad Max ausztrál, jegyezzük meg halkan), ugyanis az amerikaiak álmodoznak az effajta szabadságról, míg az oroszok félnek tőle. Ahogy Raszkolnyikov teszi fel a kérdést: ha nincs Isten, akkor tényleg mindent szabad? Ám az oroszok sosem lesznek olyan szabadok, hogy mindenkit megölhessenek, ott ugyanis nem volt Vadnyugat, azaz minta. Az orosz posztapokaliptikusságot Glukhovsky túl romantikusnak ítéli meg, mert mindent újra lehet kezdeni és hőssé válni, és maga az ország is posztapokaliptikus, hiszen a szovjet birodalom romjain létezik. Így a moszkvai metró az ókori görög templomok romjaihoz hasonlítható, vagy egy víz alá merült birodalomhoz, mint Atlantisz.

Ha már ókor, Turi Márton megemlíti, hogy számára úgy tűnik, mintha Glukhovsky Metró-könyvei átmenetet képeznének a disztópiák és az orosz irodalom között, ugyanis a szerző könyveiben rendre megjelennek a tradicionális "orosz átkozott kérdések" is, azaz mintha a Dosztojevszkij-hősök gázmaszkot viselnének. A szerző rábólint, és csöppet sem szerényen meg is jegyzi, hogy ő meg egy farmeres Dosztojevszkij. A Metró-könyvekben sem az akció a lényeg – nincs is sok –, sokkal inkább a líraiság és a filozofikusság, ami a sorozatból készült számítógépes játékokra is jellemző. Fontos számára az érzelem is, amely szerinte kábítószer az olvasók számára, hiszen azokra a napokra, amelyeken nem éreztünk semmit, úgysem emlékszünk. "Próbálok minél érzelemdúsabb könyveket írni, ám ez nehéz olyan hidegvérű androidnak, mint én" – mondja, majd megkéri a moderátort, hogy szorítkozzon az eldöntendő kérdésekre. Turi meg is kérdezi, hogy igaz-e, hogy a Metró 2033 első verziójában megölte volna a főhőst, amire Glukhovsky egy szimpla igennel válaszol. Ennyivel persze nem lehet elintézni, magyarázat sem árt, ami a következő: Artyom az élet értelmét keresi, és mivel megteremtője akkoriban tagadta ennek létezését, egyértelműnek tűnt számára, hogy ki kell nyírnia – azért kímélte meg az életét végül, mert a saját sorsában is olyan változások történtek, amelyek optimistábbá tették. A többi Artyom megölésével és Szasa életben maradásával kapcsolatban pedig elmesél egy viccet arról, hogy miért nézik végig a nők a pornófilmeket. "Hát azért, mert azt várják, mikor házasodnak össze a szereplők…"

Turi Márton ezután a mai orosz populáris irodalomról kérdezi Glukhovskyt, aki elmondja, miért tartja magát outsidernek ott. "Kockafejű gyerek voltam, ezért harcolok a kockaság ellen. Mintha Hitler félig zsidó lett volna, és azért irtotta volna őket." Márpedig a legtöbb orosz író kockafejű, nem szeretik őt és ő sem szereti őket – ne azért tartsák szarnak a könyveit, mert 20 év alatt úgyse fejlődhetnének ki mutánsok, vagy mert a metró alagútjaiban nem is lehet tüzet gyújtani. A tündérmese is nélkülözi az ilyesfajta praktikusságot, azért és akkor tud működni, ha a szereplők viselkedése pszichológiailag meggyőző. Persze, ha Sztrugackij azt mondaná, hogy egy nagy nulla, egy napra biztos nagyon kiakadna, viszont erre nem kerülhetett sor, mert az említett és általa csodált szerző életében azt nyilatkozta, hogy nem olvasta a szövegeit. Egyébként ugyanígy hatott rá Kafka, Boris Vian, Borges, Marquez és Bulgakov is. Megtudjuk még, hogy a többi Metró-könyv szerzője nyaggatta őt, mikor lesz Metró 2035, de ő már szeretett volna feljönni a felszínre, így hát bemutatta a világnak azokat az olvasóit, akik szerették volna megírni a saját mutáns történeteiket – így tágul a Metró univerzum, ahogy az est címe szólt, azaz így kelt életre a fan fiction. Turi Márton zárásul megkérdezi, melyik kortárs írót kérné fel, hogy írjon egy könyvet a Metró univerzum számára, és Ulickaját javasolja, mert hiányolja a mutánsokat a könyveiből. Glukhovsky egyetért, szerinte azért nem fog Nobel-díjat kapni Ulickaja, mert nem szerepeltet mutánsokat, de nem őt kérné fel, hanem Stephen Kinget, csak ő meg annyira gazdag, hogy úgysem lehetne befűzni, vagy George R. R. Martint, akivel egyszer találkozott is, és megkérte, hogy küldjön egy haverjának egy születésnapi videóüzenetet. Mivel George R. R. Martin "túl dagadt" ahhoz, hogy elmeneküljön egy ilyen felkérés elől, meg is tette, mi pedig meg is nézhettük Glukhovsky okostelefonján, amint a Trónok harca enyhe alkoholos befolyásoltság alatt boldog 33. születésnapot kíván Glukhovsky barátjának, megjegyezve, hogy Jézus pont ennyi idős volt, amikor meghalt.
 

Fotó: Róbert Katalin (Európa Könyvkiadó)