2009 áprilisa alighanem – hogy stílszerűek maradjunk – vízválasztó az amerikai hajózás történelmében. Richard Phillips kapitányt és a Maersk Alabama teherhajó legénységét ekkor kényszerítették térdre az Abduwali Muse vezette szomáliai kalózok, a támadás pedig azért precedensértékű, mert ilyen helyzetbe 200 éve nem került senki a honfitársai közül. Teljes kiszolgáltatottság, kényszerű passzivitás egy csapat haramia társaságában – a Phillips kapitány e pszichológiailag is érdekes, vagy inkább megterhelő állapotrajz skiccelésére vállalkozik.

Paul Greengrass pedig igen otthonosan mozog ezen a terepen. Azon felül, hogy a brit direktor kétségkívül szerző, akit a dokumentarista érzékenység, a shaky cam (eddig) sűrű bevetése, az átlagemberek nehéz szituációba helyezése, illetőleg a megtörtént eseményekhez való ragaszkodás határoz meg, jórészt nagy hangsúlyt fektet a karakterrajzra. Legyen szó a Véres vasárnapként ismert 1972-es derry-i felvonulásról, mely során az angol katonák géppuskatűz alá vették a demonstráló Ivan Coopert és társait, essen szó a United 93-as utasairól, akik 2001 szeptemberében a World Trade Center ikertornyai helyett egy pennsylvaniai mezőn lelték halálukat a gépeltérítőkkel együtt, Greengrass örökké nyomás alatt vergődő, és mindenek előtt kidolgozott figurákat mozgat felvevőgépei előtt. Sőt, ez a közelítésmód akkor sem tűnik el, amikor a rendező hollywoodi rendelésre dolgozik, lévén Greengrass az akcióműfaj 2000-es évekbeli pionírja, a szintén brit Christopher Nolan mellett neki köszönhető, hogy a zsáner realista vérátömlesztésen esett át, a denevéremberen kívül az ő Jason Bourne-je is hús-vér ember, távol a kütyüdús James Bond-koordinátáktól. (Érdekességképpen pedig épp a "bevándorló" Greengrass szemszöge kellett ahhoz, hogy a Casino Royale-lal újjászülessen a 007-franchise.)

A Phillips kapitány (az A Captain’s Duty című önéletrajzi írás nyomán) mindazonáltal jóval közelebb áll a rendező alacsonyabb költségvetésű, karcos true story-jaihoz, inkább a Véres vasárnap és a United 93-as mintájára készült, csak épp A Bourne-csapda és A Bourne-ultimátum anyagi és kritikai diadala után immár a Sony/Columbia égisze alatt.

Erénye nemcsak produkciós értékeiben merül ki, azaz nem kizárólag adrenalindúsra rendezett ostrom, menekülés, túszmentés-jelenetei adják az erejét, hanem inkább az ember bemutatása, akiről a történet voltaképpen szól. Sokan, rengeteg helyen írták már, jelen sorok szerzője sem hagyhatja ki, hogy Tom Hankset vélhetően Oscar-díjra jelölik majd alakításáért. A színész továbbra is átlagember marad, az a figuratípus, akire immár 30 éve építi karrierjét Forrest Gumptól az Apollo 13-on át a Terminálig, játéka pontosan ezért marad hiteles. (A közönség pedig örül, hogy végre nem egy olyan őszintétlen mozieposzban nézheti, mint a Felhőatlasz, hanem egy olyan ügyesen összerakott műfaji darabban, mint amilyen A kárhozat útja volt – noha a filmek műfaja természetesen különböző.) Elhisszük, hogy négy-öt fegyveressel szemben alig bírja kinyitni a száját, kétségbevonhatatlanul hiteles, hogy nem "all american hero"-ként tesz rendet, hanem egy közülünk való családapa, aki becsülettel hisz a konzervatív családi, munkahelyi értékekben, és aki azért nem száll szembe a rámorduló kalózókkal, mert nem egyszemélyes kommandó, hanem egyszerű melós.

A Phillips kapitány éppen emiatt nem is köntörfalaz. Azt az állapotot vázolja fel, amikor szűk térben, a klausztrofóbiától is sújtva vagyunk kénytelenek helytállni és az eszünket használni öklünk helyett. Helyesebben: inkább thriller ez, mint pisztolyropogástól zajos akciómozi. Greengrass tudatja velünk, milyen az, amikor már-már A tengeralattjáró bezártsága nyomaszt, és egy ilyen közegben a halántékunkhoz szegetett gépkarabélyok, a hangos szavak (ráadásul olyan nyelven, amit a túszok nem értenek), a parancsok orkánjában, a nyílt vízi, Isten háta mögötti senkiföldjén, egy fémkoporsóhoz hasonlatos mentőcsónakban muszáj életben maradnunk – a Phillips kapitány emiatt pszichológiai nyomásra gyúró filmnek titulálható. Egyedül, fenyegetetten, üvöltések kakofóniájában, izoláltan. Akárcsak egy gunatanamói fogoly, akit éppen vallatótisztek vesznek kezelésbe, vagy mint egy dzsungelben lefegyverzett katona, akit a természet fegyvereivel törnek meg testileg-lelkileg. Pszichológiai sokk, szikár, realista, dokumentarista tudósítás, a centrumban pedig csak egy kapitány. Nem az örökké rohanó Jason Bourne, végképp nem egy propagandisztikus jenki legény. Pusztán egy mindennapi munkáját végző ember. Ilyenkor pedig irreleváns, hogy a való életbeli Richard Phillips többek szerint antipatikus figura, Greengrass thrillerje nem önéletrajzi regény vagy tévéhíradó, hanem fikciós-mesélő extenzív kalandthriller, csakis ilyen rangban kell brillíroznia.

Újabb pozitívum, hogy a rendező nemcsak az Alabama legénységét dolgozza ki, vagyis árnyalja jól a bajtársiasság, a kitartás fogalomköreit és ruházza fel arccal az árufuvarozókat, tiszteket, hanem a Phillipsékre rontó kalózokat is személyiséggel bíró karakterekként jeleníti meg, nem egyoldalú, hőzöngő vadállatokként. Utóbbit nemcsak az bizonyítja, hogy Greengrass mindkét oldalt elkülöníti, ugyanannyi snitten és ugyanolyan hosszú ideig örökíti a hajósok vízre szállását, mint a(z egyébként szervezett bűnözőknek is beillő) kalózok nekiiramodását, hanem az is, hogy a haramiák egymással is többször összetűzésbe kerülnek, ők is sérülékenyek, nekik is élniük kell, röviden: emberiek, nem pedig gyilkolandó ellenségek. Ez a kétoldalú bemutatás szintén ismerős lehet mind a Véres vasárnapból, mind a United 93-ból: nemcsak az írek/angolok tábora, hanem az utasok/arab terroristák is egyenrangú felek. Greengrass pedig helyesen felismeri ezt: Tom Hanks és a korábban sofőrként dolgozó fiatal szomáliai aktor, a Musét éleltre keltő Barkhad Abdi ugyanolyan erős jelenléttel bírnak a vásznon, egymás méltó párjai. Párharcuk feszült és kemény, inkább verbális, mint fizikai alapokon nyugvó bajvívásuk olyan klasszikusokat idézhet, mint David Lean egyik csúcsfilmje, Híd a Kwai folyón, vagy Greengrass egyik kedvenc mozija, Az algíri csata című Pontecorvo-mű, de legfőképpen a jellemek ütközetére, a fogvatartó erőszakosságára és a rab helytállásának ellentétére hajt rá úgy, hogy maximálisan hiteles legyen a szorult helyzet. Nincs politikai, sem történelmi analízis, pusztán két átlagember, más-más világnézet, eltérő szándékok és hangulatok. Egy zárt helyre költöztetett túszdráma ez, számtalan torokszorító pillanattal.  

Természetesen Greengrass akkor sem bukik el, ha akciójeleneteket kell vászonra varázsolnia. Mind a kalózok érkezését és a Maersk Alabama legénységeinek bujkálását ábrázoló párhuzamos montázs, mind a Phillips menekülési kísérletét, a Navy Seals intézkedéseit, az ostrom alá vettek segítségére érkező másik hajót feltáró jelenetsor dúskál a feszültségben, így a Phillips kapitány produkciós értékei sem mondanak csütörtököt, az is maradéktalanul élvezheti mind a 134 percet, akit csupán egy fordulatos akcióthriller ígérete vonz. Sőt, a rendező ekkor is képes a talajközeli ábrázolásmódra: Mi történik, ha a "hadifókák" túl sok ideig várakoznak az összes célpont bemérésével, és közben golyót repítenek a célszemély fejébe? A Phillips kapitány éppen ekkor válik a kalózkodásról szóló fabulák egyik éllovasává, hiszen olyan embertelen részletességgel tolja az arcunkba a kommandósok pepecselését és közben az áldozat kiszolgáltatottságát, hogy immár nemcsak a körmünket rágjuk, de szomorkodunk, bosszankodunk is, drámát élünk át. Maga a kínzó fiziológia, amikor a mozi végén a bekötött szemű, levetkőztetett Phillips kapitány aggódik az életéért vaksötétben, tudatlanul, véresen. Arra pedig, ahogy Greengrass zárja a történetet, ahogy a klisészámba menő Spielberg-befejezés (napfény, ölelkezés, patetikus zene) helyett egy összetört, zokogó, beszélni és a saját nevét kimondani is alig képes jedermannt kísér fedélzetre a mentőosztag, csak egy szó létezik, mégpedig a zsibbasztó.

Nemrég hazánkban is bemutatták a dán Emberrablás című thrillert. Derekasan helytállt, csakúgy, mint a Phillips kapitány. Ám míg az egy multinacionális céget is bevont a játékba, esendőként ábrázolva az öltönyösök brigádját, a kalózokat és a legénységet is, addig Greengrass karakterológiája visszafogottabb: ő jóformán egyetlen karakterrel hagyja összezárva a nézőket. Ezúttal nem rángatja a kameráját, hanem állványra szereli, a földre teszi azt, hogy egy rendkívül erős történetet mondjon el egy közülünk származó hajóskapitányról.

Phillips kapitány (Captain Phillips)
Színes, feliratos amerikai thriller, 2013, 134 perc
Rendezte: Paul Greengrass
Írta: Richard Phillips és Stephan Talty A Captain’s Duty című regénye nyomán Billy Ray
Zene: Henry Jackman
Operatőr: Barry Ackroyd
Vágó: Christopher Rouse
Szereplők: Tom Hanks (Richard Phillips kapitány), Barkhad Abdi (Muse), Catherine Keener (Andrea Phillips), Michael Chernus (Shane Murphy), Corey Johnson (Ken Quinn)
Forgalmazza: InterCom
Korhatár: