1960-ban már volt Magyarországon antibiotikum. De az egészségügyi ellátottság korántsem volt természetes: akadozott a gyógyszerek szállítása – és, ez volt a hírhedett Ratkó-korszak. Ratkó Anna, egészségügyi miniszter legfőbb elve szerint "a lánynak dicsőség, a nőknek kötelesség a szülés". A Nagy Nővér e szaporodási ideológiáját nemcsak a társadalom lelkébe, hanem a törvény lapjaiba is beleégette: abortuszt csak orvosilag indokolt életveszélyes esetekben lehetett alkalmazni. A "szép új világ" e szigorú szabálya miatt sokan fordultak segítségért a törvénytelen angyalcsinálókhoz, akik sokszor sterilizálatlan, durva eszközökkel – például egy kötőtűvel – végezték el a magzatelhajtást. Talán nem is tudják már a maiak, hogy innen van a híres munkáskerület, Angyalföld neve is: zömmel itt, a főváros XIII. kerületében, ahogy a sláger mondja, "a Váci út s a Lehel út között" éltek és működtek azok a modernkori boszorkányok, akik ezt a sokszor tragikusan végződő tilos beavatkozást jó pénzért elvállalták.

Ez év szeptember elsején kezdte az iskolát a nővérem. Mi anyámmal elkísértük őt a szép nevű gellérthegyi utcákon – Muskotály köz, Holdvilág utca, Villányi út – a Köbölkút utcai általános iskolába. A szocreál épület egy igazi hodály: ijesztően sok gyereket nyelt magába. A Ratkó-gyerekek annyian voltak, hogy szinte a fele abc-t fel kellett használni az osztályok megjelölésére: nemcsak a, b és c osztály, de d, e, még f és g is indult. Az évnyitón kötelező uniformis, a kék iskolaköpeny katonácskákat csinált a gyerekhadból – olyanok voltak, mint egy kis hadsereg. A rengeteg elsőst elkísérte a család, szülők, kismamák, nagymamák, testvérek, rokonok – sokan kívül is rekedtek, ott ácsorogtak az óriási épület előtt. Az igazgató elvtárs távolba hangzó kierősített orgánuma méltatta a szocializmus eme nagy vívmányát, az iskolát, és valami különös, nem odaillő küzdelmekről beszélt. Képtelenek voltunk kideríteni, hogy a testvérem melyik osztályba fog járni. 

Osztályterem (1960)

Nekem a szocializmus másik nagy vívmányát, az óvodát kellett volna látogatnom, de az idült középfülgyulladás megakadályozott ebben. Sokszor kellett a fülészetre menni velem, emlékszem a fülész orvosok homlokreflektorára, nagyon izgalmas holminak találtam, a felpolírozott fém a közepén azzal a lukkal, amin keresztül az orvos fél szeme belenéz fájós fülembe... Mint egy furcsa küklopsz. Lesi a fájdalmamat fél szemmel, miközben fém műszerei velőtrázóan fagyosan koppannak az üvegtálcán. De a legborzasztóbb a lándzsa: ezzel szúr bele a láztól feszülő forró dobhártyába, és közben azt mondogatja, jó, jó, mindjárt készen vagyunk. Leírhatatlan fájdalom, anyám keze elfehéredik az erős szorítástól, valami folyik a fülemből, és a dobhártyámnak ideje sincs begyógyulni, mert holnapután kezdődik elölről az egész iszony. A doktor maga felé fordítja a fejemet, de én nem látok semmit, a homloka közepén világító nagy lámpaszem elvakít. Az üvöltésemet ijedt szipogás követi, majd öltözés, SAPKA!, sál, kabát, otthon erőtlen, öntudatlan alvás, ha épp láztalan vagyok. Hahó, kicsikém, itt a tél, beköszönt a középfülgyulladás! A nappali lét elengedhetetlen kelléke a kis szövetzsák a meleg sóval, nyomom a fülemre, vagy anyám köti fel a sálammal. A meleg só a fülben "elevenen tartja", nem engedi beszárítani a gennyet.

Anyám szegény egy vagyont költ éjszakai taxira, orvosra, gyógyszerre, a középfülgyulladás nem múlik, a dobhártyámat újra és újra felszúrják, de az se hoz gyógyulást, csak új és új kínokat. Maga a módszer vitathatatlanul fontos, csakhogy antibiotikumokkal kellene kiegészíteni. Így a betegség végül annyira elterjed befelé, hogy a komoly orvosok műtétet javasolnak. A műtétet a Rókus kórházban el is végzik, de nem megy ez sem olajozottan, mert közben felébredek. Kapok még egy adagot az altatóból, no, így már jó lesz. 
 

Balról a negyedik anyám, Kreutz Lászlóné (1960)
 

A Ratkó-korszak épp csak lecsengett, még dívik a kegyetlen szokás a kórházakban, hogy a frissen operált gyereket nem szabad a szülőknek látogatni, mert ha elváláskor sírni kezd, még a végén felszakad a seb, és ez visszaveti őt a gyógyulásban! Ez az ÁVH-s logika még sokáig tartja magát masszívan. Egy nagy kórteremben van az ágyam, sokan vagyunk. Hatalmas üvegfal választ el a folyosótól. Anyám jön, néz engem az üvegen át, tehetetlen szeretetében becsempésztet nekem az ápolónőkkel egy kiló csempészett narancsot. A nővérek a szabályokat tovább értelmezve azt találják ki, húzzon fel magára szájmaszkot, így én, az üvegfalon túl, majd talán nem ismerem fel. Felismerem. Kitör a pánik, bőgés a vége, és én mérgemben ledobálok magamról minden ruhát. Anyámat kiküldik még a folyosóról is, mindenki rosszul lesz, a gyerekek sikítoznak, az ápolónők üvöltöznek, a helyzet kezelhetetlenné válik. Két hét után hazaengednek, de hamarosan kezdődik elölről az egész. 

Aztán egyszerre két jó fordulatot is hoz az utunkba a véletlen: az egyik Székely Tamás doktor bácsi, aki kiváló fül-orr-gégész, a másik, hogy A Székely doktor bácsinak van antibiotikuma! Természetesen a drága Ili néni révén ismertük meg ezt a gyógyszerrel felszerelt szentet is. Budán a Márvány utcában van a rendelője, ahol mindig csend van, csak a parketta nyikordul olykor. Székely doktor bácsi azzal kezdi a vizsgálatot, hogy a telefont az egészséges fülemhez tartja, mondván, fogjam csak meg és hallgassam, milyen érdekes a hangja, közben a beteg fülemet szinte észrevétlen felszúrja, miután – ahogy nála ez természetes – érzéstelenítette Novokainnal. A doktor bácsi aztán annyira megszeret engem, hogy az előszobában ölbe kap, úgy visz be a rendelőbe "telefonálni". Rengeteget járunk hozzá, még ő is csak hosszú antibiotikum-kúrával tudja elmulasztani az én rémálomból kezelhetővé szelídített betegségemet. 

Az ilyen égi segítőt, aki egyszer csak valahonnan belép a gyereksorsba és erős kezével kihúzza a fájdalom gödrébe hullott kisfiút, egy életen át nem lehet elfelejteni. A csoda is masszívan tartja magát, nemcsak a kegyetlen dolgok. Negyven év múltán, amikor már bőven felnőtt férfiként kell ismét egy füloperáción átesnem, doktor Lichtenberger György kezébe kerülök, akiről kiderül, hogy a Székely doktor legjobb tanítványa volt. 

ElektroKreutz: Köbölkút utca (elektrobalett-montázs, 2013)
A zenéhez kattints a képre