A Rózsavölgyi Szalon emeletén található kávéház tere kicsi, a darabot mindössze két színész, Tóth Ildikó és Lukács Sándor játssza. Az előadás viszont meglehetősen hosszú ahhoz képest, hogy nemcsak a szereplők száma és a díszlet, de maga a cselekmény is minimális. A majdnem végig csak telefonon érintkező nőt és férfit alakító színészeknek tehát nincs egyszerű dolguk, két felvonáson keresztül kell fenntartaniuk a közönség figyelmét.
 
Sarah New Yorkban élő színésznő, bénulásos betegsége miatt régóta nem kapott szerepet, most viszont játszhat a depresszióban és tartós alkotói válságban szenvedő londoni író, Joe Green egy régebbi darabjában. Kettejük telefonbeszélgetése munkakapcsolatként indult, közben egyre többet árulnak el magukról, egyre többet tudnak meg egymásról. Kölcsönös szimpátia, majd valami barátság- és szerelem-féle alakul ki közöttük, még mielőtt személyesen is találkoznának.

Bár a darab a beharangozója szerint arra keresi a választ, hogy a Sarah és Joe közötti távolság leküzdhető-e, itt nem csak az Atlanti-óceán átrepüléséről van szó. A földrajzi és a képletesen értendő távolságnak ad ugyan némi tragikus színezetet mindkét szereplő betegsége, de még ettől a momentumtól is el lehet vonatkoztatni. Igaz, kétségkívül fontos eleme a darabnak, hogy mindkettejük számára nehézségekbe ütközik a napi munka végzése és emberi kapcsolataik építése.
 
Sarah erős személyiség, kitartóan küzd a céljaiért, mozgásában korlátozva is a színészi pályán marad, Joe pedig már sikeres íróként zuhan mély depresszióba, amelynek oka egy visszaköszönő gyermekkori trauma, szüleinek elvesztése a második világháborúban. Sarah nőként többet ad, és többet visel el kettejük kapcsolatában, Joe sokkal zárkózottabb személyiség, és a legtöbbször inkább az ő önzősége és beképzeltsége a konfliktusok okozója.

Sarah fizikai és Joe mentális betegsége végeredményben felcserélhető és szabadon behelyettesíthető bármilyen más testi-lelki nyavalyával, amelyekből, ha nem is egyenlő mértékben, de szinte mindenkinek jut valamennyi az életben. Jelentősebb gyerekkori trauma vagy a napi mozgást akadályozó betegség nélkül is szoronghatunk, adódhat kisebb-nagyobb testi rendellenességünk, betegségünk, családi, párkapcsolati vagy anyagi problémánk, és nem szerencsés versenyezni, hogy melyikünknek rosszabb.
 
A darabban viszont valami ilyesmi is történik. Sarah őszintén beszél saját magáról, Joe lassabban és nehezebben nyílik meg, noha panaszkodni és úgy általában magáról beszélni ő is szeret… Izgalmas, és minden párkapcsolatokban folyton felmerülő kérdés, hogy kinek van nagyobb szüksége a másikra. Mindketten borzasztó magányosak, és éppen ebben a magányban fedezik fel lelki rokonságukat. Ez mélyíti el a kapcsolatukat, amelynek az önzőségtől a féltékenységen át a hosszas telefonálást követő első valódi találkáig és azon túl is rengeteg buktatója van.

A történet egyik olvasata szerint személyes találkozás nélkül is kialakulhat barátság vagy szerelem, ebben az esetben telefonon keresztül (de ezt akár helyettesíthetné a levelezés vagy chatelés is). Sokan személyiségüktől függően könnyebben nyílnak meg ilyen módon. Izgalmat okoz, hogy a hang alapján elképzelt és gondolatban idealizált személyt milyen lesz látni a valóságban. Kétesélyes, hogy továbbvihető-e egy ilyen szerelem, de ennél is fontosabb, hogy mit mond a darab a párkapcsolatokról.
 
Miközben a rendező és a színészek eredményesen birkóznak meg a kihívással, amely elé a szinte csak telefonbeszélgetésre épített két felvonás állítja őket, elgondolkodhatunk azon, hogy a magány legyőzéséhez, a boldogság eléréséhez mennyire kell félretennünk az önzőségünket. Mennyit kell harcolnunk a másik megtartásáért, és hogy ketten valóban könnyebben oldjuk-e meg a közös feladatainkat, mint külön-külön, egyedül a sajátjainkat.
 
A kérdések nyitva maradnak, de hogy mennyire ivódik a történet szereplőibe a betegség, és a kapcsolat nehézségei ellenére mennyire érzik át a másik helyzetét, arra azért a darab szövegében visszatérő motívumként megkapjuk a választ: csontig, velőig.

Tom Kempinski: Távolsági szerelem
 
Sarah: Tóth Ildikó
Joe: Lukács Sándor

Fordította: Ungvári Tamás
Látvány, díszlet: Enyvvári Péter
Zenei szerkesztő: Jelasity Péter

Rendező: Szántó Erika

Bemutató: 2013. október 29.
Rózsavölgyi Szalon

Fotók: Éder Vera