gyerek
2013. 11. 17.
Mackótól mackóig – tízéves a Csimota
Interjú Csányi Dórával és Tsík Sándorral
Tizedik éve van jelen a magyar gyerekkönyvpiacon a Csimota Kiadó. Kiadványaikat leginkább az igényes vizuális megjelenítés, a bátor témaválasztás, és a kísérletező szándék jellemzi. A születésnap alkalmából Csányi Dórával, a kiadó főszerkesztőjével és Tsík Sándor szerkesztővel beszélgettünk.
PRAE.HU: A Csimota Kiadó tízéves. Három szóban össze tudnád foglalni, mit jelent ez a tíz év a számodra, számotokra?
Csányi Dóra: Nagyon sok munkát, nagyon sok sikert, nagyon sok kudarcot… Ez három volt, ugye? (nevet)
PRAE.HU: Szerintetek mi változott a gyerekkönyvpiacon ez alatt a tíz év alatt?
CS. D.: Rengeteg minden: változott a vevők elvárása, a kiadók attitűdje, az illusztrációk, a könyvek kivitele, a tartalom, azaz a téma.
CS. D.: Bölcsész végzettséggel, kisgyerekekkel, külföldön töltött jó pár évvel a hátam mögött valahogy hiányérzetem volt, mert vizuálisan progresszív gyerekkönyveket alig lehetett látni a magyar könyvpiacon. Edinger Katalinnal és Bernáth Orsolyával elhatároztuk, hogy belevágunk egy olyan kiadó alapításába, amelyik ilyen könyveket fog kiadni. Azóta a csapat összetétele nagyban módosult (Bernáth Orsolya és Edinger Katalin helyett Fodor Zsuzsanna és Tsík Sándor a kiadó másik két tulajdonosa és végül, de nem utolsósorban a Móra Könyvkiadó is társtulajdonosa lett a Csimotának – a szerk.), de a Csimota alapelvei nem változtak.
PRAE.HU: Ha visszamehetnél az időben, mit csinálnál másképpen?
CS. D.: Közhelyesen fog hangzani, de úgy érzem, mindent ugyanúgy csinálnék, mert kellettek azok a kudarcok, amelyek értek bennünket, azokból rengeteget lehetett és lehet tanulni. Egyébként meg… a mai eszemmel nem biztos, hogy belevágnék könyvkiadásba.
PRAE.HU: Ha a könyveiteket kellene három szóban jellemezni, mik lennének ezek?
CS. D.: Jaj, muszáj három?! (nevet) Fontos a kísérletezés, új tehetségek felfedezése, igényes vizuális megjelenítés.
Tsík Sándor: ‒ Fontos számunkra, hogy a kíváncsiság vezessen minket, hogy a kreativitást erősítsük. Szeretjük magunkat laboratóriumi műhelyként meghatározni, és szeretünk a jóból még jobbat kihozni, szeretjük, ha egyfajta társalkotói lehetünk a könyveknek.
CS. D.: Azért persze csak egy bizonyos határig vagyunk társalkotók, általában tiszteletben tartjuk a szerzőink óhaját.
PRAE.HU: Az egyik legkülönlegesebb és talán legjellemzőbb kiadványotok a Design-könyvek sorozat. Hogyan kezdődött?
CS. D.: 2004-ben történt talán, volt az Örökmozgóban egy gyerekirodalmi kis konferencia, és odajött hozzám két nagyon kedves fiatalember, Kárpáti Tibor és Baranyai Andris, hogy szeretnének valamit dolgozni, kitalálni… Tetszett nagyon, amit mutattak és arra gondoltam, kár, hogy ma egyetlen kiadó sincs, akik ezt a fajta képi világot "be mernék vállalni". Nem hagyott nyugton a gondolat, és sok ötletelés után arra jutottam, ha már merészek vagyunk, akkor legyünk nagyon merészek, csináljunk egy olyan sorozatot, ahol a fiatal tehetségek korlátok nélkül megmutathatják tehetségüket. Legyen egy olyan sorozat, amiben klasszikus meséket dolgozunk fel, de szöveg nélkül, hiszen ezeket mindenki jól ismeri, viszont tükrözi minden művész vizuális látásmódját. Mutassuk meg, hogy nem csupán egyetlen képi olvasata lehet egy mesének, ahogy a szövegben (szájhagyományban) is sok-sok változata létezik ezeknek a meséknek. Így született meg a Design-sorozat. Mindeközben újra lehetővé vált, hogy a mesélő a képeket követve, de a saját szavaival mondja újra el a történeteket, ahogy a régi időkben is a szájhagyomány volt az útja a meséknek. A sorozatban egyszerre öt kis alakú kötet jelenik meg, öt különböző nyelven, amelyet öt illusztrátor dolgoz fel.
PRAE.HU: Ez teljes művészi szabadságot jelent a művészeknek?
T. S.: Nem egészen, mert bizonyos tartalmi és formai kötöttség azért adott: a formátum és az oldalszám mellett meghatározott például, hogy egyes oldalakon mely mesei fordulatnak, jelenetnek kell megjelennie. Ez minden kötetnél azonos.
CS. D.: Az elején nehezebb volt illusztrátorokat találni a feladatra, ma már ott tartunk, hogy grafikusok jelentkeznek, hogy szeretnének részt venni a sorozatban…
PRAE.HU: A kiadó jellemzésekor az igényes művészkönyvek kreatív újragondolása, a progresszív témaválasztás és kísérletezés mellett fontos megemlíteni még a társadalmi problémák iránti érzékenységet, a másság elfogadásának kérdését is. A Tolerancia-sorozat keretén belül foglalkoztok kiemelten ezzel a kérdéssel, amelynek darabjai olyan tabutémákat dolgoznak fel, mint a kövérség, a cigányság, az elmúlás vagy éppen a Down-szindrómával születettek elfogadása. Milyen elgondolás mentén indítottátok ezt a sorozatot, és hogyan próbáljátok a köteteket népszerűsíteni?
CS. D.: A sorozat elindulása hasonló bekattanás volt ahhoz, ami miatt tulajdonképpen maga a kiadó is létrejött: miért is nem lehet magyar gyerekkönyvekben találkozni olyan témákkal, mint az elmúlás, hol vannak a fogyatékosok, a betegek? A gyerekek látják, ami körülöttük zajlik, nem tehetünk rájuk szemellenzőt. Most nem azt akarom mondani, hogy a gyerekeket sokkolni kell, hogy ültessük le a tévéhíradó elé őket, nem. Azt akarom ezzel mondani, hogy a saját befogadóképességük szerint, az ő közegükben, ami történetesen a mese, próbáljuk meg ezeket a témákat körbejárni.
PRAE.HU: A tabutémákkal foglalkozó kötetek nem csak a gyerekek, hanem a szülők számára is fontosak és hasznosak, hiszen hozzásegítik őket ahhoz, hogy beszélni tudjanak a gyerekükkel az adott problémáról, jelenségről. Gondolok itt például a válást feldolgozó könyvre, a Szívszerelemre.
CS. D.: Igen, és az nagyon érdekes, hogy mind a Szívszerelem, mind a Babazseb (amelyben az örökbefogadás a téma – A szerk.) című könyvünk komoly ellenérzést váltott ki. Tudtuk, hogy darázsfészekbe nyúlunk, hiszen már Lili kötete (a Down-szindrómás kislányról szóló verses történet – A szerk.) kapcsán is találkoztunk ezzel. Úgy vettem észre, hogy van egyfajta elvárás Magyarországon, hogy ha megjelenik egy ilyen könyv, az majd minden problémás élethelyzetre választ fog adni. Nagyon sok félreértés adódik ebből, és viszonylag sok kritikát is kapunk, hogy ez nem így van, hogy nem lehet ilyet mondani. Éppen ezért én annak örülnék, ha több ilyen könyv lenne, mert a rengeteg könyv rengeteg különféle élethelyzetet tudna bemutatni. Az teljesen nyilvánvaló, hogy amikor nálunk megjelenik egy gyerekkönyv, az csupán egy bizonyos szituációt tud feldolgozni, de abból, ahogy te is említetted, elindulhat egy beszélgetés, amelyben ezt az élethelyzetet többféle megvilágításban is meg lehet magyarázni a gyereknek. Úgy látom, van egyfajta teljességigénye az olvasónak, amit egy darab könyv azért nem tud kielégíteni.
PRAE.HU: Igen, mert ugyan segíti a szülőt, de azért neki még van dolga vele… Úgy lehet ez, mint amikor a pedagógus előtt ott a tanterv, hogy milyen tudást kell neki átadnia, de hogy hogyan, milyen eszközökkel teszi, az nagyban függ a saját személyiségétől, nem?
CS. D.: De, igen, pontosan így van. Kérdezted, hogy hogyan próbáljuk ezeket a köteteket ismertté tenni, ha már szóba kerültek a pedagógusok: nem egy olyan könyvünk van, amelyhez óravázlatot készítettünk, például a Lenka című könyvünkhöz, vagy a nem ehhez a sorozathoz tartozó, de a jelbeszéddel kapcsolatos Beszél a kéz- illetve a Vaker című könyveinkhez. Azokkal a kötetekkel nagyon sok iskolában jártunk, hogy segítsük a tanítókat, tanárokat. Vannak ilyen jellegű próbálkozásaink, de mindig azt mondom, hogy én könyvkiadó vagyok, én ehhez értek, a pedagógus meg a feldolgozáshoz. Persze segítünk, de mint kiadó, nem tudjuk minden esetben felvállalni a feldolgozást, de nem is a mi dolgunk ez.
PRAE.HU: Ti indítottátok el az egyik legnépszerűbb alternatív terjesztési hálózatot, a Rainbow Könyvközösséget, ami már több mint négyéves múltra tekint vissza, mik a tapasztalataitok?
CS. D.: Azt láttuk, hogy a könyveinket nem tudjuk eljuttatni a közönségünkhöz, és nem anyagi okok akadályozzák, hanem mert hagyományos terjesztésű rendszerekben egyszerűen nem jutnak el az olvasóhoz. A hagyományos nagykereskedelmi terjesztés a nagy példányszámú könyveket favorizálja, a terjesztés pedig megáll a nagyvárosokban. Kisvárosban, pláne falun már csak elvétve van könyvesbolt. Elkezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne megoldani, hogy az ország távolabbi szegleteibe is eljussanak a könyveink, hogy egyáltalán tudjanak az emberek rólunk. Időközben meg nagyon sok új és jó gyerekkönyvkiadó született, amelyek szintén hasonló gondokkal küzdöttek. Az jutott eszünkbe, milyen kiválóan működik viszont az anyukák információs hálózata ‒ az anyukák egymásnak referenciaszemélyei, és mindent megbeszélnek maguk között: marketingkifejezéssel élve nagyon jól működik náluk a suttogópropaganda. Ma már több mint 50 kiadó csatlakozott a Rainbow-hálózathoz, és úgy látjuk, erre van igény.
PRAE.HU: És van még egy különleges színházi produkciótok is, a papírszínház, mesélnél az előzményeiről?
CS. D.: Igen. A kamisihibait, ezt a japán hagyományokon alapuló papírszínházat már ismertem Franciaországból. Egyszer megkeresett minket egy gyógypedagógus, hogy halmozottan sérült gyerekekkel foglalkoznak, és szükségük volna olyan kiadványokra, amelyek interaktívabbak, és jobban megfelelnének az ő igényeiknek, mivel a hagyományos gyerekkönyvek ezeknél a gyerekeknél nem működnek. És megint bekattant bennem valami, mint amikor a Kárpáti Tibornál bekattant, hogy istenem, szegény, ez a tanárnő soha az életben nem fog találni olyan könyvkiadót, amelyik 20-30 példányban legyártat majd neki ilyen könyveket. Érlelődött bennem a dolog, és egyszer aztán említettem neki, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk a papírszínházat. Teljesen odavolt az ötletért. Klasszikus mesékkel kezdtük, mint a Békakirály, a Méhkirálynő, a Jancsi és Juliska, és a történeteket gyógypedagógus szerkesztőkkel gyúrtuk át, hogy működni tudjanak terápiás céllal is. A Papírszínházat ma már nem csak terápiában használják; óvodákban is egyre népszerűbb, és én szeretném, ha a használat kiterjedne az általános iskola alsó tagozatosai számára is, ezt igyekszünk a témaválasztással is érzékeltetni. A Mi lenne, ha… papírszínház-történet például nagyon komoly társadalmi–ökológiai kérdésfelvetéssel operál, amit akár még ötödikben is fel lehetne dolgozni. De a Papírszínházzal kiválóan lehet csoportosan is foglalkozni, drámapedagógiában is használható, szóval nagyon sokrétűen feldolgozható egy-egy történet.
PRAE.HU: Beszéljünk még egy nagy kezdeményezésetekről, az Olvasóklubról.
CS. D.: A Kaméleon Olvasóklub két éve indult, és szerencsére egyre népszerűbb. Szívünkön viseljük, hogy a kortárs gyerekirodalomba minél több gyerek és tanító belekóstoljon, ezért elindítottunk egy négyfordulós levelezőjátékot, amelyben a Rainbow Könyvközösségben megtalálható könyveket illetve könyvrészleteket dolgoztatunk fel az alsósokkal. Az olvasóklub háziasszonya Pásztor Csörgei Andrea. Az idei tanévre szóló olvasójátékra a jelentkezés már lezárult, de nem marad le nagyon, aki még novemberben csatlakozik.
PRAE.HU: És milyen születésnapi ajándékkal készültök az olvasók számára?
CS. D.: A tizedik születésnapunkra megújult a logónk és a honlapunk, de nem csak az olvasóknak van ajándékunk…. Előfordul, hogy a kiadó magának is szeretne ajándékot készíteni. Tíz évvel ezelőtt Tóth Krisztina A londoni mackók című kötetsorozatával indultunk…
PRAE.HU: Ami a következő évben meg is kapta az Év Gyerekkönyve díjat.
CS. D.: Igen, és Takács Mari nálunk debütált gyerekkönyv-illusztrátorként a Beszél a kéz című könyvünkben. Azt szerettük volna, ha a kötet megújul, és Takács Mari illusztrálja, aki azóta az egyik legismertebb illusztrátor lett. Az új kötetben a régi versek mellé újak is kerültek, és valami egészen fantasztikus lesz! Nemsokára megjelenik, és november 23-án mutatjuk be a Katona József Színházban, ahova minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Csányi Dóra: Nagyon sok munkát, nagyon sok sikert, nagyon sok kudarcot… Ez három volt, ugye? (nevet)
PRAE.HU: Szerintetek mi változott a gyerekkönyvpiacon ez alatt a tíz év alatt?
CS. D.: Rengeteg minden: változott a vevők elvárása, a kiadók attitűdje, az illusztrációk, a könyvek kivitele, a tartalom, azaz a téma.
A Csimota csapata: Fodor Zsuzsa, Janikovszky János, Tsík Sándor, Csányi Dóra (fotó:Halmai Sylvia)
CS. D.: Bölcsész végzettséggel, kisgyerekekkel, külföldön töltött jó pár évvel a hátam mögött valahogy hiányérzetem volt, mert vizuálisan progresszív gyerekkönyveket alig lehetett látni a magyar könyvpiacon. Edinger Katalinnal és Bernáth Orsolyával elhatároztuk, hogy belevágunk egy olyan kiadó alapításába, amelyik ilyen könyveket fog kiadni. Azóta a csapat összetétele nagyban módosult (Bernáth Orsolya és Edinger Katalin helyett Fodor Zsuzsanna és Tsík Sándor a kiadó másik két tulajdonosa és végül, de nem utolsósorban a Móra Könyvkiadó is társtulajdonosa lett a Csimotának – a szerk.), de a Csimota alapelvei nem változtak.
PRAE.HU: Ha visszamehetnél az időben, mit csinálnál másképpen?
CS. D.: Közhelyesen fog hangzani, de úgy érzem, mindent ugyanúgy csinálnék, mert kellettek azok a kudarcok, amelyek értek bennünket, azokból rengeteget lehetett és lehet tanulni. Egyébként meg… a mai eszemmel nem biztos, hogy belevágnék könyvkiadásba.
PRAE.HU: Ha a könyveiteket kellene három szóban jellemezni, mik lennének ezek?
CS. D.: Jaj, muszáj három?! (nevet) Fontos a kísérletezés, új tehetségek felfedezése, igényes vizuális megjelenítés.
Tsík Sándor: ‒ Fontos számunkra, hogy a kíváncsiság vezessen minket, hogy a kreativitást erősítsük. Szeretjük magunkat laboratóriumi műhelyként meghatározni, és szeretünk a jóból még jobbat kihozni, szeretjük, ha egyfajta társalkotói lehetünk a könyveknek.
CS. D.: Azért persze csak egy bizonyos határig vagyunk társalkotók, általában tiszteletben tartjuk a szerzőink óhaját.
Csányi Dóra (fotó: Tsík Sándor)
PRAE.HU: Az egyik legkülönlegesebb és talán legjellemzőbb kiadványotok a Design-könyvek sorozat. Hogyan kezdődött?
CS. D.: 2004-ben történt talán, volt az Örökmozgóban egy gyerekirodalmi kis konferencia, és odajött hozzám két nagyon kedves fiatalember, Kárpáti Tibor és Baranyai Andris, hogy szeretnének valamit dolgozni, kitalálni… Tetszett nagyon, amit mutattak és arra gondoltam, kár, hogy ma egyetlen kiadó sincs, akik ezt a fajta képi világot "be mernék vállalni". Nem hagyott nyugton a gondolat, és sok ötletelés után arra jutottam, ha már merészek vagyunk, akkor legyünk nagyon merészek, csináljunk egy olyan sorozatot, ahol a fiatal tehetségek korlátok nélkül megmutathatják tehetségüket. Legyen egy olyan sorozat, amiben klasszikus meséket dolgozunk fel, de szöveg nélkül, hiszen ezeket mindenki jól ismeri, viszont tükrözi minden művész vizuális látásmódját. Mutassuk meg, hogy nem csupán egyetlen képi olvasata lehet egy mesének, ahogy a szövegben (szájhagyományban) is sok-sok változata létezik ezeknek a meséknek. Így született meg a Design-sorozat. Mindeközben újra lehetővé vált, hogy a mesélő a képeket követve, de a saját szavaival mondja újra el a történeteket, ahogy a régi időkben is a szájhagyomány volt az útja a meséknek. A sorozatban egyszerre öt kis alakú kötet jelenik meg, öt különböző nyelven, amelyet öt illusztrátor dolgoz fel.
PRAE.HU: Ez teljes művészi szabadságot jelent a művészeknek?
T. S.: Nem egészen, mert bizonyos tartalmi és formai kötöttség azért adott: a formátum és az oldalszám mellett meghatározott például, hogy egyes oldalakon mely mesei fordulatnak, jelenetnek kell megjelennie. Ez minden kötetnél azonos.
CS. D.: Az elején nehezebb volt illusztrátorokat találni a feladatra, ma már ott tartunk, hogy grafikusok jelentkeznek, hogy szeretnének részt venni a sorozatban…
PRAE.HU: A kiadó jellemzésekor az igényes művészkönyvek kreatív újragondolása, a progresszív témaválasztás és kísérletezés mellett fontos megemlíteni még a társadalmi problémák iránti érzékenységet, a másság elfogadásának kérdését is. A Tolerancia-sorozat keretén belül foglalkoztok kiemelten ezzel a kérdéssel, amelynek darabjai olyan tabutémákat dolgoznak fel, mint a kövérség, a cigányság, az elmúlás vagy éppen a Down-szindrómával születettek elfogadása. Milyen elgondolás mentén indítottátok ezt a sorozatot, és hogyan próbáljátok a köteteket népszerűsíteni?
CS. D.: A sorozat elindulása hasonló bekattanás volt ahhoz, ami miatt tulajdonképpen maga a kiadó is létrejött: miért is nem lehet magyar gyerekkönyvekben találkozni olyan témákkal, mint az elmúlás, hol vannak a fogyatékosok, a betegek? A gyerekek látják, ami körülöttük zajlik, nem tehetünk rájuk szemellenzőt. Most nem azt akarom mondani, hogy a gyerekeket sokkolni kell, hogy ültessük le a tévéhíradó elé őket, nem. Azt akarom ezzel mondani, hogy a saját befogadóképességük szerint, az ő közegükben, ami történetesen a mese, próbáljuk meg ezeket a témákat körbejárni.
PRAE.HU: A tabutémákkal foglalkozó kötetek nem csak a gyerekek, hanem a szülők számára is fontosak és hasznosak, hiszen hozzásegítik őket ahhoz, hogy beszélni tudjanak a gyerekükkel az adott problémáról, jelenségről. Gondolok itt például a válást feldolgozó könyvre, a Szívszerelemre.
CS. D.: Igen, és az nagyon érdekes, hogy mind a Szívszerelem, mind a Babazseb (amelyben az örökbefogadás a téma – A szerk.) című könyvünk komoly ellenérzést váltott ki. Tudtuk, hogy darázsfészekbe nyúlunk, hiszen már Lili kötete (a Down-szindrómás kislányról szóló verses történet – A szerk.) kapcsán is találkoztunk ezzel. Úgy vettem észre, hogy van egyfajta elvárás Magyarországon, hogy ha megjelenik egy ilyen könyv, az majd minden problémás élethelyzetre választ fog adni. Nagyon sok félreértés adódik ebből, és viszonylag sok kritikát is kapunk, hogy ez nem így van, hogy nem lehet ilyet mondani. Éppen ezért én annak örülnék, ha több ilyen könyv lenne, mert a rengeteg könyv rengeteg különféle élethelyzetet tudna bemutatni. Az teljesen nyilvánvaló, hogy amikor nálunk megjelenik egy gyerekkönyv, az csupán egy bizonyos szituációt tud feldolgozni, de abból, ahogy te is említetted, elindulhat egy beszélgetés, amelyben ezt az élethelyzetet többféle megvilágításban is meg lehet magyarázni a gyereknek. Úgy látom, van egyfajta teljességigénye az olvasónak, amit egy darab könyv azért nem tud kielégíteni.
Tsík Sándor (fotó: Vimola Dóra)
PRAE.HU: Igen, mert ugyan segíti a szülőt, de azért neki még van dolga vele… Úgy lehet ez, mint amikor a pedagógus előtt ott a tanterv, hogy milyen tudást kell neki átadnia, de hogy hogyan, milyen eszközökkel teszi, az nagyban függ a saját személyiségétől, nem?
CS. D.: De, igen, pontosan így van. Kérdezted, hogy hogyan próbáljuk ezeket a köteteket ismertté tenni, ha már szóba kerültek a pedagógusok: nem egy olyan könyvünk van, amelyhez óravázlatot készítettünk, például a Lenka című könyvünkhöz, vagy a nem ehhez a sorozathoz tartozó, de a jelbeszéddel kapcsolatos Beszél a kéz- illetve a Vaker című könyveinkhez. Azokkal a kötetekkel nagyon sok iskolában jártunk, hogy segítsük a tanítókat, tanárokat. Vannak ilyen jellegű próbálkozásaink, de mindig azt mondom, hogy én könyvkiadó vagyok, én ehhez értek, a pedagógus meg a feldolgozáshoz. Persze segítünk, de mint kiadó, nem tudjuk minden esetben felvállalni a feldolgozást, de nem is a mi dolgunk ez.
PRAE.HU: Ti indítottátok el az egyik legnépszerűbb alternatív terjesztési hálózatot, a Rainbow Könyvközösséget, ami már több mint négyéves múltra tekint vissza, mik a tapasztalataitok?
CS. D.: Azt láttuk, hogy a könyveinket nem tudjuk eljuttatni a közönségünkhöz, és nem anyagi okok akadályozzák, hanem mert hagyományos terjesztésű rendszerekben egyszerűen nem jutnak el az olvasóhoz. A hagyományos nagykereskedelmi terjesztés a nagy példányszámú könyveket favorizálja, a terjesztés pedig megáll a nagyvárosokban. Kisvárosban, pláne falun már csak elvétve van könyvesbolt. Elkezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne megoldani, hogy az ország távolabbi szegleteibe is eljussanak a könyveink, hogy egyáltalán tudjanak az emberek rólunk. Időközben meg nagyon sok új és jó gyerekkönyvkiadó született, amelyek szintén hasonló gondokkal küzdöttek. Az jutott eszünkbe, milyen kiválóan működik viszont az anyukák információs hálózata ‒ az anyukák egymásnak referenciaszemélyei, és mindent megbeszélnek maguk között: marketingkifejezéssel élve nagyon jól működik náluk a suttogópropaganda. Ma már több mint 50 kiadó csatlakozott a Rainbow-hálózathoz, és úgy látjuk, erre van igény.
PRAE.HU: És van még egy különleges színházi produkciótok is, a papírszínház, mesélnél az előzményeiről?
CS. D.: Igen. A kamisihibait, ezt a japán hagyományokon alapuló papírszínházat már ismertem Franciaországból. Egyszer megkeresett minket egy gyógypedagógus, hogy halmozottan sérült gyerekekkel foglalkoznak, és szükségük volna olyan kiadványokra, amelyek interaktívabbak, és jobban megfelelnének az ő igényeiknek, mivel a hagyományos gyerekkönyvek ezeknél a gyerekeknél nem működnek. És megint bekattant bennem valami, mint amikor a Kárpáti Tibornál bekattant, hogy istenem, szegény, ez a tanárnő soha az életben nem fog találni olyan könyvkiadót, amelyik 20-30 példányban legyártat majd neki ilyen könyveket. Érlelődött bennem a dolog, és egyszer aztán említettem neki, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk a papírszínházat. Teljesen odavolt az ötletért. Klasszikus mesékkel kezdtük, mint a Békakirály, a Méhkirálynő, a Jancsi és Juliska, és a történeteket gyógypedagógus szerkesztőkkel gyúrtuk át, hogy működni tudjanak terápiás céllal is. A Papírszínházat ma már nem csak terápiában használják; óvodákban is egyre népszerűbb, és én szeretném, ha a használat kiterjedne az általános iskola alsó tagozatosai számára is, ezt igyekszünk a témaválasztással is érzékeltetni. A Mi lenne, ha… papírszínház-történet például nagyon komoly társadalmi–ökológiai kérdésfelvetéssel operál, amit akár még ötödikben is fel lehetne dolgozni. De a Papírszínházzal kiválóan lehet csoportosan is foglalkozni, drámapedagógiában is használható, szóval nagyon sokrétűen feldolgozható egy-egy történet.
PRAE.HU: Beszéljünk még egy nagy kezdeményezésetekről, az Olvasóklubról.
CS. D.: A Kaméleon Olvasóklub két éve indult, és szerencsére egyre népszerűbb. Szívünkön viseljük, hogy a kortárs gyerekirodalomba minél több gyerek és tanító belekóstoljon, ezért elindítottunk egy négyfordulós levelezőjátékot, amelyben a Rainbow Könyvközösségben megtalálható könyveket illetve könyvrészleteket dolgoztatunk fel az alsósokkal. Az olvasóklub háziasszonya Pásztor Csörgei Andrea. Az idei tanévre szóló olvasójátékra a jelentkezés már lezárult, de nem marad le nagyon, aki még novemberben csatlakozik.
PRAE.HU: És milyen születésnapi ajándékkal készültök az olvasók számára?
CS. D.: A tizedik születésnapunkra megújult a logónk és a honlapunk, de nem csak az olvasóknak van ajándékunk…. Előfordul, hogy a kiadó magának is szeretne ajándékot készíteni. Tíz évvel ezelőtt Tóth Krisztina A londoni mackók című kötetsorozatával indultunk…
PRAE.HU: Ami a következő évben meg is kapta az Év Gyerekkönyve díjat.
CS. D.: Igen, és Takács Mari nálunk debütált gyerekkönyv-illusztrátorként a Beszél a kéz című könyvünkben. Azt szerettük volna, ha a kötet megújul, és Takács Mari illusztrálja, aki azóta az egyik legismertebb illusztrátor lett. Az új kötetben a régi versek mellé újak is kerültek, és valami egészen fantasztikus lesz! Nemsokára megjelenik, és november 23-án mutatjuk be a Katona József Színházban, ahova minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Kapcsolódó cikkek
Szerzők
-- Besze Barbara --
További írások a rovatból
gyerek
Marék Veronika kapta a Magyar Gyermekkultúra Mestere Díjat
