Frances Ha, vagyis Frances Handley élete legnagyobb feladatával szembesül: 27 évesen végre fel kell nőnie. Sokunknak ez nem is olyan könnyű. Kortárs munkakeresőként nem tudom elfogulatlanság nélkül nézni ezt a filmet. Oké, ő egy Brooklynban élő hipszter, problémáink viszont közösek, hiszen egyszer mindkettőnknek, sőt mindenkinek át kell élnie az életben azt a sokkot, hogy a saját lábára kell állnia. Noah Baumbach egy szerethető karakter portréjának megrajzolása által az ember életének ezt a szakaszát dokumentálja.

Frances táncos szeretne lenni, gyakornokként dolgozik egy New York-i tánctársulatnál. A lelkesedése megvan, csak sajnos a tehetsége hiányzik. A legjobb barátnőjével, Sophieval tökéletes szimbiózisban él, "mint egy leszbi pár, akik már nem szexelnek". Egy nap azonban minden megváltozik. Két dolog, ami eddig, "fiatal" korát meghatározta –  a táncos karriere és legjobb barátnőjével való kapcsolata – most hirtelen félresiklik. A társulat és Sophie is eggyel tovább lépnek, maguk mögött hagyva Frances-t. A baj csak az, hogy Frances-nek az egész életét ez a munka és ez a barátság jelentette. Amikor ezt a két dolgot elveszíti, kicsúszik lába alól a talaj. 

Greta Gerwig az év alakítását nyújtja Frances-ként. Egyszerre gyerek és felnőtt, aranyos és idegesítő, esetlen és kecses, lusta, de mégis tele van energiával, nem tud táncolni, ennek ellenére mégis van benne valami belülről fakadó báj, szeleburdi, de néha olyan gondolat is kibukik a folyton járó száján, amit egy költő is megirigyelhetne. Gerwig jelenléte abszolút uralja a filmet, minden jelenetben ő áll a középpontban.  A Frances Ha teljes mértékben az ő mozija, róla szól. Gerwig talán azért (is) annyira jó, mert az életben is egy kicsit olyan, mint Frances Ha… talán egy kicsit önmagát is alakítja. Erre lehet utalás, hogy amikor Frances hazautazik Sacramentóba, a lányukat hazaváró szülők szerepében Gerwig valódi anyját és apját látjuk. Arról nem is beszélve, hogy a karakter kitalálásában is részt vett.

Baumbach filmjei mindig is nagyon személyesek voltak (a szülei válásáról szólt A tintahal és a bálna, saját házasságának tönkremenéséről a Greenberg) csak úgy, mint a Frances Ha, melynek forgatókönyvét a főszereplő Gerwiggel írták közösen, akivel jelenleg egy párt is alkotnak. A forgatókönyv nagyszerűségét a hihetetlenül életszerű és szellemes dialógusoknak köszönheti. Bár egy perc valódi improvizálást sem látunk, a film mégis olyan érzetet kelt, mintha valaki véletlenül kapta volna lencsevégre ezeket a beszélgetéseket.

Gerwig a Mumblecore nevű amerikai filmes csoporttal indult, akik pontosan Frances Ha típusú filmeket készítenek: cselekményközpontúak, és a dialógokra építik a történetmesélést. A legjellemzőbb párbeszéd Frances és egyik ideiglenes lakótársa, Ben (Michael Zegen) között hangzik el, aki főhősünket "randizhatatlan"-nak nyilvánítja miközben folyamatosan flörtöl vele, amit persze a lány észre sem vesz. "Szerinted öregnek nézek ki?" "Nem. Igen. Mennyire öregnek?" "Öregebbnek, mint amennyi vagyok. Öregebbnek, mint 27." "Nem… bár a 27 az már öreg…" És ha a 27 már öreg, akkor hány évesnél kezdődik a felnőtt? Baumbach és Gerwig olyan kérdéseket feszeget, mint "Kik vagyunk?" Vagy inkább "kinek hisszük magunkat"? Ki az a személy, aki lenni szeretnénk és ki, aki valójában vagyunk?

A Frances Ha-nak nincs a hagyományos értelemben vett "története", és ez teszi Fances életét a vásznon olyan igazivá: nem most találja meg élete nagy szerelmét, a karrierje sem ível fel egyenesen a csúcsra, sőt, néha még a barátaira sem számíthat úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Leginkább csak úszik az árral és próbálja megtalálni önmagát, miközben folyamatosan új lakásokba költözik. Lényegében ezek a különböző lakcím feliratok tagolják a történetet.

Talán egy kicsit megkésett coming of age történetet látunk és Frances talán egy kicsit infantilis, miközben végignézi, hogy körülötte felnőnek a barátai. Lehet, hogy ez a film elsősorban az y generációnak szól, de nem kizárólag, hiszen az ember nem csak a húszas éveinek végén vet számot önmagával. “A gyakorlatiasság románca" – így jellemezte filmjét Baumbach. Az életben számtalanszor kell kompromisszumokat kötni. Utólag azonban még ezek a kompromisszumok is lehetnek hősiesek.

Az pedig, hogy ez a gyönyörűen fényképezett fekete-fehér történet főhajtás a francia új hullám előtt, nem is olyan meglepő egy olyan forgatókönyvíró párostól, akik kedvenc filmjükként a Négyszáz csapást jelölik meg.

A Baumbach-Gerwig duó erősen megidézi Woody Allent is, különösen a Manhattan című filmet. Ahogy az 1979-es Allen klasszikus, úgy a Frances Ha is egy óda New Yorkhoz. Akkor a város időtlen szépségét kifejező monokróm képek tökéletes szimfóniában lüktettek együtt Gershwin zenéjének ütemével, csak úgy, ahogy most Sam Levy operatőr gyönyörűen fényképezett fekete-fehér képei Truffaut kedvenc zeneszerzője, Georges Delerue számainak ritmusára peregnek.

Mint ahogy Woody Allen felső középosztálybeli egzisztenciális problémáktól szenvedő értelmiségét, úgy ezeket a bohém New York-iakat is kicsit nehéz sajnálni. Képtelenség nem arra gondolni, hogy ezek a fiatalok az élet napos oldalára születtek… mégiscsak úgy lehet a legjobb depressziósnak lenni, ha az ember a gyógyulás érdekében beköltözhet a gazdag barátai párizsi lakásába egy hétvégére. De még csak dühösek sem lehetünk rájuk irigykedésünkben, hiszen annyira jófejek.

Frances Ha

Fekete-fehér, feliratos, amerikai vígjáték, 86 perc, 2012

Rendező: Noah Baumbach

Forgatókönyvíró: Noah Baumbach, Greta Gerwig

Operatőr: Sam Levy

Producer: Noah Baumbach, Scott Rudin

Vágó: Jennifer Lambert

Szereplők: Greta Gerwig (Frances), Mickey Sumner (Sophie), Michael Esper (Dan), Adam Driver (Lev), Michael Zegen (Benji), Charlotte d'Amboise (Colleen)

Bemutató: 2013. október 31.

Forgalmazza: Mozinet

Korhatár: