Műtárgyakról kéne beszélnünk, arról, hogy ez a félszáz kiállított munka, illetve a majdnem ugyanennyi művész, aki mindezt létrehozta, mit üzenhet nekünk a nőiességről és a férfiasságról. Az alapkérdés viszont az, hogy milyen többlet ragadható meg általában véve a kortárs művészet nyelvén erről a végletekig túlbeszélt, mert lényünktől a kezdetektől elválaszthatatlan kettősségről: a férfiasról és a nőiesről. Tény ugyanis, hogy a másik nem megélésének fizikai tapasztalatából ki vagyunk zárva. Csak mint vágyaink tárgyáról, mint megélhetetlen idegenről tudunk beszélni férfiként a nőről vagy nőként a férfiról. Mégis rendre felismerjük, kiemelni vagy elnyomni próbáljuk saját énünkben a másik nem jellegzetességeit: nőként a férfiasságot, férfiként a nőiességet.

Feminin – Maszkulin: már a kiállításcímbe foglalt sorrend is sokat elmond e szavak jelentéséről, illetve a jelentésükhöz társuló kulturális beidegződéseinkről, amelyek egyes társadalmaknál éppen fordítottak. Mi nyilvánvalónak érezzük a női attribútumok elsőbbségét, ezért van elől a címben is a "feminin", s csak utána a "maszkulin". Vagy ahogy a megszólításomban is volt: előbb a "kedves hölgyeim", s csak aztán az "uraim". De forgassuk fel kicsit a sorrendet és kezdjük elölről inkább így:

Kedves feminin uraim és maszkulin hölgyeim!

Feminin hölgyekről és maszkulin urakról ugyanis nem szokás beszélni, mert a kiállítás címébe foglalt jelzők általában arra utalnak, hogy az egyén a saját nemétől eltérő jellemzőket mutat. A "feminin" jelzőt azokra férfiakra használjuk, akik valamilyen téren nőiesnek mutatkoznak; a "maszkulin" jelzőt pedig azokra a nőkre, akik férfiasnak. A tematikus pályázatra zsűri által beválogatott munkák azonban legkevésbé sem ragadnak le egy ehhez hasonló nyelvhasználati kérdésnél, s többnyire nagyon lazán kapcsolódnak csak a férfiak nőiségének vagy a nők férfiasságának gondolatköréhez, de olykor még a két nem kapcsolatára utaló motívumok is csak áttételesen ismerhetőek fel bennük. Persze akadnak kivételek, s minthogy mind a negyvenhat alkotó munkájáról most nem eshet szó, előbb a témához erősebben kötődő alkotások közül emelek ki néhányat egy részprobléma köré építve fel gondolatmenetemet.

Ezen a vonalon indulva el, Balázs Nikolett Emlékmű másodlagos nemi jellegre című, legyantázott szőrzetrészleteket 30 stációban konzerváló munkája a legémelyítőbb, s egyben az egyik legeredetibb művészi hozzászólás a pályázat címében felvetett témához. Külön-külön vagy közelről szemlélve ezeket a lehúzott gyantacsíkokat undor foghat el minket – különösen, ha elkezdjük találgatni, hogy az egyes szőrcsomók férfitől vagy nőtől, mellről, lábról vagy épp valakinek az ágyékáról származnak-e. Viszont ha távolról szemléljük a különféle színű gyanták és szőrcsíkok alkotta kompozíciót, valamiféle esztétikumot is felfedezhetünk bennük. Tehát a sorozat képként értéséhez előbb felejtenünk kell, mégpedig éppen a szőrt, ami saját testiségünkre emlékeztet.

Szoboszlai Lili szintén szorosan kapcsolódik a témafelvetéshez – olyan, a társadalom perifériájára sodródott alakokat rajzol meg, akik a saját testiségükkel és/vagy nemiségükkel állandó küzdelemben állnak. A keresztény ikonokat profanizáló és kifigurázó módon glória jelenik meg fejük felett: női fürdőruhát viselő transzvesztitákat, túlsúlyos embereket, egy idős fürdőrucis hölgyet és kigyúrt férfialakokat látunk. De a szemeket a művész egyetlen esetben sem jeleníti meg. Mintha az arcok személytelenségével felkínálná a lehetőséget, hogy saját tekintetünket társítsuk valamelyik karakter arcához. Mert bármelyikünk lehetne ez vagy az az alak, ezzel vagy azzal a meghaladhatatlannak látszó problémával.

De talán mégsem annyira egyértelmű, hogy a biológiai nemünk által adott jellemzők felülírhatatlanok, hiszen napjainkban a génmanipuláció, a plasztikai sebészet és egyéb eljárások számtalan beavatkozást tesznek lehetővé. A képek egy része pedig éppen ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik. Kővári Kamilla Virág 8. hét című munkáján például az embriót még abban a fázisban jeleníti meg, amikor nem alakult ki a neme, s ezt a bizonytalanságot, a kép hátteréül használt kék járműves és rózsaszín állatfigurás ágyneműhuzatok kettősével jelzi. Kádár Emese Komposztált férfiasság és Komposztált nőiesség című festményei pedig némileg szarkasztikusan viszonyulnak a biológiai manipuláció és újrahasznosítás jelenvaló lehetőségeihez. Varga Dorottya Eszter kála virágfejekkel ellátott, botanizált nőalakja némi iróniával idézi meg azt a kulturális közhelyet, amely szerint a növényekhez valamiféle feminin jelleg társul, ugyanakkor a finom ecsetkezeléssel megfestett kép egy a kortárs képzőművészetben és irodalomban egyaránt aktuális trendhez, az emberi test hibridizálhatóságának, vagyis más létformákkal való genetikai keresztezhetőségének problémájához is kapcsolódik. Mert mindez talán már nem is annyira science fiction, mint inkább a nagyon közeli valóság.

Marczin I. Bence különös, mégis ártatlannak látszó mesefigurája ebben a kiállítási kontextusban mintha a férfi és női nemi szervek összeolvadásának eredménye lenne. Komlódi Judit a Fúzió 2 című képen hasonlóan stilizált, humoros, ám előbbitől eltérően, nem organikus, inkább mechanikus, robotszerű alakokat ábrázol egybekapcsolódás közben – s itt akár a női-férfi kapcsolatok motorikusságára is gondolhatunk.

Ugyanakkor vannak, akik magát a test bomlását, az elrejtés és hiányteremtés esztétikai hatását használják ki. Különösen figyelemre méltó Kovács Máté Bence nagyméretű digitális printje, az Antropometria, amely a női test szkennelt részleteinek felhasználásával hoz létre egy fotómontázst. Ambrus Bori Tehetetlenség és Kárándi Tünde Himlő című képén szintén a női test jelenik meg életnagyságban, ám felső végtagok nélkül, Molnár Dóra pedig nem csak a kezeket, de a fej megjelenítését is elhagyja a Védelem 3 című kép alakjának ábrázolásakor. Ez a munka előbbiektől absztraktabb módon, a testfelületet kétdimenzióssá alakítva, s egy geometrikus jellel kiegészítve teszi vizsgálat tárgyává a női testet. Boda Anikó pedig a mellüreg tartalmát tárja elénk, mikor a férfi és női szív közti eltéréseket hangsúlyozza az Öt különbség című képen, ahol a két – testről leválasztott, funkcióját vesztett – lebegő szerv a nemek lelki alkatának allegóriájaként jelenik meg.

Kányási Holb Margit Színe-fonákja című nemezinstallációja ezzel szemben nem a különbségeket, sokkal inkább az elválaszthatatlanságot, az egymásba fonódottságot hangsúlyozza, s bizonyára Nagy Tamás Urbánus relikviák című képének összeépített csőelemei is ezt szimbolizálják – bár valójában csak ebben a kiállítási kontextusban, hiszen sem a képmező belső tartománya, sem pedig a cím nem utal arra, hogy itt a női és férfi nemi jegyek kérdéséről volna szó. Lengl Orsolya két nyitott szájú zsákot ábrázoló festményénél is csak a Szerelmesek cím helyezi közös gondolati mezőbe a tárlat tematikájával a művet. A cím különösen érdekes horizontot teremt Gallai Judit olajképe esetén, ahol az ószövetségi Judit ábrázolásának ikonográfiai hagyománya idéződik fel, ámde ezen a képen két női alakot látunk, ami alapján elsőre azt gondolnánk, hogy az elcsábított bibliai ellenség, Holofernész helyére egy leszbikus társ alakja került. Ám ha jobban megfigyeljük az arcokat, feltűnik, hogy a két nő végletesen hasonlít egymásra, ez pedig az alkotó nevét is megidéző cím tükrében arra utal, hogy egy kettős önarcképről van szó – s a lefejezésre váró ellenség ezúttal a művész saját maga, illetve énjének egy legyőzni kívánt aspektusa.

Ez is mutatja, milyen fontos szerepe van itt is a nyelvnek – egyetlen szó is képes tematikus vezérfonalat, narratívát és plusz rétegeket adni a munkához. Ezzel pedig vissza is érkeztünk a kiindulási kérdésünkhöz: megmutathat-e valami sajátosat, valami másképp nem hozzáférhetőt a kortárs képzőművészet a nőiség és férfiasság mivoltáról? Azt hiszem, a fent említett munkák bizonyítják, hogy igen. Mert – hogy csak egy fontos problémát említsek – ha ma nemekről beszélünk, a léttapasztalatunk egy meghaladhatatlan testi aspektusára gondolunk, viszont egyáltalán nem biztos, hogy így lesz ez száz év múlva is, amikor talán a jelenkori testkép tabuit feledve úgy gondolkodnak majd az emberi szervezetről, mint ami szabadon alakítható a lelki szükségletek, a szexuális beállítottság és énképünk szerint. Nem mondom, hogy én egy ilyen világról álmodozom, de egy korban, ahol lehetőség adódik ilyesmire, merni kell túllépni a korlátokon – legalább a művészet szintjén, ahogy itt is sokan tették.

A Feminin – Maszkulin című csoportos kiállítás a debreceni Műterem Galériában tekinthető meg 2013. november 2. és december 14. között.