Röszke és Szabadka között egészen 2013-ig közlekedett az "Ezüstnyílnak" becézett jármű, amit még Jugoszlávia kapott kárpótlásul Németországtól. A sínbusz korábban még Szegedig járhatott, néhány éve azonban csak a határnál, Röszkénél lehetett felszállni rá.

A Sínbusz Fesztivál ebben az évben hivatalosan csütörtök este kezdődött a szegedi underground kultúra törzshelyén, a Grand Caféban. A szervezők azonban tisztában voltak azzal, hogy a többség csak pénteken érkezik, ezért az első este programjai inkább csak laza felvezetésül szolgáltak a következő napok eseményeihez. Hallhattunk többek között egy kerekasztal-beszélgetést a fesztiválkultúráról, majd az érdeklődők megtekinthettek néhány filmet is.

Pénteken reggel a szegedi vasútállomáson már mi is sokkal több ismerős arcot láttunk, felbukkant többek között Korpa Tamás, Molnár Illés és Kabai Lóri is. Farkas Tamás, aki porondmesterként konferálta az eseményeket, hamar magához ragadta a megafont, és könnyen felrázta azokat is, akik hajlamosak voltak kicsit elmerengeni a szinte tavaszias melegben. Tamás az évek során már a puszta megjelenésével – magas kalapjában és kezében az elmaradhatatlan megafonnal – is a fesztivál emblematikus figurájává vált, elképesztő lendülettel irányította a háromnapos rendezvényt, kirobbanó erővel, mégis elegánsan, mint Fellini bohócai, vagy mint valami végképp jó útra tért Alex DeLarge. Orcsik Roland és Kollár Árpi ekkor még inkább a bürokratikusabb intéznivalókkal volt elfoglalva, ellenőrizték, mindenki megérkezett-e, és rendben regisztráltak-e a résztvevők, de nemsokára ők is felvették a ceremóniamester által diktált szédületes iramot.

Kabai Lóránt

A vendéglőben közben elkezdődtek a felolvasások, a szerb szerzők művei elhangzottak magyarul, a magyar szövegek pedig szerb fordításban is, sőt, Dejan Matić verseit még angolul is hallhattuk, így az országhatárokon túl a nyelvek szabta határokat is sikerült átlépnünk. Mikola Gyöngyi közben a kezembe nyomta a Symposion különszámát, ami tartalmazta az idei fesztivál valamennyi szövegét, és egy válogatást a korábbi években elhangzott írásokból. Ez azért is volt jó ötlet, mert a vonatra szállva időnként elnyomta a felolvasók hangját a mozgó jármű zaja, a szövegek viszont a kiosztott Symposionokból így is jól nyomon követhetőek voltak. Az idei fesztivál központi témája egyébként maga a sínbusz, az ezüstnyíl volt, amit a szerb szerzők valamivel komolyabban vettek, mint a magyarok, ugyanis a jármű a legtöbb szövegben konkrétan szerepelt. Ez azonban érezhetően azokban az írásokban működött a legjobban, amelyek minden valószínűség szerint nem a fesztiválra íródtak, hanem a szerzők saját, már meglévő szövegeik közül választottak olyat, amiben már eleve szerepelt a vonat. Dragan Velikić és Miloš Živanović szövegeiben például érezhetően valódi funkciója volt a járműnek vagy éppen a használaton kívüli, vagy rossz célra használt kabinnak, írásaik ezért kiemelkedtek az egyébként is kiváló szövegek közül.

A vonaton folytatódtak a felolvasások, és a Cabaret Medrano zenélt. Röszkénél, a szerb vonatra történő átszállásra várva Szokola Mária hulladékból készült ötletes kreációit mutatták be a vállalkozó szellemű résztvevők, miközben szellemes kísérőszövegek hangzottak el.

Szabadkára érezve aztán mindenki elindult felfedezni a várost, az utcák megteltek fesztiválozókkal, a várost járva gyakran felismertünk a többi kultúrcsempészt, ahogy burekra vártak valamelyik kifőzde előtt, vagy török kávét és Jelent rendeltek egy kávézó vagy kocsma teraszán. Ilyenkor lelkesen köszöntöttük a másikat akkor is, ha csak arcról ismertük egymást, vagy még csak nem is egy nyelven beszéltünk.

Azt hiszem, ez az, ami ennyire egyedülálló ebben a fesztiválban, ez a szinte megmagyarázhatatlan közelség, az úton levők cinkossága, ami hasonló ahhoz, ami adott esetben még egy rövid távú, utazásnak is alig nevezhető, néhány megállós tömegközlekedés alatt is megfigyelhető, ha hirtelen valami szokatlan történik – mondjuk a metró a sötét alagútban két megálló között lefékez, és pár pillanatig nem megy tovább. Az ember ilyenkor már nem bámulja többé üveges tekintettel az ablakok mellett elsuhanó hirdetéseket vagy a falakból kiálló vezetékeket, hanem egyszerre körülnéz, és arcokra pillant, tekinteteket keres.

Este a programsorozat Karin Pelte kisfilmjének vetítésével folytatódott, amit a fesztiválról készített néhány évvel ezelőtt. Ezután egy szerb amatőr társulat mutatkozott be Domonkos István, Ladik Katalin és Tolnai Ottó verseihez készített mozgásszínházi előadásával. Megrázó volt látni, hogy a szereplők milyen átéléssel és értéssel közelítik meg, értelmezik a szövegeket. A napot koncertek zárták, igazi kultúrközi élmény volt, hogy a helyszín felé tartva még hallottuk, ahogy a szállodánk ötödik emeletén egy, vélhetően születésnapot ünneplő szerb társaság az Ederlezit énekli, miközben a kultházból magyar rapzene szűrődött ki. Számomra ezzel nyerte el valódi értelmét a fesztivál jelszava: az, hogy tényleg nincsenek határok.

Másnap reggel a Restiben gyülekezünk, előtte Korpa Tamás még elvitt minket antikváriumba, ami már csak azért is kihagyhatatlan, ha valaki Szabadkán jár, mert állítólag Kosztolányi leszármazottainak tulajdonában van, azonban ennél talán még fontosabb, hogy kiváló vajdasági szerzők Magyarországon gyakorlatilag elérhetetlen műveit is árusítják. Ezután Berényi Emőkéékkel tartottunk, akik indulás előtt még gyorsan megmutatták nekünk a varázsló kertjét, ami egészen olyan, mintha egy óriás harapott volna neki helyet a kétszer-háromszor akkora sorházak között.

A hivatalos menetrend tanúsága szerint a visszaút sem lehetett rövidebb, mint a Szabadkáig megtett menetidő, azonban mégis olyan volt, mintha egyszerre szűkülni kezdett volna a tér, valahogy úgy éreztem, túl gyorsan véget ér a vonatút, túl hamar értünk Szegedre, túl korán véget értek a zenék és a felolvasások.

A Sínbusz Fesztiválról összességében elmondható, hogy az elmúlt hat évben minden korábbinál sikeresebben és élményszerűbben hívta fel a figyelmet a különböző kultúrák megismerésének, elfogadásának és a kultúrák közötti együttműködésnek a szükségességére.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy hiába ér véget meghatározatlan időre ez a fesztivál, a célja továbbra is szem előtt kell, hogy maradjon, mert a példa, amit szolgáltatott, gyakorlati jelentőséggel bír, élő és használható, mint a szabadkai Bódis cukrászdából emlékbe elhozott cukortasak, ami mindig a kezembe kerül a kabátzsebemben, ha elég mélyre nyúlok.