Pilinckázó öregúr / Café Budapest Fesztivál – John Abercrombie Quartet. 2013. 10. 15. / PRAE.HU

Ahogy most élőben is megbizonyosodtam róla, sajátos játéktechnikája van John Abercrombie-nak: a hüvelykujjával penget, azzal is kizárólag lefelé - újjal és nem körömmel. E játékmódnak előnyei és hátrányai is vannak. Mivel a bőrével penget, az így nyert hangzás nem túl erős, és a virtuóz játékosoktól megszokott gyorsaságra nem képes. Cserébe viszont hihetetlenül pontosan kontrollálja a hangok megszólalását, és érzékeny balkézzel párosulva a jobb kéz lassúsága miatt hiányzó hangokat a balkéz pótolja. Nem virtuóz, hanem érzékeny gitáros, akinek minden hangja pontosan akkor és úgy szól, amikor és ahogyan kell. Nem véletlenül zenélt olyan muzsikusokkal, akik a zene határait keresték.

John Abercrombie Dave Holland Jack DeJohnette - Homecoming

A Budapest Jazz Club jól bejáratott szórakozóhely, legfeljebb a helyszíne változott az utóbbi években. A mozibejárat után előkelő bár, majd felújított székek: látható a színvonal mindenben, ahogy hallható is. Különös, hogy a fiatal személyzettel kontrasztban a közösség nagyrészt velem egykorú, még inkább nálam idősebb. Azon tanakodom, hol lehettek ezek az emberek amikor a nagy fesztiválok voltak Nagykanizsán, Szegeden és Debrecenben.

John Abercrombie - Thalia

Határozottan öregdiák találkozó érzésem kezd lenni. Annak ellenére, hogy a bárban többen is ajánlottak jegyet eladásra, odabent külön személyzeti segítségre volt szükség, hogy mindenki helyhez jusson, több embernek pedig már csak állóhely jutott. Végül a John Abercrombie Quartet is színpadra lépett, John pedig a színpad jobb oldalán foglalt helyet, egy széken.

Abercrombie, Guilfoyle, and the Calino String Quartet

Újra volt alkalmam megcsodálni a szakmai együttérzést: a legrosszabb az ilyen közösségben az, hogy mindenáron szóvá akarja tenni hozzáértését, és ebben az semm zavarja, hogy a kolléga éppen játszik. Egyébként is, az első félidő láthatóan csalódást okozott: viszonylag sokan érezték úgy az első negyed-fél óra után, hogy halaszthatlan dolguk akad. A dolognak azonban előnyös oldala is volt: hamarosan eltűnt mellőlem a szakmai, és egyébként is megszűrődött a közönség.

Dave Liebman, Billy Hart, Marc Copland, John Abercrombie & Drew Gress

John amikor leült a székére, ahonnan aztán - a szünetet kivéve - alig mozdult, egy darabig csak bíbelődött a mikrofonnal, amíg rájött (illetve szóltak neki), hogy be kell kapcsolnia. Majd elmondta, hogy igazi technikai analfabéta, csoda, hogy tud gitározni. Ezzel máris belopta magát a közönség szívébe.

Autumn Leaves by Larry Coryell ,Larry Carlton, John Abercrombie, John　Scofield, and Tal Farlow

Amit azonban ezután produkált, az igazi prüntyögés volt: negédes dallamok, egészen az ismerősségig, fapofával, székében alig mozdulva, valahogy úgy, hogy minden gitárhoz valamennyire is értő ember úgy érezze, hogy bármikor kirázza az ujjából ezt a "bravúrt". Ami a koncertet vitte, az a többi zenész játéka volt. De ne gondoljuk, hogy azok különösebben virtuózkodtak: egyszerűen a helyére tettek mindent. Közben különböző zenészek kerültek az előtérbe: a dobos láthatóan a new york-i stílust hozta, viszonylag korlátozott készleten nagyon meglepő váltásokkal "szólózott". A zongorista leginkább Rainer Brüninghause-ra emlékeztetett: mellőzte a szokásos virtuóz futamokat, inkább a ritmussal dolgozott. Legtöbbször a bőgős volt előtérben, bár ő is nagyon finoman, éppen csak megcsillantva egy-egy ponton a tudását. John Abercrombie játéka pedig úgy nyert értelmet, hogy az egyébként banális futamok a megfelelő helyre, a megfelelő hangsúlypontokra estek az összjátékban.

Rainer Bruninghaus - Piano Solo into Fire Side (1989)

A szünetben hallottam azt a kijelentést, amit aztán írásom címéül adtam: "csak pilinckázik, túl okos a játéka". Nem vitázom vele, mert bizonyos értelemben nagyon is pontos leírás: kevés hang, de úgy és ott, ahol és ahogyan kell.

Utólag nem lehet nem a tökéletes műsorfelépítésnek tekintenem, hogy a második félidő volt az, amiben Abercrombie bemutatta, hogy mire képes az ő technikájával. A második félidő, amikorra már csak az maradt, aki értékelte ezt a játékot, és most aztán valóban volt mit értékelnie.

Larry Coryell, Badi Assad and John Abercrombie - Three Guitars

A negédes, lágy dallamok átmentek igazi szólókba: John bemutatta, hogy mire képes a bal keze. Mert az, amit játszott, nagyrészt "hajlítás" volt: a jobb kéz, pontosabban hüvelykujja csupán irányította a hangokat, ami azokat létrehozta, az a bal kéz volt. Most sem volt azonban túl gyors, meg sem közelítette mondjuk John McLaughlin sebességét, viszont továbbra is minden hang pontosan úgy és ott szólt, ahogyan kellett, és ilyen gyorsaság mellett nehéz volt nem észrevenni, hogy ha nem is a megszokott módon, de zseniálisan virtuóz.

John Abercrombie Quartet, 2013 (TVJazz.tv)

A koncert során többnyire a legutóbbi, 39 Steps (ECM, 2013) című lemez zenéiből adtak elő, és azt kell mondanom, hogy John Abercrombie játéka nem rozsdásodott be. Annak ellenére, hogy nagyon különböző és meghatározó zenészekkel játszott eddig együtt, az egész életművön érezni azt, ami John sajátossága. Furcsa, de ez annyi év alatt sem változott: nem újult meg, nem volt miért megújulnia.

Dallamszövésében jazz, ritmuskezelésében minimál, érzékenységében (és mikrotonalitásában) keleti: minden, ami kell, benne van.

John Abercrombie Quartet - Chic of Araby (2009)

Közreműködött:

John Abercrombie – gitár

Drew Gress – nagybőgő

Marc Copland – billentyűs hangszerek

Joey Baron – dob