Denny Trejo arca – azt gondolom ebben megegyezhetünk – maga a trash. Nem a filmművészet korszakalkotó színésze, de egy filmműfaj korszakának meghatározó alakja. Nem mimikájának, hangtónusainak és mozdulatai finomságának örülünk – mintegy az általában elvárt kritikai szempontok mentén – hanem annak, ha liternyi vér fröccsen végig ezen az arcon, miközben izma sem rándul. Nem követelünk nagy alakítást a mellékszereplőktől sem, legyen akármekkora is a sztárparádé. Olyan jeleneteket akarunk, mint a film első "nagyjelenete", amikor Machetét felakasztják. Amikor ahelyett, hogy fuldoklana – mint minden normális ember – Machete a támadó tigris tekintetével követi akasztóit, szigorúan, támadásra készen – arról az apróságról meg is feledkezve, hogy nem áll, hanem egy kötéllel a nyakában függ. Olyan ijesztő az áldozat szerepében is ugrásra kész ragadozó, hogy még Chuck Norrisunk (a műfaj másik, koronázott királya) is felhúzná a szemöldökét. Mi pedig visítunk a röhögéstől, mert ez annyira komoly, hogy nem lehet komolyan venni.

Az esztétikai minőségek számtalan típusa mellett egy furcsa (látszólag a rútság és a komikum közé eső) torzulásként jelenik meg az, amit a trash esztétikájának kell neveznünk. Sokat írtak már a trash kultúrával kapcsolatban, meg sem próbálom összefoglalni mindazt, amit ezzel kapcsolatban felhoztak. Mégis a legtöbbször – a filmtudomány trendjeinek köszönhetően – a társadalmi racionalizmus felől, valamiféle ízlésforradalomként próbálják megközelíteni, kevés hangsúlyt engedve az irracionális-emocionális érzékelés lehetőségének és a művészet (vagy populáris kultúra?) autonómiájának. A Prizma tematikus trash-számában szerepel Jeffrey Sconce írásának fordítása. Ő pedig Lester Bangshez köti a trash-esztétika definícióját, aki már Bourdieu ízlés-tanulmánya előtt publikálta "vádiratát": "Senki sem szereti az olyan filmeket, mint a Teenagers from Outer Space vagy a Wrestling Women vs. the Aztec Mummy, leszámítva azon agyalágyultakat, akik elég épelméjűek ahhoz, hogy felfogják: a Jó Ízlés fogalmát egyedül azért ötölte ki néhány nagyokos, hogy megakadályozza az értelmezhetőségen túlnyúló igénytelenség élvezetét… Akik a fenti filmek helyett inkább az Életünk legszebb éveire vagy a David és Lisára szavaznak, lehúzhatják magukat. Van nekünk saját jó ízlésünk…"  Épp erre tűnnek remekül rákontrázni Bourdieu szavai: "az ízlés mindenekelőtt talán ízléstelenség, azaz mások ízlésétől való zsigeri undorodás. Nem véletlen, hogy amikor az ízlés igazolásra szorul, akkor negatívan, más ízlések elutasításán keresztül határozzák meg."

Vagyis az ízlés egyes, a foucault-i értelemben domináns rétegek konstrukciója és diktátuma. Az ezzel szemben meghatározott ízléstelenség, vagyis a trash pedig a tudatosan felvállalt ellenállás eszköze, a társadalmi dac fegyvere.

Lehet érvelni az esztétikum ilyen, teljes társadalmi meghatározottsága mellett és ellene is, mondván: az esztétikai befogadása sosem lesz pusztán a társadalmi-racionalitás függvénye, mindig is a recepció része marad az irracionalitás és az abból fakadó autonómia, egy megannyira átpolitizált korban is. Főként úgy nehéz már érvelni a forradalmi trash mellett, hogy egy ideje már kanonizált filmes műfajként sem lehetetlen mondjuk trash-paródiáról beszélni.

Ugyanakkor a kulturális relativizmus sem elegendő indok a trash népszerűségének indoklásához, legfőképpen annak tudatában, ahogy a nyelv eleve elárulja a minőség mélyén rejlő titkot. A "trash" szemetet jelent, és ez világosan arra utal, hogy amit nézünk, az "rossz". Csakhogy manapság a köznyelv is (és nem valamiféle dacos ízlésforradalom jegyében) megkülönbözteti a két kategóriát: az élvezhető rosszat és az élvezhetetlen rosszat. Az ízlés igen bizonytalan, mégis mérhető (gondoljunk csak az IMDb szavazásaira) skáláján pedig a legtöbb esetben világosan megkülönböztethető a kettő. Sokszor magunk is érvelünk vele: "olyan rossz, hogy már jó". Talán valahol itt rejtőzhet a trash.

A trash-paródiaként jegyzett műfaj (amelyhez a Machete gyilkol is tartozni próbál) éppen erre a hatásra játszik rá. A trash esztétikai minőségével operál, és az ebből fakadó humorral. Ehhez viszont mesteri ujjak kellenek, ugyanis nagyon érzékeny egyensúlyban van benne komoly és komolytalan, amely egymástól függ és egymáson múlik. Ebből az egyensúlyból fakad a trash egyedi humora. A műfaj abszolút királyait nyilvánvalóan az az egész pályafutáson keresztül tartó vállalkozás szülte, amely a két baráthoz, Quentin Tarantinóhoz és Robert Rodriguezhez kötődik. Komolyság és komolytalanság játéka jól megmutatkozik a fantasztikusig túlzott erőszakban és szexualitásban (Kill Bill), a látszólag felületes és vázlatos forgatókönyvek egyébként olykor meglepően mesteri narratíva-diagrammján (Alkonyattól pirkadatig), önmagukat játszó hollywoodi botránysztárok és ironikus cameók rendszerén (Machete) és azon, hogy egyik film kamu-előzeteséből egy következő film születhet (ami nyilvánvalóan a hagyományos filmépítés munkájából űzött óriási vicc). Ugyanakkor azt gondolom, létezik valamiféle aranyszabály, amely általában véve alapját jelenti a trash (vagy a trash-paródia) esztétikai befogadásának, és ez éppen a paródia egyféle belső tudatlanságát jelenti: a film szereplői nem reflektálhatnak a narratíván belül a film komolytalanságára. Vagyis egyetlen szereplő sem nevetheti ki a kötélen himbálózó Machetét ahhoz, hogy mi a nézőtéren nevethessünk rajta. Bár a Grindhouse projekt alapján azt mondhatnánk, hogy a műfaj igazi mesterévé végül nem Tarantino, hanem Rodriguez (akár gondoljunk csak a kezdetekre, az 1995-ben látott Desperadóra) vált, úgy fest a Machete gyilkollal először mégis ő csúszott le erről a libikókáról.

A Machete gyilkol karakterei közül többen elvétik a kényes egyensúlyt. Bár a saját magát játszó Mel Gibson és Charlie Sheen (vagyis Carlos Estévez), vagy Lady Gaga elhelyezése teljesen indokolt a műfaj szempontjából és számtalan önironikus poén forrása, ők mégis kiesnek a "szigorú komolyságból" és kevésbé hihetőek, mint kellene lenniük. Nem probléma, hogy látványosan műfajidegen elemek keverednek a filmbe, hiszen a trash műfaj végtelenül adaptív: ilyen a molekularobbantó fegyver (a MIB-ben vagyunk?) és űrutazásos bonyodalom, vagy a látványos James Bond klisék. Egy idő után mintha túlhangsúlyozódnának és a filmen belül is bántóan erősen reflektálódnának: mikor rácsodálkoznak a molekularobbantó erejére ahelyett, hogy – ahogy valóban illene – ostobán lövöldöznének vele tovább emberre/állatra/cowgirl-formájú hirdetőtáblák villogó bikinijére. A film szereplői vicceket mesélnek (elhangzik egy teljesen indokolatlan, fingós poén is, de ez, remélem, csak a magyar szinkron hibájából került bele). A humor típusa sokszor nem az, ami "természetes" volna. Az első rész agyatlanul irracionális, folyamatos nevetségességéhez képest ezért itt meg-megszakadozik az egyébként trash narratíva. Az előzetes kifutása a film végén ügyes poén, de éppen arra cáfol rá, ami a trash-paródiában a trash illúzióját kelti (az állandó utalások a műfajra) és visszakanyarítja a filmet önmagába.

A Machete gyilkol jó film, és nem követi el folyamatosan ezeket a hibákat, de épp ezért zavaró az a néhány eset, amikor a kényes egyensúly – amelyből éppen a trash esztétikai befogadása, sajátos humora építkezik – felborul. Kicsit olyan, mintha most született volna meg a trash-paródia valódi műfaja, amely viszont éppen azt vetette fel, ami a trash-sel szemben tökéletesen ambivalens: a műfaj önreflexív iróniáját direkt belső humorizálás formájában. A tudatos reflexió a komolyság komolytalanságára olykor vígjátékot csinál a trash-movie-ból. Ez pedig nem az, amit vártam.


Machete gyilkol (Machete Kills)
Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 107 perc, 2013

Rendező: Robert Rodriguez
Forgatókönyvíró: Álvaro Rodríguez, Kyle Ward
Zeneszerző: Robert Rodriguez, Carl Thiel
Operatőr: Robert Rodriguez
Producer: Aaron Kaufman, Iliana Nikolic, Robert Rodriguez, Rick Schwartz
Vágó: Robert Rodriguez, Rebecca Rodriguez

Szereplők: Danny Trejo (Machete Cortez), Sofía Vergara (Madame Desdemona), Michelle Rodriguez (Luz), Jessica Alba (Sartana), Charlie Sheen (elnök), Mel Gibson (Luther Voz), Lady Gaga (La Chameleón), Amber Heard (Miss San Antonio)

Bemutató dátuma: 2013. október 17.
Forgalmazó: A Company Hungary Kft.
Korhatár: