Először is rokonszenves és sokat ígérő, hogy egy ilyen estet, Lotz Termestül, sztárvendégestül össze tudott hozni a PU, és az sem semmi, hogy Urfi Péter fel is készült a moderátori szerepre becsületesen. Szóval szerveztek egy ilyen nagy bulit az új lapnak, de az egész estnek mégis kegyetlen tanulsága volt, és ez az, amit én mégis jó jelnek tartok. Az előző rendszerben az egyetemi lapokra jutott pénz, olvasók is voltak, az irodalom eseménynek számított, csak éppen a rendszer nem nézte jó szemmel az új törekvéseket és megpróbált akadályokat gördíteni a lapok elé. Aztán eljött a rendszerváltás és vele a Sárkányfű ideje. Hogy is fogalmazott Király Levente? „A kutyát nem érdekelte, hogy mi mit csinálunk”, vagyis senki nem tökölődött akadályok görgetésével, kit érdekelt, hogy csinálnak-e irodalmi lapot, meg hogy hányat, meg hogy kik írnak benne, szabadság volt, pénz viszont nem annyira. Halkan jegyezzük meg, hogy az irodalom is egyre kevésbé kavarja föl a kedélyeket, kivéve, hogyha jómellű írónők írnak első szám első személyben pornóba hajló szépirodalmat. Urfi is körülbelül erre utalt, amikor azzal nyitotta az estet, hogy „Ha azt mondom, hogy ma este itt nem fog történni semmi meglepő, azon nem fog meglepődni senki. Kellemes és langyos irodalmi életet élünk, az irodalom esemény-jellege rég elveszett.” Szóval se pénz, se érdeklődés, se esemény, se jelleg. Lelkesedés viszont mindig van.

Arról most ne is beszéljünk, hogy az egyetem is teljesen mást jelent már, mint akkoriban, amikor Csaplár Vilmos vívta a maga harcait a Jelenlét jelenlétéért. Na, de azért van egy szűk kisebbség az egyetemeken lébecoló sok idióta között, akiket még egyetemistának lehet nevezni. Tehát szögezzük is le gyorsan, hogy a PU szépen kigondolt és tetszetősen kivitelezett újság, érdekes grafikai anyaggal. Kifejezetten jól sikerült első számmal startolt tehát, ezért a feladat: ezt még tökéletesebbé tenni. Alapértelmezett esetben az egyetemi újságok elsősorban publikálási lehetőséget jelentenek azoknak az egyetemistáknak, akik még nem tudták magukat megmutatni sehol, úgyhogy nyugodtan lehetne több tanulmányt közölni, hiszen úgy lehet a legjobban elszakadni a szemináriumi dolgozatos stílustól, ha ez ember látja nyomtatásban tanulmányait és hosszú kritikáit, plusz a többiek is a pofájába vágják, hogy „ember, ez olyan, mint egy házidolgozat”. Szóval több tanulmányt és szigorúbb szerkesztési elveket, ez utóbbit csak azért mondom, mert nem tudtam eldönteni, hogy Borsik Miklós tanulmányában a „kutyák a kortárs költészetben” fejezet egy rosszul sikerült vicc, vagy egy rosszul sikerült ötlet, mindenesetre fölösleges toldalék az egyébként tisztességes tanulmányhoz.

Figyelemreméltó, hogy a lap alkotói találtak egy olyan dolgot, ami miatt elmondható, hogy a Puskin utca az a Puskin utca, és nem egy halva született egyetemi tucatlap versikékkel meg szemináriumi dolgozatokkal. A kánon szélére száműzött költők bemutatása nagyon jó ötlet, és rögtön az első számban telitalálat Simon Balázs költészetének körüljárása. Persze elfért volna még néhány vers tőle, de ez legyen a legkisebb baj.

Szóval ez a félholt és félretolt költők társasága-rovat jól ki lett találva, pontosan az ilyen ötletektől emelkedhet ki egy lap a többi közül. A rovatban egyébként néhány verset olvashatunk a költőtől, részleteket a Simon-recepcióból, két tanulmány, egy interjút és néhány Simonnak ajánlott költeményt nem kisebb nevektől, mint Tóth Krisztinától, Imreh Andrástól, Borbély Szilárdtól, Mesterházi Mónikától, Schein Gábortól, Lackfi Jánostól. Persze ebben az esetben a helyzet többszörösen különleges, hiszen Simon Balázs már nem lehet közöttünk.

A Márton Lászlóval készült interjú az egyik kedvencem a lapban, de ha már nem csak Simon költészetéről, hanem életéről is sikerült fölvillantani egy-két izgalmas mozzanatot (Jánossy gyászbeszéde is segített ebben), akkor kár volt kihagyni a ziccert: egy ennyire intenzíven élő és égő költő/gondolkodó személyéről lehetett volna nyugodtan többet írni, egy-két barátját még kifaggatni. Nem kell ám véresen komolyan venni a szerző halála elméletet, igenis érdekes tud lenni egy-egy alkotó élete, személyisége. Arról nem is beszélve, hogy a legendagyártást soha nem lehet elég korán elkezdeni.

Nyilván nem hanyagságról van szó, de kicsit zavaró, hogy nincs magyar próza a lapban, hacsak Kukorelly Endre idétlenkedését nem tekintjük annak, egyébként túlteng a líra, pedig ha az eladási statisztikákat, meg a közhangulatot nézzük, akkor a prózának áll a zászló. Interjúból viszont sok van, amiért osszunk is ki gyorsan egy piros pontot, hiszen olvasható és érdekes beszélgetések ezek. A Márton Lászlósat már említettem, de Krusovszky Dénes és Pollágh Péter beszélgetése Peer Krisztiánnal szintén rendkívül felhasználóbarátra sikeredett, ellentétben David Sylvester Bacon-interjújával, de hát ez legyen Bacon baja. Vagy Sylvesteré. Vagy a fordítóé. Lényeg, hogy jutott egy kis képzőművészet is ilyen módon a lapba.

A lapban olvasható mozikritikával viszont komoly problémáim vannak. Az rendben van, hogy esszéjellegűre vesszük a figurát, de azért arra vigyázni kellene, hogy ne csapjunk át filmmesélésbe. (Persze pont az ilyen tapasztalatok megszerzésére alkalmas egy egyetemi lap.) Az esszérovatban Dunajcsik Mátyás szövege kiemelkedik a többi közül, elég őrült és elszabadult szöveg, az esszé narratív struktúrát kap, elbeszélésbe csap át, a normál esetben lábjegyzetben hivatkozott szerzők itt megelevenednek és az elbeszélés szereplőivé válnak, akiktől Dunajcsik nem idézget, hanem a szó szoros értelemben párbeszédet folytat velük. Lehet, hogy Dunajcsik esszéje totál hülyeség, de hogy szórakoztató, az biztos.