Markovics Botondtól megtudhattuk, hogy gyermekkora óta ír, mindig is sci-fit, első komolyabb hatás számára egy flm, természetesen a Csillagok háborúja volt (bár az est folyamán negatív kritikát is megfogalmazott vele kapcsolatban), s nyolcéves már korában Nemerét olvasott. Kezdetben fantasyt, vagyis pontosabban űrfantasyt írt, s 2007-ben történt a nagy váltás, akkor jelentkezett A poszthumán döntés című regényével. Az váltás oka egyszerű, unta azt, amit akkor írt, valami másba kezdett, ez a regény lett belőle. A műfaj többi képviselőjét pedig nem csupán azért olvassa, mert mégiscsak illik tevékenységüket figyelemmel kísérni, hanem mert tényleg ez érdekli, hisz nem véletlen az sem, hogy ő is e zsánerben alkot.

A beszélgetés során szó esett arról is, hogy leginkább az utóbbi tíz év regényeit érdemes olvasni, hiszen a korábban alkotó szerzők inkább a tudományosságra helyezték a hangsúlyt, száraz szövegeket írtak, a karakterek sem voltak igazán jól kidolgozva, míg a mostaniak úgy tűnik, e tekintetben felzárkóztak a szépírókhoz. Erről a felolvasott regényrészlet alapján a hallgatóság is meggyőződhetett: a szöveg egy teljesen hétköznapi magyar szereplő szemszögéből gondolja végig, hogy milyen is lehet, ha időutazók százmilliárdjai lepik el hirtelen Budapestet. Sepsi László szerint esztétikai többletet jelent, hogy magyar környezetben magyar szereplők köré szövődik a történet, ahogy az is, hogy repítse egy Hackett-regény bárhová is az olvasóját, mindig a legközvetlenebb emberi viszonyok, család, barátság, szerelem, és az ehhez köthető motivációk kerülnek a középpontba. A szerző szerint ennek így is kell lennie, hiszen mégiscsak regényt ír és nem száraz tudományos értekezést, valamivel be kell csalogatnia, be kell szippantani az olvasót a regény világába, és természetesen legegyszerűbb azok által az emberi viszonyok által, amiről mindenkinek van tapasztalata.



Szóba került a külföldi megjelenés lehetősége is, Markovics szövegeit fordították már lengyelre és románra is, bár végül különféle akadályok miatt utóbbi nem jelenhetett meg. A lényeg azokban az angol fordítás lenne, nem csak az amerikai, de az európai piacra is ezáltal lehet betörni, hisz az európai kiadók is az angol nyelvű termésből válogatnak elsődlegesen. Markovics reménykedik, de kicsi esélyt lát arra, hogy a nagyon szigorú szűrőn keresztül pont az ő szövege tudna eljutni egészen a kiadásig.

Visszatérve a poszt- és transzhumán tematikára, Sepsi László igyekezett erre a trendre a szépirodalom és a képzőművészet területéről is példákat felhozni, így került szóba Nemez Z. Márió, Bartók Imre vagy éppen Győrffy László. Vendége azonban bevallotta, e téren bizony lemaradásai vannak. Igaz, ő maga sem régóta foglalkozik a témával, véletlen bukkant rá, de végül nagyon beleásta magát. A már említett nagy váltás részben ehhez is köthető, A poszthumán döntés, Isten gépei, Az ember könyve című regényei már ezt a témát jelenítik meg. 

Legvégül pedig az is kiderült, hogy az irodalom, az írás, az alkotás és annak elképzelt szerepe a poszthumán világban nem áll messze az újabb Hackett-novellák világától sem, a szerző magát a papír alapú könyvek hívének tartja, s ebből az aspektusból foglalkozik azzal, hogy egy a gépek működtette világban a regényeket is gépek gyártják, s hogy milyen is lehet, ha ezek másodpercenként szórják magukból az alkotásokat, vagy az, hogy az ember nem is olvassa, hanem csupán pillanatnyi ingerként kapja a történeteket.

A POPJAK első estje után úgy tűnik tehát, nincs is olyan messze egymástól a bizonyos két közelebb hozni vágyott világ.

Várjuk a folytatást!