Lássuk be, Paul nyolc éve nem adott ki ilyen jó anyagot. Első hallásra letaglózó az a svung, amivel megszégyeníti a visszavonulása mellett lándzsát törő kritikusok zömét. Teljes joggal. Öregedő hangfekvésének megfelelő dalokat írt, valamint bájosan beint a finomkodó stílusát sztereotipizáló nézeteknek. Ugyanakkor, ha a jobbára 90-es évektől számított műfaji kiruccanásait is számításba vesszük, a New már jóval kevésbé tűnik merésznek és újszerűnek, mint ahogy azt a címtől kezdve a rideg ledfényes borítóig érezteti velünk. 

Pofásabbnál pofásabb dalok sorjáznak a lemezen, azonban az egész nem tud túlmutatni önmagán. Fülbemászó, és azzal a popos lendülettel onnan is kimászó szerzemények halmazát kapjuk. A kísérleti zenével kacérkodó ambient mézesmadzagot a háttérben bizalomkeltően el-elhúzza ugyan, ám végül mindössze a kortárs pop felfújt, kellemes biztonsága marad (gyönyörűen illusztrálja ezt a Hosana.)

A címadó sláger például visszanyúl egészen az Another Day túlédesített optimizmusáig (nem csoda, hogy a szeptember 21-i koncerten is egymást követően kerültek e nóták terítékre.) Tónusát tekintve mégis úgy fest, mintha a hajánál fogva lenne a többi szám közé cibálva, ami negédes promócióként becsalogatja a hallgatót. A dolog visszássága, hogy túlértékelt töltelékké avanzsálva ez az egyik legidegesítőbb megmozdulás a lemezen. Jócskán visszaveti az amúgy szűnni nem akaró iramot.

Ami kitart ideig-óráig, de hiába a sok (szándékolt/ becsúszott) áthallás és Paul legváltozatosabb stílusainak felületes összevegyítése, a végkicsengés pont ezek miatt nem bír igazán karakán lenni. A notóriusan huhogó háttérvokál McCartney legendás Beach Boys-fixációjának élő maradványa, ami ezen a ponton túlzásba vitt manírként bukkan fel szinte minden második opusban. Máskor meg (Queenie Eye, Everybody Out There) harsány túlvállalásba fut a dolog, mintha a kórussal stadion méretű teret óhajtana betölteni. Az egyes dalok vonalvezetésétől jól elkülöníthető fillek és riffek (On My Way to Work, Everybody Out There) az első – pánik szülte – szólóalbum (McCartney) félmegoldásait idézik. Pedig még 1970 kapkodó kilátástalanságában is képes volt olyan maradandó zenét szerezni, mint a Maybe I'm Amazed. Ezúttal viszont a pop purhabjával tölti fel a réseket és fojtja bele a potenciálisan kimagasló slágereket a szakmai rutinba.

Az akusztikus alapokat egész ügyesen mázolja össze a technika (Hosana), de végeredményben inkább elvesz, mint hozzáad. A New dalai bármennyire feszesek, mégis nemtelen masszaként hömpölyögnek.

Az első igazán őszinte, igazán jellegzetes darabra (Early Days) ugyan nem kell sokat várni, de a hasonlóan autentikus művek (Looking at Her, Get Me Out of Here) erősen alulreprezentáltak és az album végére vannak suvasztva, utóbbi ráadásul "csak" bonus track a Delux Edition-ön. Többszöri hallgatást követően kiderül, hogy összességében közepesnél valamivel jobb dalokról van szó, melyeket (mai viszonylatban) pusztán korrekt tálalásban hallhatunk.

A sűrű szövésű effektek így épphogy elfedik a tényleges komponálás hiányát (pl. Appreciate, ami azért – erős ambient akcentus révén – igen jól hangzik). De a 2005-ös Chaos and Creation in the Backyard tiszteletet parancsoló, sallangmentes kreativitása után ez a lemez csupán egy valaha korszakalkotó zenész habkönnyű rezonálása a mai trendekre.

Mindezzel együtt pusztán az újdonság látszatát képes kelteni. Persze lényegében a Beatles sem csinált mást, de azt sokkal indirektebb módon, saját helye és értéke pontos tudatában. Úgy szintetizált, hogy a végeredmény több legyen, mint a részek összessége. Ezúttal viszont a farok csóválja a kutyát. Noha vitán felül akad jó pár első rangú szám a korongon, a tempó nem ül le egy percre sem, valamint képes volt túllépni a Memory Almost Full fárasztó infantilizmusán – az összkép a pillanatnyi hatáson felül mégsem tart semerre.

Viszonyítási pontként számon tartott, ötvenéves életművel a háta mögött talán felesleges is elvárni Paultól az innovációt, hiszen (látszólag) már senkinek semmilyen műfajban nem kell bizonyítania. Ennek dacára örökösen próbál kilépni abból a kategorikus képből, ami ráragadt az öregurasan andalító kiszámíthatóság címén.

Már az 1980-as McCartney II szokatlan hangja is a megszokott menetiránnyal fordult szembe. Azonban a Wings, hovatovább a Beatles képviselte hangzás tudatos lezárásaként ennek a gesztusnak létjogosultságot adott – mi több értelmet is – hiszen ésszel, korlátain belül maradva igyekezett megreformálni saját zenéjét, ellentétben Lennon és Harrison kétségbeesetten destruktív, popkultúra-ellenes kirohanásaival a 60-as évek, illetve a Beatles alkonyán.

2013-ban viszont – amikor Sir Paul túl van négy elektronikus albumon, több együttműködésen más-más DJ-vel, egy Nirvana újraalakuláson és megannyi mellékági projekten, melyek sokoldalúságát bizonyítják – aligha van tényleges szüksége korábbi önmagától elhatárolódva bármit bizonyítania.

Nyilvánvalóan nem is nagyon akar, hisz a már fentebb emlegetett kommersz tónus dominál a lemezen, ami hivalkodása ellenére feltűnésmentesen simul bele az átlagba.

Az esetleges bizonyítási kényszer azonban rögtön más fényt kap, amint történelmi távlatba helyezzük Paul munkásságát. Az a bizonyos tananyagmérvű karrier ugyanis a Beatlesben való részvétel függvénye, nem pedig önálló, alanyi jogon kiharcolt elismerés.

Mint minden általánosan vett igazság, természetesen ez is torzítja a képet, és nem is a Négy Nagy örökös, lerázhatatlan árnyékáról van itt szó, hanem arról, hogy a New-n megszólaló kortárs mainstream hang egyszerűen a zenei meghaladottságot akarja kivédeni.

Mindamellett, hogy az 50-es, 60-as évekig nyúló gyökereit, a hagyományt, mint felülírhatatlan részét az életének (Early Days) tiszteletben tartja és őrzi. Ennek súlyát cipelve mozog együtt a korral (az On My Way to Work például ugyanazzal a motívummal indul, mint az A Day in the Life középrésze), ami dicséretes, megy is az öregnek, de ez egész egyszerűen bármelyik kortárs előadótól kitelt volna.

Az album és McCartney viszonyát a megújuláshoz, a felszínen maradás igényéhez egyébként maga a címadó dal meg is oldja: "All my life / I never knew / What I could be, what I could do / Then we were new" - amellett, hogy egy mezei szerelmes szám, ez a részlet értelmezhető a Beatles Paul életére tett megkerülhetetlen hatásaként és mint ilyen, jól szemlélteti mind öregurasan bölcs hozzáállását jelenlegi önmagához, mind pedig az újszerűség értelmetlen kérdését a félévszázados életmű ismeretében.

A kérdés, miszerint a színvonal esett vagy ugrott, szintúgy lényegtelen. Állandó. Jobbára állandó.