Adja magát a következő gondolat. Vagyis a közhely, hogy míg a zene nyelve nemzetközi, az irodalomé, legalábbis a szó legszorosabb értelmében, nem az. Itt lép be a műfordítás heroikus, ám sokszor hálátlan szerepe. „Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni.” A letisztult örkényi alapigazság tükrében a műfordítás maga az abszurditás. Mivel épp az a lényege, hogy más nyelvre hangszerelje, és így újraalkossa az eredeti szerző gondolatait. A műfordító tehát ebben az értelemben (némiképp hatásvadász megfogalmazással) a képtelenség pengeélén egyensúlyoz. És mégis, néha megcsapja az embert az érzés, mintha valahol az irodalmi tudatalatti mélyén a fordítás még mindig a szövegművészet hamupipőkéje volna.

Tatjána Voronkina estje mindkét felvetéssel kapcsolatban nyújt alternatívát. De az Örkény István születésének 95. évfordulója alkalmából a Balassi Intézet, a Moszkvai Kulturális Központ, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeum által közösen szervezett rendezvény hogyan is lehet egy műfordító szerzői estje? Örkény István sejtelmesen mosolyog a vetítővászonról, ám Havas Judit konferanszából megtudhatjuk, Tatjána Voronkinát a magyar irodalom orosz írójaként emlegetik. E címet több mint 300 kötetnyi magyar irodalmi mű orosz fordításával érdemelte ki. Mikor átveszi a szót, elöljáróban arról beszél, hogy olyan írót igyekszik fordítani, akit szeret (hagyományosan életrevaló fordítói törekvés, ami sok szerencsés egymásra találást eredményezett már). Örkény, ahogyan ő mondja, a „szerelme”. Öntudatos szerénységgel jelenti ki, nem a magyar jelenti a nehézséget, hanem az orosz, merthogy nem könnyű az eredeti nagy írókhoz méltó fordított szöveget alkotni. Emellett munkásságának magasabb célját látja abban, hogy az orosz olvasó is megérezze, tényleg világirodalom a magyar irodalom. Ezzel párhuzamosan azt szintén személyes felelősségének tartja, hogy orosz mivoltát méltón képviselje a világ előtt.

Mire e kerek bevezető monológ végére ér, Tatjána Voronkina szinte teljesen magához vonzza az irányítást, ami felettébb eredeti egyéniségének köszönhetően a nyelvi homályosságok dacára sem okoz kellemetlen pillanatokat. Sőt. De azért dialógus következik, Békés Pállal. Mácsai Pált csendesen hiányoljuk (a rendezvény végén kapjuk csak a felvilágosítást, hogy jól láttuk a nevét a plakáton, betegség miatt maradt távol). Szemfülesen próbálunk két alapdilemmánkhoz további benyomásokat szerezni arról, vajon műfordítónk miképpen fedezte fel magának Örkényt és a magyar irodalmat. Vegyük sorra a felbukkanó képtöredékeket.

Tatjána Voronkina még az egyetemen tanult pár hónapot magyarul, véletlenül, mondhatni (vallja, véletlenek nincsenek). Az álláskeresés során egy derék moszkvai káder szerfelett megörült ennek az akkor még szerény, ámde annál „egzotikusabb” nyelvtudásnak. Műfordítónk két év múlva egy kulturális program keretében Magyarországon találta magát. Ennek már 47 éve. Konkrétan Örkényre a három legutóbbi oroszul megjelent kötetből kiindulva térünk. Az egyik, a Lágerek népe kapcsán Békés Pál azt feszegeti, vajon mit szólnak az orosz olvasók a nem épp kellemes Szovjetunióbeli magyar élményekhez. Tatjána Voronkina véleménye nagyjából annyi, hogy az oroszok együttéreznek e téren a magyarokkal. Valószínűleg inkább a mű témája miatt vetődhet fel e probléma, mivel akárhogy is forgatjuk, a Lágerek népe, legalábbis mai szemmel, aligha nyilatkozik szélsőségesen elítélően a második világháborús orosz fogolytáborokról. Ahol viszont több feszültséget nyer a kérdés, az a másik, Örkény István ’56-os jegyzeteit összegyűjtő kiadvány. Tatjána Voronkina kedves személyességgel veszi el a dolog élét, és azt fejti ki, miért is Örkény a „szerelme”. A válasz sokrétűen diplomatikus: mert Örkény, a zseniális Örkény mindig ott van, ahol kell, arról ír, amiről kell, és úgy, ahogy kell. És mert ha maga is író volna, ő lenne a példaképe.

Elkél már a felolvasás. Kapunk is egy egypercest. A Dal először magyarul hangzik el Havas Judit előadásában, majd oroszul, fordítónktól – előadóművészi minőségben, énekbetéttel. Egypercesek – szinte kötelező az a pár szó, ami esik róluk. Igen, természetesen az oroszoknál is forradalmian eredeti műfajnak számítanak. Örkény drámái a következő pont (a Macskajáték, illetve a Tóték – talán a két leghíresebb), ezekről örömmel vesszük a tényt, hogy a rendszerváltás környéki néminemű elfeledettség után most reneszánszukat (vagy mondjuk stílusosan: retro korszakukat) élik Oroszországban. Tatjána Voronkina felvillant egy személyes anekdotát arról, ahogy Örkény mindig beült a színházba megnézni az épp futó darabját. Itt tálcán kínálkozna az izgalmas lehetőség, hogy beleshessünk a kulisszák mögé is, hiszen az a kivételes helyzet áll fenn, hogy író és fordítója esetleg személyesen is ismerték egymást. Vajon dolgoztak együtt? Ha igen, mit szólt Örkény a fordításokhoz, és egyáltalán, milyen ember volt, mit rejt az arckép mosolya?

Mindezek helyett egy hirtelen kanyarral Rejtő Jenőnél termünk, valószínű, afféle kitekintésként, merthogy Tatjána Voronkina épp tőle fordít. A nyelvi humor lefordíthatatlanságáról folyik tovább a beszélgetés, elhangzik fordítónk másik elve, hogy ne legyen könnyű az adott munka. Mint hozzáteszi, Fülig Jimmy oroszul megszólaló naplójával meg van elégedve. Egyébként meg nem a pesti humort akarta oroszul visszaadni, hanem nemes egyszerűséggel Örkényt és Rejtőt fordított. A második felolvasásból megismerhetjük még a gyakorló műfordító Örkény néhány kapcsolódó gondolatát (a személyes kedvenc: a fordítás során tanulhatunk a legtöbbet a másik írótól), majd újabb három egyperces következik (A lelkiismeretes olvasó, Budapest, Nézzünk bizakodva a jövőbe). Miután az utolsó oroszul is elhangzik, Tatjána Voronkina szavaival ér véget az est: Örkény élt, él, és élni fog, mert nélküle nem lehet élni.

Zárórítusként még újra jár egy körtáncot a sokattűrt ajándékbokréta, amit az est elején átadtak már egyszer, valahol az önmagát szabotáló Örkény videóinterjú tájékán. Tatjána Voronkina egy-egy tiszafahajtással lepi meg a szervezőket. Arról a füredi tiszafáról metszette, amit Örkény tiszteletére ültetett. Szívmelengető az odaadás és tevékeny lelkesedés, amivel az orosz szerző körülveszi a magyar írót és életművét. Érdemes lett volna talán kicsit beljebb is evezni a beszélgetés során. Megtudni például, hogy miként került a kezébe az első Örkény-mű, hogy melyik a kedvence tőle, hogy mit fordított először; vagy hogy mit gondol, mennyiben értheti meg, és hogyan fordíthatná Örkényt egy olyan szerző, akit nem köt vele össze közös történelmi múlt. Mindenesetre Tatjána Voronkina a műfordítás-hamupipőkéből vitathatatlanul bálkirálynőt faragott. Orosz barátainknak pedig, úgy tűnik, Örkényt bátran ajánlhatjuk, mint különleges csemegét.