Tore a Jesus Freaks nevű keresztény rockbanda tagja, és noha zenéjével rebellisnek tűnik, valójában feddhetetlen Istenhívő, hisz Krisztus tanításaiban. Egy nap, amikor pusztán imájával, szavaival megjavítja a hamburgi kispolgár, Benno kocsiját, mennyei csodának hiszi tettét. Mind közelebb jut a családtagokhoz, ám a családfőt egyre kegyetlenebb szükségletek hajtják – és leírhatatlan brutalitás-hadjáratában a címszereplőt nem csak kulcsfigurának, de "kísérleti nyúlnak" is szánja.

Rögvest az olyan nagy hagyománnyal bíró, dermesztő pszichológiai tragédiák juthatnak eszünkbe, mint a modernista Rainer Werner Fassbinder csendes, minimalista összeomlás-történetei (Miért lett K. úr ámokfutó?), netán az osztrák szorongásmozik (angolul: feel bad movies), Haneke örökbecsűitől Ulrich Seidl felforgató hétköznapi drámáin át Markus Schleinzer Michael című alig ismert, ámde robbanásra kész személyiséghorrorjáig. A felsorolt mozikon, valamint a Tore táncán is gyakorlatilag két erős motívum vonul végig: az apróságnak, trivialitásoknak ható rútságok mind destruktívabb ereje, illetve a szorongató légkör. Ilyenkor örökké az a kérdés, mennyire pazar az író, mennyire karakán a direktor, mekkorát alakítanak a színészek? A Tore tánca legnagyobb bökkenője éppen az, hogy bár explicite tudósít az összes alázásról, szenvedésről és gyötrelemről, drámai ütőereje jószerivel semmi. Gebbe inkább nyíltan a képünkbe vág, semmint enigmatikusan sejtet. Sokkol, de abúzusai gyakran a közönséges csúfságok szintjén ragadnak meg, és a legfontosabb hiányzik belőlük. A kevesebb több lett volna: olyan modern-minimalista szerzők, mint Bresson (jusson csak eszünkbe az Egy halálraítélt megszökött sivár közegbe bújtatott hang-suspense-e vagy a Mouchette többrétegű arcjátékai) tudták, filmjeik pokolian lebilincselőek, ha nemcsak a tettek, de a mögöttük búvó indítóokok is feltárulnak. Nem feltétlenül kimondva, egyszerűen úgy, hogy a rendező bízik a tekintetek, a színészek, a képek, de főképpen a szituációk erejében.

Gebbe erre nagyrészt képtelen: didaktikus testi-lelki szado-mazochizmusa orrba vágást, vízbe ölést, romlott étellel kínálást sorjáz, mégsem ássa elő az igazi félelmeket. Exploitatív és nyílt, nem pedig elhallgatott és igaz vagy szörnyűséges. Jóval inkább arthouse exploitation, mint modernista emberkatasztrófa. Ugyanakkor, a Tore tánca e súlyos negatívumok dacára is bír erényekkel. Leginkább az ragadhatja meg a publikum figyelmét, hogy ez a debütmozi voltaképpen nem más, mint egy sárban, vérben, és nem utolsó sorban a hétköznapok ürülékében hempergetett, szubverzív Krisztus-parabola. E fabula szerint a Messiás maga Tore: ő végsőkig hisz az Úrban, a kegyelemben, önnön tisztaságában, töretlen hittel ellenáll az őt terrorizálóknak. Ilyen rangban pedig Benno, az egyre állatiasabbá lényegülő apa egyszerre a római katonaság, a légy lábait merő örömből tépkedő szadista, maga a bűnös ember egy hamburgi szuburbán közegben – e mikrovilág szimbolizálja valamennyiünk barbarizmusát. Ez a gondolatkör pedig egy újabb síkon való értelmezést is segít, jelesül átkerülünk a pszichológiai játszmák terepére, hovatovább az elvek párbaja, a világnézetek harca az igazi frontális ütközéspont. Immár az a kérdés, Tore hite töretlen marad-e, avagy elvérzik Benno gyűlöletes haláltáncában? Ez a kérdést (stressztűrő-e az áldozat nyomás alatt, vagy megtörik?) olyan mozik sajátja is, mint a Roman Polanski jegyezte A halál és a lányka vagy a David Slade rendezte Cukorfalat, mégis leginkább a háromtagú család lemészárlását megörökítő Furcsa játék kívánkozik ide Hanekétől – pláne azért, mert Gebbe apafigurája is az ottani betörőkhöz, Paulhoz, Peterhez hasonlóan ok nélkül, "csak úgy" attitűddel bánik az alárendelt személlyel. Gebbe azonban nem képes igazi mélységet kölcsönözni ennek az undorító gonoszságnak, filmje inkább egy XXI. században játszódó A passió, amennyiben a fizikai bántalmazások abszolutizálása hangsúlyos, amennyiben a test szaggatása előrébb való, mint a lélek darabokra hullása. Ezen pedig az sem segít, hogy a filmet igaz történet inspirálta.

A Tore táncát többen Pasolini Teorémájával rokonítják. Igazuk van – legalábbis a tematikát illetően. A főszereplő ugyanis egy Idegen, aki belép egy család életébe (a CineFesten egyébként ugyanez a cselekmény hasznosult újra a Todd Solondz remekműveire rímelő Anna Van End szűztelenítésében), és változásokat indít el. Gebbe csavar ezen a történetszálon: az ő Idegenjét brutalizálják, verik, méltóságától megfosztják. Ráadásul a történet végén Tore még egy addig passzív családtagot is döntésre, menekülésre bír, azaz tényleg változást idéz elő. Ha úgy tetszik: Jézusként váltja meg őt, a fiú vizes kvázi-kereszthalála hoz némi reményt. 

Katrin Gebbe ún. kertvárosi iszonyatfilmet rendezett: első pillantásra valóban teljesül az, hogy transzgresszív regéje a Tobe Hooper által jegyzett A texasi láncfűrészes mészárlás, a Wes Craven rendezte Az utolsó ház balra egyfajta örökösévé válik, de figyelmesebben vizslatva a Tore tánca bár számos kiváló ötlettel rendelkezik, megvalósításában szinte kínzóan üres és már-már pozőr. A 30 éves rendezőnő bemutatkozása Magyarországon kapta meg az első díjat, Cannes-ban is versenyzett, az USA-ban – ahogy arra Rob Nelson, a Variety ítésze is rámutatott – pedig az Alamo Drafthouse Cinema nevű austini mozihálózat (lásd még: Az ölés aktusa vagy éppen a Félelemben élni című remek Ted Kotcheff-kultdarab az ausztrál outback poklában megcsömörlő tanáremberről) veszi szárnyai alá, és modern környezetben bonyolódó pszichológiai horrorként adja majd el. Összegezve: az utóbbi évek valóban zseniális kertvárosi iszonyatmozijait nem a németek tárják a rétegnézők elé. Ezt a feladatot két ausztrál direktor abszolválta, név szerint David Michod (Animal Kingdom) és Justin Kurzel (Snowtown).

Tore tánca (Tore tanzt)

Színes, feliratos német filmdráma, 2013, 110 perc

Írta és rendezte: Katrin Gebbe

Zene: Peter Folk, Johannes Lehniger

Operatőr: Moritz Schultheiß

Vágó: Heike Gnida

Szereplők: Julius Feldmeier (Tore), Sascha Alexander Gersak (Benno), Annika Kuhl (Astrid), Swantje Kohlhof (Sanny), Til Theinert (Dennis)

Korhatár: