A Fates Warning egy alig átlag fölötti, főként az Iron Maiden hatását mutató heavy/power metál bandaként indult 1982-ben, de számos hasonló zenekarral ellentétben ők továbbgondolták kedvenceik, a kor alapvető fémzenei csapatainak munkáit, olyannyira, hogy a progresszív metál sztárcsapat Dream Theater ex-dobosa, Mike Portnoy is őket nevezte meg a műfaj alábecsült úttörőiként.

Darkness in a Different Light című, szeptember 30-án megjelent tizenegyedik nagylemezük méltó visszatérés volt részükről, különösen ahhoz képest, hogy a zsáner friss termése egyeseket a műfajt temetésére, másokat a “progresszív" címke metálzenei kontextusban való létjogának megkérdőjelezésére sarkallt.

Volt rossz hír is: a turnén nem vett részt Frank Aresti gitáros, a zenekar szerint azért, mert nemrég új munkahelyet kapott (a banda relatíve alulértékelt voltát is jelzi, hogy egyik alapemberük ilyen prózai okok miatt hagy ki egy fontos túrát).

Mihelyst beverekedtem magam az A38 fedélzetének fedezékébe, bele is futottam Joey Vera basszerosba és Jim Matheos gitárosba, ők sem voltak elragadtatva az időjárástól. Egy alapos elázás pedig semmi ahhoz képest, ami ezen a viharos napon másokkal történt (Pribil György nyugodjon békében).

Az előzenekar a norvég Divided Multitude volt, akik papíron valahol a klasszicista heavy, a power és a progresszív metál határmezsgyéjén mozognak, de én az utóbbi zsánerbe csak óvatosan sorolnám őket. Az bizonyos, hogy illettek a képbe előzenekarként: mintha a nagyon korai Fates Warning lettek volna, azaz még nem a pionír, csak a lelkes, nyers és trendkövető korszakukból.

A Children of Bodomra emlékeztető (bár ennek megfelelően néhol flipperbe forduló, máskor fülsértően magas) billentyűfutamok és gitárszólók vittek némi színt a fellépésbe, viszont élőben még kevésbé meggyőzőek, mint lemezen, mivel énekesük csak módjával hozza a power (és ha már Norvégia: a viking) metál műfajában hitelesség szempontjából alapkövetelménynek számító prehisztorikus barbarizmust.

E mégoly túlcivilizált fellépés is elfogadható lett volna egy fiatal félprofi bandától, de a látszat (és a híresen erős norvég metál mezőny) ellenére ők már veteránnak számítanak: a kilencvenes évek közepe óta vannak a pályán, öt lemezzel maguk mögött.

Előttük, majd az átszerelés alatt Tool szólt, ami már csak azért is helyénvaló volt, mert a Fates Warning és Maynard James Keenanék munkássága még a progresszív rock/metál zsánerén belül is kísértetiesen hasonlít, tessék csak összevetni a Disconnected című albumot az előbbitől az utóbbiak bármely lemezével (és tisztelettel megjegyzem, ha valamelyikük hatott a másikra, de legalábbis megelőzte a korát, attól félek, az nem elsősorban a Tool volt). A koncert elején aggasztóan kevesen voltunk, ráadásul főleg régi motorosok, de a Fates Warning kezdésére egyik pillanatról a másikra megtelt a terem.

A nyitány az új album első dala, a One Thousand Flames volt, a viharos és ragadós, technikás riffekre húzott borús szám illett az este világvége-hangulatához - meg is határozta az atmoszférát a következő másfél órára. Az a benyomásom támadt, hogy a Darkness in a Different Light album nagyjából olyan a Fates Warning-életműben, mint a Maiden esetében a Powerslave, azaz ez a legsúlyosabb nagylemezük. De ne higgyük, hogy az avantgárdosabb késői albumaik után jobbhíján horzsolással próbálkoznak, az új korong egyszerre erős és elegáns.

A Life in Still Waterrel folytatták, hamar visszatérve a kezdetekhez ezzel a klasszicista, progresszívbe még csak hajló rockhimnusszal. Az One következett, ami - noha nem egy albumról származnak - dalszövegét tekintve mintha folytatása lenne a Life in Still Waternek (angolul nem tudóktól elnézést). Drámai katarzis fülbemászó bemelegítés után, reflektív ars poetica egy frusztrációt kifejező dalt követően, bizonyítja a Fates Warning szövegeinek ihletettségét, gazdagságát (de erről később), valamint az életmű kontinuitását.

Formailag nem folytatás, hanem továbbgondolás: az One a baljós hangulatú, hosszú és szabálytalan számokból összeálló (azaz legprogresszívebb) Disconnectedről származik.

Következett a Disconnected dalaival felérően fájdalmas A Pleasant Shade Of Gray Part III. Ezzel egy kicsit le is törték a hangulatot, amire szükség volt, hisz egymás után több sláger és dráma túl sok a jóból, kell a változatosság. Progosabb dalaik is éles, meglepő hangnemváltásokra, múltidéző és experimentális fogások váltogatására épülnek, de ilyen irány mentén rakták össze a szettet is, a slágeresebb, könnyedebb Another Perfect Day és a Down To The Wire után a lassú sodrású A Pleasant Shade Of Gray Part VI és a Disconnedted Pieces Of Me-je érkezett.

Aztán egy új dal komor nyitánnyal, nehéz dobbal és basszussal, na meg kristálytiszta énekkel (I Am), majd két régi szám a Parallels albumról, az (ott is ugyanilyen sorrendben álló) belassulós The Eleventh Hour, majd a tempósabb Point of View.

Az új korongról származó, csípős és fülbemászó Firefly előtt Ray Adler énekes megjegyezte, hogy remek érzés végre új dalokat játszaniuk. Lerítt róla, hogy a régi slágerek előadásába való belefásulás és az új korong készítésének évei után új motivációt talált. A szettben következő Through Different Eyes tipikus örökzöld tőlük, A Pleasant Shade Of Gray Part XI viszont már roppant fogós gitártémákra épül, alighanem ez a legtechnikásabb darabjuk, itt építettek legkevésbé a vokálra.

Jött a Monument, ami egy 1994-es szám, de pár fokkal érettebb, kifinomultabb a többi korabeli munkájuknál, bizonyítja, hogy mennyire megelőzte a korát a csapat. Minden monumentalitása ellenére is sovány lezárása lett volna egy ennyire intenzív koncertnek, s a zenekar vissza is tért: az encore csak egy dal volt, a Still Remains, ami viszont papíron több mint tizenhat perces, témája az elengedés, a búcsúzás, így tökéletes záró nóta, nagyságrendekkel jobb választás, mint bármely (korábban zárásként játszott), az ember fülében aztán sokáig csengő régi sláger (amilyen a Rocky-filmekbe illő Eye To Eye). A hakni hanyagolása és a lassabb, atmoszférateremtő, művészibb dalokkal való zárás még egy ilyen tekintélyes életmű után is fejlődést mutat a szett összeállításában.

Ami a hangulatot illeti, az élőzene esszenciájára, valóságára a zenekar direkten is reflektált, leginkább az One című dal alkalmával. Nem csak a koncertlátogató individumok egyesülnek, válnak magasabb rendű entitássá tömeg (itt közönség) formájában, de eggyé válik a magát elveszítő, ösztönből és rutinból zenélő művész és a dalokat kívülről fújó közönség is az azonos ízlésnek, előzetes tudásnak, vágyaknak és persze a koncertterem jelentette intim közegnek köszönhetően. Minimalizálódik az előadó és a néző, művész és műélvező közti távolság, differencia, mintegy ősi, dionüszoszi törzsi rítussá válik a koncert.

Hogy mindez maradéktalanul valóra is vált ezen az estén, az leginkább Adler ihletett teljesítményén múlott (és a One-t pont nem Matheos, hanem ő írta, az ő szerzői hitvallása van benne). Énekeltette a közönséget Maiden-stílusban, de nem sokat, és nem a hangját kímélendő, mert az végig kitartott, s egy-két sikolyba forduló tiszta énektémája miatt izgalmasabb is volt a vokálja, mint a lemezeken.

A közönségre sem lehetett panasz: valaki például az első sorokban, akkor és ott hattyú origamit hajtogatott (ilyesmi szerepel az új album borítóján), majd átadta az énekesnek, aki a dobszerkón, két cin ága között talált neki méltó helyet.

Az egyetlen alapító tag, Matheos nem tolakodott az előtérbe, hagyott helyet a fiatalságnak: az Arestit helyettesítő Mike Abdow helytállt a legnehezebb instrumentális részek, improvizatív hangulatú szólók alkalmával is. Semmiféle mozgáskultúrát nem prezentált a színpadon, de ez a műfaj nem is a külsőségekről szól, épp ellenkezőleg.

Annál látványosabb, energikusabb volt viszont Vera játéka, aki úgy is tudott tisztán háttérvokálozni, hogy pengetőt tartott a szája szélén. Bobby Jarzombek pedig alig látszott ki tiszteletet parancsoló ütőscucca mögül, de súlyos lábdobjaival látatlanban is dominált, különösen az új dalok alkalmával.

A Fates Waring tehát a tőlük várható maximumot nyújtotta, vagy talán egy kicsivel még annál is többet. Ha már progresszív metál: a kérdés csak az, van-e még hová fejlődni a veterán bandának ilyen album és turné után?