Vége a nyárnak, de legalább van megint Nyitott Műhely, és lehet sürgő-forgó Finta Lacit látni, aki olyan kedvesen mondja nekünk, hogy mi már fizettünk, hogy nincs szívünk rábólintani (ugyanis nem fizettünk még, csak ő veszett el a szervezés és a pult között). Aztán leülünk, hogy megtudjuk, hogyan lehet ötvenöt évet belesűríteni másfél órába, ami azért lehet nagy szó, mert sok folyóirat ennyit sem ért meg – kezdi Ágoston Zoltán, a főszerkesztő. Mint például a regionális elődök, a két Dunántúl, amelyek közül az egyik csak 3 lapszámig élt, vagy a Sorsunk, amit 1941-től 1948-ig olvashattak az érdeklődők.

A ma is kézbe vehető Jelenkor 1958 októberében indult, Mészáros Ferenc (egy megyei pártmegbízott) volt a főszerkesztője, később vonták be Tüskés Tibort és Csorba Győzőt – mesél Ágoston a kezdetekről. A Sorsunk szerzőköréből kerül majd át Weöres Sándor is, a munkatársak közül pedig Csorba Győző, aki, mint már említettem, nehezen magyarázta el Várkonyi Nándornak, hogy a rémséges klapanciák nem feltétlenül lesznek közölhetők attól, hogy egy parasztbácsi írta őket. Ennek örömére Bertók László fel is olvassa Várkonyi Nándorról írt versét.

Csuhai István, Ágoston Zoltán, Bertók László

Nádas Péter következik: ő 1979-ben publikált először a Jelenkorban, bár – mint mondja – ebben nem biztos, mert a számokban nem jó. Ő elsősorban az akkori ideológiai-politikai hátteret kezdi feszegetni: 1969 és 1977 között nem publikálhatott, és aztán, amikor igen, azt tapasztalta bizonyos körökben, hogy akik megjelenhetnek nyilvánosan, azt mások árulóként könyvelik el. "Több ilyen vitám volt, de hülyékkel vitatkoztam" – fűzi hozzá; pedig a Jelenkor akkorian egyfajta "karantén" is volt a rendszer renitenseinek.

De ekkor már nem Tüskés Tibor a főszerkesztő (1960-tól 1964-ig), hanem Szederkényi Ervin – folytatódik a történetmesélés, amely leginkább a folyóirat első évtizedeire koncentrál. Róla, aki egyébként pártmegbízatásként vállalta a feladatot, amellett, hogy sokat telefonált, azt is megtudjuk, hogy jó ember volt, csak hosszú ideig tartott, mire mindenki elfogadta. Az ő halála után Csordás Gábor és Csuhai István főszerkesztői munkája kerül előtérbe. Erről az időszakról Csuhai István beszél, meg arról is, hogy a nyolcvanas években egyre több színvonalas pesti lap alakult, valamint a vidéki lapok is kezdtek megújulni. A folyóirat 55 éve mégis egységes történet, és ezt a következővel támasztja alá: egyszer a kezébe került ama bizonyos 3 alkalommal megjelent Dunántúl egyik száma, benne egy Csorba Győző-verssel, ami valósággal kiragyogott az irodalmi sztálinizmus csírái közül. Ágoston Zoltán hozzá is teszi, hogy mindig felmerült a Jelenkor szerkesztőiben, hogy "vajon Győző bácsi mit mondana erre a versre".

Csuhai István, Ágoston Zoltán, Bertók László, Nádas Péter

Bertók László 1959 óta publikál a lapban, tőle halljuk, hogy Weöres például akkor hagyta ott a lapot, amikor Szederkényit kinevezték, de amikor a fentebb írt elfogadás megtörtént, ő is visszatért a lap szerzői közé. A lap legjobb időszakaként a ’70-es évek közepétől a ’80-as évek közepéig tartó időszakot értékeli. "Azt hiszem, hogy felolvasom minden versemet" – mondja, persze csak azokat, amelyek különösen kötődnek a folyóirathoz, például, amit Szederkényi halálakor írt.

Nádas Péter

Nádas szerint a Jelenkor az egyetlen magyar folyóirat, ahol megmaradt a kontinuitás, ami elsősorban a klasszikus műveltséghez kapcsolható. A folytonosság biztosítója Bertók véleménye szerint is Csorba Győző volt, de sok említésre méltó szakember is részt vett még a Jelenkor szerkesztésében, például Nagy Boglárka, akit Csuhai méltat, Keresztesi József, vagy Kiss Tibor Noé, aki ismét a folyóirat munkatársa mint tördelőszerkesztő – mondja Ágoston Zoltán. Meg azt is, hogy a szerkesztőség a régi, viszont a netes változat új és "már elég pofás". Nádas Péter felolvassa a Szederkényiről szóló részt az évkönyvből, majd Ágoston ajánlja a legfrissebb Jelenkor-számot a Parti Nagy-blokkal – hogy egy nagy ugrással a jelenkorban kössünk ki.

Fotó: Bach Máté