A nézőtéren már az előadás megkezdése előtt alig találni szabad ülőhelyet. A korosztály vegyes, s bár főleg az óvodáskorúak vannak többségben, mégis - dacára annak, hogy sima hétköznap van - egész családokat (a karon ülő csecsemőtől a nagyszülőkig), valamint iskoláskorú gyerekeket is látni. Szinte érezni a feszültséget a levegőben, ami a leginkább abban mérhető, hogy a fiatalabbak nemsokára ütemes skandálásba kezdenek: Kezdődjön! – kiabálják mindaddig, amíg a világos szmokingba öltözött, kezükben apró lámpákat tartó bábszínészek segítségével fel nem gördül a függöny. A Boribon és Annipanni, a Jó éjszakát, Annipanni!, a Boribon születésnapja, a Boribon beteg, a Boribon házikója és az Annipanni, mesélj nekem! című könyvekből készült darab, a klasszikus mesevilágba illesztett, időről időre felcsendülő egyszerű, fülbemászó dalokkal - az említett prózai alapanyagot felhasználó - musicalt idéz. Jelenetei éppen ezért részben a 2011-ben Fonogram-díjjal kitüntetett Boribon muzsikál című album (amelyen egyébként az Annipannit játszó Mórocz Adrienn énekel) dalaira épülnek, amit a közönség nagy része valószínűleg jól ismer, talán ezért is lehet, hogy az epizódok, s így az azokhoz kapcsolódó (betét)dalok végén minden alkalommal tapsol. Ez egyrészt kissé zavarba ejtő, másrészt viszont arra is alkalmat ad, hogy újra és újra kizökkentsen a színpadi eseményekből, s hogy megtörje a darab egységét.

A kétrészes, valamivel több, mint egyórás játékidejű előadás összesen hét zenés epizódból áll, amelyek a Boribon-történeteknek megfelelően, elsősorban a hétköznapokról, a betegségről, az anya és gyerek, illetve az állatok és emberek közötti kapcsolatról, az érzelmekről és a közös játékról mesélnek. Zenével, tánccal, és csak részben bábokkal, úgy, hogy a néző már az első pillanattól fogva tudja, hogy emberek mozgatta figurákat, játéktárgyakat lát. Mindez már csak azért sem lehetne másképp, hiszen a színészek nem csak látszanak, hanem, sokszor ők maguk is táncolnak, énekelnek, s így a bábokhoz képest némi előnyt élveznek. Az illúzió, jelen esetben elsősorban nem a tárgyak életre keltésében, azok valóságosságában, hanem sokkal inkább egy realisztikusabb, ám a hétköznapinál játékosabb, színesebb látványvilágban – a mára már retrónak tekintett eredeti könyvillusztráció békebelivé alakításában – érhető tetten. A két mesealak, Annipanni és Boribon figuráján túl (akik szintén belesimulnak új környezetükbe) abban az ízlésesen berendezett, első ránézésre is legfeljebb a harmincas-negyvenes éveket idéző szalonban, amely, mint játéktér, egyébként jól használható.

A csíkos és kockás díszlet hatalmas, tágas teret biztosít a szereplők számára, akik a színpadot "belakva", a koreográfia elemeit állandóan formálják, alakítják. A konyhaszekrény lehajtható alsó része olykor házikóvá, a lámpaburák a kis piros autó kerekeivé, a nagy karosszék pedig a bújócska titkos helyszínévé változik. Csak valahogy a bábokból kapunk jóval kevesebbet, mint ahogy azt szeretnénk. Segítő kézből ugyan több is akad, és az is igaz, hogy a színészek ruháját is úgy válogatták össze, hogy színviláguk a díszlettel harmonizáljon, ennek ellenére, állandó jelenlétüktől kissé nehéz elvonatkoztatni. Már amennyiben azt tartanánk szem előtt, hogy a megjelenített történetet/mesét főként bábokkal adják elő, az ehhez szükséges  - háttérben maradó - bábszínészi közreműködéssel. Egy ettől eltérő előadás (ha az nem válik egyfajta tendenciává) még alapvetően nem lenne baj, hiszen a zenés darabok népszerűsége egyáltalán nem új jelenség. Azonban tény, hogy a klasszikus megoldás, azaz, hogy nem az ember, hanem közvetve a báb teremti meg a színpadi illúziót, vagy ha jobban tetszik, a "csodát", sokkal inkább képes arra, hogy a néző fantáziájára támaszkodva, a látottakat egyúttal több jelentésréteggel is felruházza. Ez pedig annál, mint amikor a történések leginkább explicit kifejeződése valósul meg (ahogy itt is), mindenképpen gazdagabb élményt nyújt.

A könyvekből már ismert karakterek, Annipanni, Boribon, Bence (Szolár Tibor, aki egyben az orvos is) és kutyája, Szuszi (Kovács Katalin), illetve a Cica (Bánky Eszter), akit Annipanniék végül befogadnak, gyakran jelennek meg együtt a színpadon. Közülük csupán Annipanni az, akinek gesztusai kifejezéséhez nincs szüksége segítségre, azaz jelen esetben mozgatásra. Ezért is különös, hogy ennek ellenére ez a figura olykor maga is bábszerűnek tűnik, talán a játéktérként használt babaszoba, a külseje (kötényruhácskái szintén régebbi korokat idéznek), illetve a bábokra jellemző gesztusok miatt, amelyekkel Mórocz Adrienn előszeretettel él. A főszereplők jellemző vonásai az előadás során felerősödve, karikírozódva jelennek meg, így a többnyire elfoglalt, szigorú, gondoskodó kislány-anyukából egy kissé hangos, akaratos, elkényeztetett fruska lesz, Boribon viszont, az eredeti meséhez képest megfontoltabbnak és - a gyermeki szerephez képest - bölcsebbnek tűnik a színpadon, mint általában. Bercsényi Péter közreműködésével egy kicsit morcos, de azért kedves figura. A Boribon és Annipanni, leszámítva a darab egyenetlenségeit, néhány, a szóhasználat és a tárgyi világ ellentétéből fakadó következetlenséget, pl. hogy a békebeli babastílushoz nem annyira passzolnak a jelenkori szleng kifejezések, összességében véve  - elsősorban a látvány tekintetében - igényesen kivitelezett darab. Még ha a néző fantáziáját kevésbé dolgoztatja is meg. Kisebbeknek, elsősorban három-ötéveseknek ajánlható.


Boribon és Annipanni
Budapest Bábszínház, 2013. október 8.
Író, dalszövegek: Marék Veronika
Színpadi adaptáció: Gimesi Dóra
Látvány: Lisztopád Krisztina
Zene: Tallér Zsófia
Koreográfia: Sipos Vera
Asszisztens: Kalmár Éva
Rendező: Ellinger Edina
Fotók: www.facebook.com/budapest bábszínház