A négy farce-ban bemutatott darab díszlete (Ambrus Mária) a földbirtok óriás pálmafa-szigetével, a háznak a szfinx nagyságú, időnként szétnyíló kaján macskafejével, a kertet jelző hatalmas, koporsónak is beillő mobiltelefonjával ma talán épp annyira lecsupaszítottan hat, mint az a díszlet, amiről a készülő darabja kapcsán egy levelében Csehov írt. Pont a gigantikus méretük okán előlegezik meg a visszaálmodott, utólagosan megszépített gyerekszobának, birtoknak a paródiáját. E tárgyak most is teljesen "zsótérien" játszottak, élnek, elevenek. Például a darab végén, mikor a meggyfákat elkezdik kivágni, a hatalmas pálmafáról darabonként bontják le az ágakat.

Itt minden karakter az idővel áll hadilábon. Hol érti, hol dacol vele, hol pedig épp a kimerevítésére törekszik. Dunyasa (Kádár Lilla) Ljubov Andrejevnáékat várva igyekszik ellenszegülni az idő változásainak. Révedező, kicsit a felnőttségére is folyton rákérdező játékával az "öreg bútordarab vagyok én már" karakterhez ad újabb és újabb árnyalatokat. Ebből a szerepéből is csak egy epizód erejéig zökken ki, mikor Jasa (Rada Roland) a hűvös, fennhéjázó fiatal inast meggyőzően alakítva, visszautasítja Dunyasa iránt táplált szerelmes rajongását. Ljubov Andrejevnának (Kerekes Éva) Ányával (Takács Nóra Diána) a meggyeskertbe való visszaérkezése csak még jobban felerősíti és keretezi ezt a fajta "nem tudunk, és igazán nem is akarunk gyakorlatiasan bánni az idővel, pénzzel" habitust. 

Ljubov játéka hol az elkerekedett szemű, rácsodálkozó, vágyódó, hol pedig a játékaitól megfosztott, kétségek közt vergődő gyermeket formálja színpadra, igaz, hihetően naivként. A gyerekfelnőtt és a felnőttgyerek oda-vissza ingázó játékba megmutatja a pénzét szétszóró nőt, mikor aranyat ad aprópénz helyett a vándorlegénynek, aztán a szerteszét guruló pénzének hangjára, mint valami idegen hangra, felriad. A vágyódásában, amit hol a meggyeskert iránt, hol a szeretője iránt érez, akitől Párizsból koporsó méretű mobilon sms-ként kap leveleket.

Zsótér merészen használja tehát a díszletet, nem is annyira a triviálisan adódó halálos és értelmetlen vágyakozásra utal, hanem sokkal inkább a mindent uraló érzelmi rabságra és fogságra. Mintha csak pillanatokra ébredne a magának választott szendergésből az olyan tétován elejtett mondatok idejére, mint: "Valójában semmi nem vicces. Nem színdarabokat kell néznetek, nézzetek gyakrabban magatokra!" Vagy a sóhajként elrebegett: "A zenészek is alkalmatlan időben jöttek, a bált is alkalmatlan időben rendeztük… Na, nem számít…". Elhisszük neki, mert a világra rácsodálkozó, kerekre nyílt szemeinek nem is lehetne nem elhinni. 

Csehov Meggyeskertje az egymás mellett elbeszélő, mégis egymással lazán érintkező monológoknak a darabja. Egymás mellett elhaladó, időnként össze-összekoccanó biliárdgolyók. Mint Gajev Leonyid Andrejevics (Debreczeny Csaba) igazi, nagymellényes ficsúr játékából, már-már refrénként szinte érzékletesen és idegesítően felénk gurulnak a biliárdasztal golyói, mert hát igaz is: a golyó nagy játékos... Ebből a karakterjátszásából csak a birtok végleges elárverezése állítja Gajevet a saját életpályájára. Itt amúgy se éli a maga vágyott életét senki. Sem Ánya, akinek az ábrándos játéka még önmagával is képes elhitetni a plátói szerelem Trofimovval (Vajda Milán) folytatott idilljét.

Trofimov tükörtartó-monológja Ljubov Anrejevnáék burzsuj látleletét adja: "Maguk már nem veszik észre, hogy kölcsönből élnek, idegenek számlájára, olyan emberek számlájára, akiket maguk nem engednek tovább az előszobánál". De egyben a "minden egyes szem meggyben" ott lüktető szent idealistáját is megformálja, akit egyszerre zárunk a szívünkbe és tartunk szánandónak. Akit aztán érzelgőséggel szorít magához a darab végén Lopahin – mint egy irhabundás, melegszívű óriást egy kisgyerek –, olyant, aki azáltal, hogy egy szempillantás alatt képes átlátni mindent, hihetetlen nyugalmat és biztonságot ad, még ha illékony is az.

Zsótér olvastatja így velünk a darabot, de ez ügyes szemléltetése annak, hogy itt is a jóhiszemű félreértések tanúi vagyunk. Mert itt a képlékenyen szétfolyó idő van jelen, amellyel senki sem tud vagy épp nem is képes mit kezdeni, csak a nyolcvanhét éves öreg inas, Firsz. Firsz (Békés Itala) zseniálisan kimért, pontos, az egyenletességében is frenetikus játékában az időmérés metronóma jön elénk. Cilinderében, meggybordó frakkjában maga a kérlelhetetlen megvesztegethetetlenség. 

Mert senki sem képes megélni az érzéseit, a megélés helyett maximum elszalasztani, átszunyókálni, elábrándozni azokat. Érzések vannak, de nem ivódtak mélyre. Ügyes megoldás a színek játéka a jelmezekben (Benedek Mari) meggybordó Lopahin, Ánya, Firsz öltözéke, a magunk körül ott élő boldogságnak a lehetősége, amit azonban csak viselni tudnak, a magunkban hordás helyett. Erre rímel a darab végén az, ahogy Várja (Szandtner Anna) Lopahin lánykérését tökéletesen félreérti, és felkapja az éppen most a favágás miatt leszedegetett óriás pálma egyik ágát, és mint a Citadella hős női alakja, feje felé tartja azt, jelezve, hogy ő mindenestül idegyökeredzett. Bár a vágyai Lopahin felé vinnék.

Zsótér egy olyan közeget teremtett a darabnak, ahol mindenki a maga világát építi, cizellálja. Az új fordító, Ungár Júlia szokás szerint a rendező keze alá is dolgozik, tovább szikárítva, így döcögősségében mégis gördülékennyé teszi a szöveget. Mintha itt tényleg mindenki a saját burája alatt ténykedne. Mintha ki-ki a maga miniatűr bonszai birtokán élne. Az árverés előtti és utáni világ szinte azonos, mert Zsótérnál a birtok tulajdonváltása nem több, mint a szendergést sértő óracsörömpölés, amit ki így, ki úgy hall meg, vagy épp nem is akar meghallani.  Hihetetlennek tűnik ezt látni a színen. Mert ez a hihetetlenség mesteri pontossággal van adagolva, s mint a felénk gomolygó köd, zavarba ejt.  A rendezésben az óracsörömpölés nem is a fülsüketítő ébresztő hangból adódik, hanem már magának az óra ketyegésnek a zajából.

Mert az idővel itt tényleg nem kalkulál senki sem. Csak a cilinderesen megvénült idő maga, Firsz. Szükségszerű hát, hogy ott is felejtik. Az utolsó jelenetben bevonul abba a színpadon ott lévő macskafej-házba, és velünk szemközt néz a macska szeméből. Kérlelhetetlenül és szelíden. Úgy, mint akivel szükséges számolnunk. 

Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert

Farce négy felvonásban

Fordította: Ungár Júlia

Ranyevszkaja Ljubov Andrejevna, földbirtokosnő: Kerekes Éva
Ánya, a lánya, 17 éves: Takács Nóra Diána
Várja, a fogadott lánya, 24 éves: Szandtner Anna
Gajev Leonyid Andrejevics, Ranyevszkaja bátyja: Debreczeny Csaba
Lopahin Jermolaj Alekszejevics, kupec: Nagy Zsolt mv.
Trofimov Pjotr Szergejevics, diák: Vajda Milán
Szimeonov-Piscsik Borisz Boriszovics, földbirtokos: Znamenák István
Sarlotta Ivanovna, guvernant: Trokán Nóra mv.
Jepihodov Szemjon Pantyelejevics, irodai alkalmazott: Fehér László eh.
Dunyasa, szobaleány: Kádár Lilla eh.
Firsz, inas, 87 éves öreg: Békés Itala
Jasa, fiatal inas: Rada Bálint,
Arra járó: Ficza István

Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mária
Dramaturg: Ungár Júlia
Zeneszerző: Tallér Zsófia

Rendező: Zsótér Sándor

Bemutató: 2013. október 12.
Örkény István Színház

Fotó: Éder Éva