bezár
 

színház

2013. 10. 20.
Aranyhal és egyéb kifogások
Kívül tágasabb, Kókai János Társulata a Feszt-Festen
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kókai János társulatának többszörös fesztiválgyőztes darabja, a Kívül tágasabb a pesti művészvilág karikatúrája, amelynek Duna-parti görbe tükrében nemcsak saját vicces arcunkat látjuk, de a mesebeli aranyhalat is kifoghatjuk, még ha hajléktalan utcazenész lesz is belőle, mire partra vetődik.

A MU Színházban szeptember 27-28. között került sor a Feszt-Fest néven megrendezett, fesztiválgyőztes színjátszók előadás-sorozatára, ahol a különböző megmérettetéseken díjat nyert társulatok mutatkoztak be egymásnak és a közönségnek. Így látható volt Kókai János előadása, akinek a társulata az RS9, majd a Szkéné színpadáról indult, jelenleg leginkább a társulatvezető saját drámáit mutatja be. A Kívül tágasabb 2012 végén a Magyar Művek Szemléjén bizonyult a legjobb előadásnak.

Kókai, a darab szerzője, rendezője és főszereplője egy első látásra egyszerű, szórakoztatva töprengésre késztető előadást vitt színre. A pesti wannabe művészek klisékből, készen kapott panelekből építkező párbeszédeit, kapcsolatait, szenvedéseit mutatta fel legalább akkora empátiával, mint iróniával.

Nagy áttörésre készülő zenészek próbálnak összerakni egy slágert az Y-faktor tehetségkutatóra, persze minden zenetudás híján. A flegmatikus Billentyűszaggató Béla menekül a Coelho-generátorszövegeket ontó pszichológuslány elől, aki épp saját lélektani rendszerén dolgozik (Kókai Andrea játssza a lányt, és övé az előadás legerősebb karaktere, manírjaival térbelivé varázsolja a kétdimenziós karikatúra-alakot). A neurotikus festőlány elhagyja depresszív párját egy leszbikus és végletesen modoros költőnőért. A festő önmagát láncfűrészfejű, lótestű csibeként ábrázolja, a költőlány pedig úgy érzi, eljutott a kilencedikre – arra a szellemi magaslatra, ahol Beethoven süketen a kilencedik szimfóniáját írta.

A szereplők többek között a facölöpökkel stilizált Duna-parton találkoznak, kimondatlanul bár, de a folyóba ugrást fontolgatva. Ekkor jelenik meg a színen az addig csak a háttérből, trombitája hangjában jelen lévő Aranyhal. Ő az öngyilkosság inverzeként kiugrik a Dunából. Bosszús, csapzott, a szennyezett folyóvíz miatt szinte felismerhetetlenné vált, szakasztott úgy néz ki, mint egy hajléktalan. Nem csoda, ha nem akar visszamenni a vízbe, így azzal a feltétellel teljesít kívánságot, ha nem dobják vissza.

A karakterek frappáns bemutatása és viszonyba helyezése után a dráma ezen a ponton kissé megtorpan. Az Aranyhaltól kért kívánságok nem teljesülnek, így aztán hőseink közös felbuzdulással agyonütik, és itt az előadás véget is ér. Magánbeszélgetésből tudtuk meg, hogy a dráma eredetileg egy slusszpoénnal zárul: a zárójelenetben az öt szereplő közösen fogyasztja el a döglött halat. A Magyar Művek Szemléjének zsűrije tanácsolta a zárlat frappánsabbra kurtítását. Nem alapozhatunk szóbeli feltételezésekre, de mi ennél a hirtelen végnél erősebbnek, katartikusabbnak képzeljük a jobban kifejtett zárlatot.

A Kívül tágasabbnak ugyanakkor elvitathatatlan erénye az életszag – a pár ecsetvonással, de magabiztos kézzel felvitt, a nagyvárosi életből ismerős karakterek, a mindennapos helyzetek közepette még a meseszerű szál is jól pozícionált: a fővárosban tömegközlekedve egyikünk sem lepődne meg túlzottan, ha egy nagykabátos, bozontos figura arról kezdene beszélni, hogy ő valójában aranyhal.

Jól működnek a Brecht-szerű songokként tálalt minimalista, abszurd szinti-punk dalok és a hangsúlyos, élőképszerű helyzetek, mondatok, pillanatok csoportos kimerevítése is. Szomorúan otthonos a lelakott díszlet, a szétszórt pillepalackok, a megrágott almacsutka és a banánhéj a szintetizátoron. Egyszerre sírhatunk és nevethetünk a szánalmas, de szerethető szereplőkkel, akik görbe tükröt tartanak a nézők, sőt önmaguk elé: lám, ilyenek vagyunk. Az előadást követő beszélgetésből kiderült ugyan, hogy a Kókai Társulat nem improvizatív színház, a klisékből építkező, azokat ironikusan forgató párbeszédek és az erős és hiteles karakterek mégis a darab közben végig azt az érzetet keltették bennünk, hogy a színészek saját maguk karikatúráját alakítják. Egyszerre voltak jelen a történetükben és azon kívül. Kétségbeesett életükbe kívülről várták a segítséget, de mikor az krisztusi Aranyhal formájában megjelent, a szálak összekuszálódtak.

Jellemző a zűrzavarra, hogy volt, aki úgy értelmezte a történteket, hogy azért ölték meg az Aranyhalat, mivel az teljesítette a kéréseket, de ez nem oldotta meg az életüket. Mi viszont úgy értettük, hogy azért, mert nem teljesültek a kívánságok: Billentyűszaggató Béla szerint botrányosan rossz koncertet adtak a zenészek, hiába kértek egy fantasztikus előadást, és a festőlány sem jött össze a költőnővel, hiába kérte ezt az Aranyhaltól.

A hal hirtelen halálával tehát véget ért az előadás. Helyünkön maradtunk, és nem értettük: akkor most mi van? Katarzis nincs. Lehet, hogy épp ez a tehetetlen és zavart csend a válasz? Az történt a színpadon, ami rajta kívül is: nem értjük az életünket, és ezt szemlélhetjük csendes cinizmussal, öniróniával is.

Kókai János: Kívül tágasabb

Szereplők:
Farkas Erik
Haik Viktória
Lajkó Bence
Kókai Andrea
Kókai János
Koncz Eszter

Szcenika: Bojer Tibor

Rendezte: Kókai János
Kókai János Társulat

2013. szeptember 27.
MU Színház, Feszt-Fest

Szkéné színház

nyomtat

Szerzők

-- Földy Lilla-Molnár Illés --


További írások a rovatból

színház

Interjú Pálffy Tibor színésszel külső-belső tényezőkről, színházi igazságról, és szerepről
Haydn out, Muse in – múzsadilemmák
avagy A spacio-temporalitás liminalitásának reprezentációja David Greig Prudenciájának Kovács D. Dániel által teremtett színpadi víziójában...
Bűn és bűnhődés az Örkény Színházban

Más művészeti ágakról

Rich Peppiatt: Kneecap – Ír nemzeti hip-hopot!
Interjú Beck Tamással, a 33. Salvatore Quasimodo Költőverseny fődíjasával
A 12. Primanima mint a magány és társadalmi kritika tükre


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés