Hat fiatalember, egy híres színész és két – a hírekből ítélve gyönyörű – hölgy helyett azonban öt karakán legény fogadta az érdeklődőket az ELTE legújabb művészeti folyóiratának bemutatóján.

Bevezetőként Urfi Péter beszélt a Puskin utcáról, melynek egyik fontos célja közelebb hozni az egyetemistákat a kortárs irodalomhoz, illetve a tehetséges hallgatókat publikációhoz segíteni. „Ja, és hogy több pénzt kapjunk” – tette hozzá vigyorogva. Ezzel a megjegyzéssel a mintegy 20–25 fős közönség érezhette: hangulatosan fog eltelni az elkövetkezendő egy-másfél óra.

A szerzők közül elsőként Dunajcsik Mátyást mutatják be, akiről – Hogyan fejezheti be az ember az írást? című novellájának felolvasása után – kiderül, hogy már óvodás korában is verseket írt, azóta pedig az esszétől kezdve az operalibrettón át a „pszeudo-ógörög drámáig” (halk röhögés) szinte minden műfajban kipróbálta magát. Urfi kérdésére felelve a grafomániát születési rendellenességnek nevezi, majd a Telep csoportra ([a]http://telep.freeblog.hu/)[text]http://telep.freeblog.hu/)[/a] tereli a szót, melynek tizenkét tagjából négyen itt ülnek a színpadon. Szó esik még első kötetéről is, mely az idei könyvhétre jelent meg: vérszomjasan csaptam le rá a beszélgetés után, és olyan pénzt áldoztam rá, amit el akartam sörözni (halk elismerés).

Dunajcsik után Nemes Z. Márió következik, ám ekkor – láss csodát! – betoppan a kétszeres Kossuth-díjas Jordán Tamás, és a kaján bölcsész teljes joggal kezdi remélni: „talán megérkeznek a nők is”. Egyelőre azonban be kell érni Jordánnal, aki Nemes Z. két versének felolvasása előtt „bizalmasan” közli a szerzővel: „Márió!, volt, amit nem értettem”. Viszont nyomban biztosít minket arról is: úgy fogja felolvasni a verseket, mint aki érti. Így is történik. NZM (szuggesztív, ironikus, brutális etc.) szövegei remek „szájba kerülnek”. Szabó Marcell és Urfi kíváncsian figyelnek, Dunajcsik mosolyogva legyezgeti magát, Bajtai mereven bámul, a közönségen pedig szórványos röhögés fut végig. (Jól van, Művész Úr, örülünk, hogy megérkezett.) Ezután NZM olvassa fel további két versét, majd Urfi pontosan célzott keresztkérdései következnek. A szerző válaszaiból megtudjuk, hogy a családban nem beszélnek a verseiről, a (szélsőséges) szakmai visszajelzések pedig egy idő után közömbössé tették; és ma már nem érti, hogy ami neki természetes, az másoknak miért furcsa.

Bajtai András versei előtt Jordán Hernádi Gyuláról anekdotázik, ugyanis egy felolvasáson vissza akarta adni a költő verseit, mondván: „nem értettem őket”. Ehhez képest itt újra arat: Bajtai rezignáltan pontos versei ugyanúgy lelnek otthonra a „szájában”, mint a szerzőében. Bajtai elmondja: Sárváron tanulta meg a vers iránti alázatot. A résztvevők reakciója néma bólogatás. Dunajcsik megjegyezi, hogy ő nem volt Sárváron, erre Urfi kontráz: „senki sem lehet tökéletes”. Nosztalgiázom: bizony, én is jártam Tóth Krisztina, Vörös István, Varró Dani, vagy Cipő („beat-zenész”, ld. Republic) első állomásán. Ezután végképp öröm hallani Bajtaitól, hogy készül egy Sárvár-antológia.

Jordán – „értetlenségének” tetőfokán – kéri Szabó Marcellt: szóljon közbe nyugodtan, ha értelmezési hibát észlel a versek felolvasásakor. A legifjabb szerző ezt nem garantálja, viszont atyai mosollyal jutalmazza Jordánt a versek – helyes – felolvasása után. Szabó egyik szövege kapcsán szóba kerül a Mányoki út, ahol Jordán Tamás a fiatalságát töltötte, majd ugyanezen vers (Mányoki út, van ennek vége) készteti újabb megjegyzésre a Művész Urat: „Onanizálok: jó, hogy ezt írtad, hiszen a férfi nem maszturbál, hanem onanizál. Akkor maszturbál, ha nem élvez el”. Urfi persze azonnal kezébe veszi az irányítást, de nem azért tereli vissza a szót az irodalomra, hogy Szabó fellélegezhessen. Ellenkezőleg: nekiszegezi Szőcs Géza kijelentését, aki szerint Szabó Marcell már „tizenévesen klasszikus, mint Rimbaud vagy Weöres Sándor”. „Te ezzel egyetértesz?” – kérdezi a még mindig vigyorgó Urfi. A közönség egyre harsányabban nevet, a beszélgetők pedig megállapodnak abban, hogy ezzel a „kritikával” nem sokat lehet kezdeni.

A moderátor ezután Jordán Tamást kérdezi a versekről, aki meglepő módon azt válaszolja: „nem kell mindig mindent érteni”; majd a Sárváros antológiával kapcsolatban kérdez vissza, hogy vajon Matyi Dezsőt érdekelheti-e a dolog. Erre Dunajcsik közli széles mosollyal, hogy mostanában mindenki Matyi Dezső érdeklődését akarja felkelteni.

Zárásként (válaszként) a Művész Úr felolvas egy Dunajcsik-verset (In memoriam Gustav Aschenbach), melynek meghallgatása után mindenki érezheti: akárhogy is komolytalankodnak ezek a fiatalok, mindenképpen komolyan kell őket venni.

Desszertként pedig a Civil Közösségek Háza paradicsomlevessel (és főként: betűtésztával) kedveskedett az összegyűlteknek, így vált teljessé a koraesti étkezés: női szereplők nélkül, mégis tartalmasan. Érthetetlen.