Minden kétségen felül áll, hogy a Szépművészeti Múzeum Ganymed Goes Europe projektje, egy-egy híres festmény monodrámává alakítása, nagyszerű ötlet, a múzeum részvétele egy nemzetközi együttműködéssel létrejött vállalkozásban pedig követendő gyakorlat. Ugyanakkor erősen kétséges a jó előre tájékozódó látogató számára, hogy milyen reakciók/művek születhetnek példának okáért Az alvó lány, Csónakban, Művész és családja, A korsós lány vagy a Noé bárkája már a címüket tekintve sem kifejezetten nézőcsalogató képeire.

Annyi látatlanban is kijelenthető, hogy az esemény újszerű, tehát nyilván frissességet hoz majd kulturális életünkbe. Pedig maga az ötlet ősrégi – hozzáteszem, azóta is töretlenül népszerű. Az életre keltett kép egyik legismertebb példája, Oscar Wilde Dorian Graye ugyan nem lép le a képről, de közte és hús-vér eredetije között olyan mágikus kapcsolat van, melynek köszönhetően a kép/lélek öregszik, csúnyul, és szenved az igazi test által elkövetett bűnök miatt. Lélek és test tehát kettéválik, éppen ezt látjuk itt, a helyszínen is. Azzal a különbséggel, hogy a múzeumban a test marad a kép, és a lélek válik testté a színészen keresztül. Akkor már csak az a kérdés, hogy: na de kinek a lelkéről van szó?

A megelevenedő műalkotás toposzának kialakulásához nagyban hozzájárult a görög Pygmalion-történet, valamint ennek érdekes variációi, a magának aranymenyasszonyt kalapáló Ilmarinen (Kalevala), és E. T. A. Hoffmann Coppeliája (A homokember). Ha visszagondolunk ezekre a mitikus történetekre, mindjárt felidéződik, hogy milyen elementárisan fontos szerepet játszott bennük a művész és műalkotása közötti drámai viszony. Ezeknek a szenvedélyes viszonyoknak a szelleme él tovább a Kulka János által előadott Esterházy-szövegben (A hirtelen barátság), melynek feszültsége nem kis részben annak köszönhető, hogy a szemlélő hol a képen szereplő személyhez (José Antonio Marqués de Caballero), hol Esterházyhoz, hol meg Kulkához, esetleg Goyához köti az egyébként is sejtelmes, nehezen pozícionálható szöveg referencialitását. Hogy tovább bogozzam a feszültséget, még egy kiegészítést teszek: A hirtelen barátságban még az sem egyértelmű, hogy a monológ középpontjába állított barátság vajon valós-e vagy csak a "barát" agyszüleménye.

Hasonlóan meta-témát dolgoz fel Tóth Krisztina A tükör című monológja (Terhes Sándor előadásában hallható), melynek gondolati magva ugyan érdekes, valamiért mégsem tud elég drámai erővel hatni, leszámítva a letakart festmény leleplezésének teátrális gesztusát.

De a drámai több annál, amit egy színész eszköztára kínálhat, magában a szövegben kell benne foglaltatnia, igazi helyzetet, feszültséget teremtve, ha nem is feltétlenül a szereplők, akkor a néző és a színész között. És ezen a ponton vetődik fel a kérdés, hogy milyen mértékben kellene használni/bevonni a mézőket, akik a mindenféle posztamenseken álló, fekvő színészek lábaihoz kuporodnak, körbeállják, vagy éppen körbeülik őket. Ha pedig már idáig jutottunk gondolatban, akkor akár fel is cserélhetnénk az eddig is csak jobb híján alkalmazott színház és előadás kifejezéseinket a látottak alapján sokkal inkább ideillő performanszra és annak emblematikus képére: a meztelen testre.

Gondolok itt a Hay Anna által megformált Évára (Thomas Glavinic szövege Hans Baldung Grien festményére), aki a saját történetére leginkább a provokációval reagál, és a meztelen test apoteózisát mondja el, szemrebbenés nélkül: "Most nézze a kebleimet… Mit gondol róluk?" Forma és tartalom ebben az esetben kétségtelenül egymás kezére játszik. Vajon kinek a szemérmét sérti majd, ha a képmás képmása (az eleven test, a pózoló színésznő, a provokatív szöveg) lekörözi az eredeti (képmás)-t?

A meztelen, hús-vér test már önmagában drámai az élettelen festmények és szobrok otthonában, a kiállítás terében. Hiszen képes megszólalni ott, ahol minden más hallgatásra van kárhoztatva. A túl sok beszéd azonban árt neki, túlságosan emberivé teszi és csöppet sem érdekessé – a paródia természetesen kivétel ez alól, de azt csak keveset láttunk az este folyamán. Ezen kevesek közé tartozik Takácsy Péter alakítása, aki sokkal inkább saját arcjátékának, mint a szövegnek köszönheti a jelenete keltette derűs pillanatokat. A humor jó provokáció, de nem az egyetlen, amivel ez a performansz operál. Talán az egész este legmegrendítőbb jelenete volt, amikor a Grecsó Krisztián szövegét (Magánjézus) mondó színész hatására az egyik néző – láthatóan önmagán is meglepődve – követte őt a padlóra, hogy onnan már együtt kússzanak el a festményig, és egyszerre üssék bűnbánó homlokukat a falba. Takácsy egyébként több szerepet is játszott: ő volt a narrátor, a szkeptikus kisfiú és a hitbuzgalmában is open-minded öregasszony. Ez a szerephalmozás a korábbi produkciókhoz képest új színt vitt az estébe.

A legtöbb színészre azonban mindössze egyetlen szerep jutott –  egyetlen szerep folyamatos újra és újrajátszása; a produkció dicséretére legyen mondva, hogy ezzel érdekes feladatot adott a színészeknek. Így Udvaros Dorottyára is, aki ruházatában, hajviseletében meglehetős kontrasztban állt az általa megformált, puritán öltözéket viselő Van Dyck-nőalakkal. A nagy átéléssel játszott Terézia Mora-szöveg Van Dyck korába, a fertőző betegségek, véres hitviták, nagy festőműhelyek virágzásának és széthullásának századába ragadta magával a félkörben ácsingózó tömeget.

Az este kétségkívül nagy élmény, néha mégis az az érzésem támad, hogy a kép nem forrása, inkább ürügye az alkotásnak. Emlékeznek még a művész és a mű közötti szoros kapcsolatra és a megelevenedés mágiájára? Én éppen erre az új dimenzióra várok, visszafojtott lélegzettel. Valami ahhoz hasonlóra, amit akkor érzek, mikor a képzeletbeli csónakban ülő lány eksztatikus mozdulatait figyelem egy következő teremben. Családi mini-dráma ez, házasságokról és házasságon kívüli csónakázásokról és ringó hajókról, amelyek még véletlenül sem kerülhetik el a beborulást. Szvoren Edina tollából, Székely Rozália előadásában.

A kissé hosszúra nyúlt este fárasztó, így a látogató már csak nehezen, többszöri megállókkal képes feltornászni magát a második emeleti kis kamaraterembe, ahol a képek elrendezése, a szimmetria, a középre komponáltság megadja a festménynek kijáró méltó keretet. A gyermekkorunkat idéző, plafonba fúrt hintán üldögélő vagy fel-le korcsolyázó, szép, fekete hajú lány (Fátyol Hermina) pedig Erdős Virág könnyed dallamú versével igyekszik majdnem elterelni a figyelmünket annak legkevésbé sem könnyed mondanivalójáról. Szelíd múltidézés ez a magyar valóságból, jelenek és múltak keverednek idefent és odalent, és ez így jó, mert ideje hozzászoknunk a többfelé figyeléshez, a műfajok és műnemek formabontó ötvözéséhez: egy kicsi próza, egy kicsi vers meg egy kicsi színház.

Ganymed Goes Europe – Wroclaw / Budapest / Bécs

12 festmény, 12 irodalmi szöveg, 12 színész

A budapesti Szépművészeti Múzeum, a wrocławi Nemzeti Múzeum és a bécsi Kunsthistorisches Museum, valamint az osztrák színházi társulat, a wenn es soweit ist együttműködésével

1. Marek Bieńczyk: Egy alvó család
Kép: Rómában működő festő 1620 Körül – Alvó lány
Bíró Kriszta előadásában
2. Dragomán György: Adrenalin
Kép: Jacopo Tintoretto – Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából
Szikszai Rémusz előadásában
3. Szécsi Noémi: A szent bőrtelen
Kép: Matteo Di Giovanni – A megnyúzott Bertalan apostol
Dióssi Gábor előadásában
4. Esterházy Péter: A hirtelen barátság
Kép: Francisco De Goya – José Antonio Marqués De Caballero képmása
Kulka János előadásában
5. Darvasi László: A bika farka
Kép: Francisco De Goya – A korsós lány
Gryllus Dorka előadásában
6. Grecsó Krisztián: Magánjézus
Kép: Francisco De Herrera –
Szent József a gyermek Jézussal
Takátsy Péter előadásában
7. Terézia Mora: Utolsó napjaink emlékére, szerelemmel
Kép: Anthony Van Dyck – Házaspár képmása
Udvaros Dorottya előadásában
8. Thomas Glavinic: Mezítelenül
Kép: Hans Baldung Grien – Éva
Hay Anna előadásában
9. Vajda Miklós: Noé galambja
Kép: Ifj. Jan Brueghel – Noé bárkája
Hegedűs D. Géza előadásában
10. Erdős Virág: Téli táj korcsolyázókkal
Kép: Hendrick Avercamp – Téli táj korcsolyázókkal
Fátyol Hermina előadásában
11. Tóth Krisztina: A tükör
Kép: Jan Kupezky – Művész és családja
TERHES SÁNDOR előadásában
12. Szvoren Edina: Csónakban
Kép: Leo Putz – Csónakban
Székely Rozália előadásában

Produkciós vezető: Peter Wolf

Rendező: Jacqueline Kornmüller

A rendező munkatársa: Néder Panni
Fotó: Helmut Wimmer
Jelmez: Heide Kastler
Produkciós munkatársak (Szépművészeti Múzeum): Csiszár Kinga, Kovács Zsuzsanna, Pénzes Boróka, Schlett Anna
Projekt menedzsment: Katharina Boesch, Alexandra Feichtner (section.a)
Grafikai munkák: Larissa Czerny

Bemutató: 2013. szeptember 26.
Szépművészeti Múzeum

Fotó: Helmut Wimmer