Örmény kultúráért rajongó barátnőmmel érkeztünk az Uránia Dísztermébe – bár nem szándékosan, de legalább az alkalomhoz illően – tíz perc késéssel. Akárcsak az animációs film alapjául szolgáló, azonos című Hunyady Sándor-novella hősein, rajtam is a közlekedés fogott ki, bár abban a koporsószállítók akadnak el a behavazott utakon, engem élve döcögtetett csigalassúsággal a busz. A vetítés előtt Herczku Ágnes és zenekara szolgáltatta a kedvcsináló muzsikát, majd rövid ismertető következett: Nemeskürty István hívta fel a figyelmet a Hunyady-novella megfilmesítésében rejlő lehetőségekre, elárulta, hogy az adaptációban 655 rajz és 49 ezer festett figura szerepel – talán ezért is csúszott anyit a film elkészülése. (Vagy csak a főhős késéséhez akartak igazodni.) Ezután Orosz István méltatta az alkotást, majd elkezdődött a 28 perces animációs film.

Az eredeti szövegből csak néhány mondat hangzik el, a bevezető narráció, a főszereplő még életében hangoztatott halál-fitymálása, valamint az özvegy halotthoz intézett évődése, de alapvetően a képi és zenei eszközökre szorítkozik a film. Maga a novella sem különösebben akciódús, dialógusok sem fordulnak elő benne sűrűn; a rajzok nagyjából hűen adják vissza a novella (mikro-)történéseit, jellegzetes figuráit és atmoszféráját, ám bizonyos információk nem derülnek ki az adaptációból. "Ha nem mondják el előre a cselekmény csattanóját, nem jöttem volna rá magamtól" – idézem esti partnernőmet, és mi tagadás, igaza van – ha a laudációban nem idézik a Hunyady-novella vonatkozó részletét, melyből kiderül, hogy a főszereplő borkereskedőről egész Erdélyben tudták, ha hétfőre kér szobát, csak keddre kell várni, ugyanis notórius késő, akkor ez nem lett volna egyértelmű.

Érdekes, hogy a novellában egyértelműen a koporsószállítók késnek, a rajzfilmen viszont a halott szürke, mozgó szellemalakja ül a bakon és halad a gyászoló rokonság felé, ily módon a transzcendencia felé mozdítva a történetet. Az adaptáció talán legerősebb eleme a gyász és a halál ijesztőbb képekkel való ábrázolása, mint például egy visszatérő képkockán egy siratóasszony kiálló fogsora és sötét arca, vagy a halotti leplen átütő, sárgás arc a ravatalon. Ezek és a film végén marquezi illogikával az égbe röppenő kislány (szívfájdítóan gyönyörű örmény dal kíséretében) átszellemültebbé, titokzatosabbá teszi az adaptációt, mint az eredeti mű volt, amely inkább zsánerképek sorozata, mint novella, egy két lábbal a földön járó, bővérű, életet habzsoló figuráról, akinek a halotti tora is inkább vidám családi összejövetel, mint gyászszertartás.

Örményszakértőnk tudására nem volt szükség, nem ismert fel tipikusan az örmény kultúrára utaló elemeket (egyébként az eredeti szövegben sincs), viszont, ha már szerinte a cselekmény poénja nem jön át a képsorokból, meg kell jegyeznünk, hogy a főhős személyisége nagyon is: "ellenszenves, hímsoviniszta figura, alig vártam, hogy meghaljon". Nos, ahogy Hunyady Sándor szövegében is céloz rá a narrátor: a tizenkét gyerek szülésétől "kis mollyá soványodott" feleség mindig is bálványozta "nagy vérű, betyár urát" – még a ravatal mellett is rajongva röpköd körülötte.