Pethő Anita, az est moderátora röviden ismerteti az első kötet fogadtatását és a szövegeket ért kritikusi attitűdöt: eszerint Potozky László első kötete, az Áradás még kissé “papírízű" volt. Habár a novellákban egy kiforrott szerző hangját halljuk, mégis e szövegek tematikája meglehetősen problémás és túlságosan felszínes. Mi változott a második kötet megírása óta Potozky írásaiban? – innen indul a beszélgetés.

Elsőként a novellák kötetbe rendezéséről esik szó: a három ciklus katonás rendben követi egymást, mindegyikben öt elbeszéléssel. Az első ciklus címadó darabja az első novella, az utolsó ciklusnak a 15. írás ad címet, a középsőnek pedig az ötből a középső. Benedek Anna és Borsik Miklós is kiemelik, hogy a középső ciklus darabjai sikerültek a legkevésbé, míg az első és a harmadik ciklusról mindketten elismerően nyilatkoznak. Fehér Renátó szerint ez a mértani kiszámítottság a szakma megtanulása iránti alázatról tanúskodik: Potozky e pontosan és precízen kialakított novellákban az írás mesterségét sajátítja el. Fehér úgy tekint tehát erre a kötetre, mint a céhes értelemben vett mestermunkára, ami kijelöli a szerző helyét a kortárs irodalomban.



Pethő Anita ezután a kötet kísérletező jellegére és sokféleségére tereli a beszélgetést, majd arra kiváncsi, hogy vajon ez a sok irányba való elmozdulás stíluskeresésként vagy tudatos döntésként értelmezhető e inkább. Borsik szerint a fiatal szerzőt nagyon sok hatás éri, ami tetten érhető egyes írásain, és szerinte éppen ezért még útkeresésről van szó. Ezzel szemben Benedek Anna úgy gondolja, hogy hiába érezhetőek ezek a hatások (Bodor Ádámot és Tar Sándort említik), a befogadó nagyon könnyen el tud tőlük vonatkoztatni. Azonban a kísérletezés szerinte nem mindig jó, hiszen vannak olyan novellák a kötetben, ahol nem működik a technikázás, nem lesz tőle izgalmasabb a szöveg. Fehér Renátó kiemeli, hogy a szerző igen kiforrottan ír, de ezek a szövegek még stílusgyakorlatokként működnek, úgynevezett “kigyakorlásból születő novellákról van szó".

Erre a sokféleségre a kritikusok jónéhány példát is hoznak, majd beszélnek arról is, hogy melyik iránnyal tudnak azonosulni a leginkább. Pethő például a szürreális írásokat találja izgalmasnak, hiszen ezek szabad teret hagynak a képzeletnek, Borsik pedig a gyermeknyelven megszólaló szövegeket emeli ki, amik az idegenségérzetet egy egészen különös módon keltik fel. Benedek Anna szerint is a gyereklelkű szereplők a leginkább eltaláltak a kötetben, viszont neki mégis inkább azok a novellák tetszenek, amik képesek erős atmoszférát teremteni. A beszélgetők kiemelik, hogy Potozky szívesen él az elhallgatás, a közvetett hírül adás eszközeivel is, ez a balladai homály hol termékenyen, hol pedig kevésbé hat. Fehér Renátó szerint az első ciklusban ez a ködös stílus egyáltalán nem termékeny, mivel csak nagy odafigyeléssel válnak érthetővé az elbeszélések, és Pethő Anita is úgy látja, hogy ezekben a szövegekben sokszor az érthetőség rovására megy ez a fajta játék. Benedek is egyetért ezzel, viszont úgy gondolja, hogy némelyik szövegben produktív ez a homály, mivel az olvasó maga tudja építeni a történetet.



Pethő ezt követően arra tér rá, hogy a ciklusok rendezése nem elég következetes, mivel vannak olyan írások, amiket ő máshová sorolna át, viszont Fehér Renátó szerint csak egy-egy darab van, amit ki tudna cserélni, szerinte az írások nagy része a “helyén van". Benedek Anna úgy látja, hogy az első ciklus novellái nagyon kerekek, ezzel szemben a második blokkban a szövegek technikásabbak és túlírtak. Borsik Miklósnak is idegennek hatnak a második ciklus novellái, az ott megjelenő fantasztikumot is erőltetettnek érzi, viszont kiemeli, hogy az utolsó öt novella posztmodern trükkjei rendkívül jól működnek.



A beszélgetés végén a kritikusok megállapítják, hogy Potozkynak ebben a kötetben sikerült elsajátítania a mesterfogásokat, “tudja, hogyan kell írni", már csak az a kérdés, hogy melyik irányba indul majd tovább. Pethő Anita szerint a szürrealista próbálkozásai nagyon erősek, kérdés már csak az, hogy vajon termékenyen fog-e túllépni ezeken. Borsik Miklós is elismeri, hogy némelyik novellában már látszik, hogy egy kiforrott szerzőről van szó, szerinte azonban a kísérletezésekkel mindenképpen fel kellene hagynia. Fehér Renátó azonban épp azt sajánlja, hogy ezek a kísérletek nem eléggé bátrak, szerinte mélyebbre kellene ásnia és bátrabban hozzányúlni ezekhez az irányokhoz. Benedek Anna szerint a balladisztikus megoldások nagyon jól állnak a szerzőnek, emellett a kötet erős a narratív játékokban és az atmoszféra teremtésében is. Végezetül a négy kritikus egyetért abban, hogy a Nappá lett lámpafény egy erős kötet és önmagában nem problémás, csak akkor, ha részletesen kezdjük el vizsgálni az egyes novellákat.

ImPulzus – Potozky László: Nappá lett lámpafény, 2013. 09. 27., Trafó

Fotó: Bach Máté