Klaus, ahogy Flüei Szent Miklóst nevezték, XV. században élt, parasztcsaládból származó keresztény misztikus, a svájci hegyek közt élt remete. Gyermekkorában látomásai voltak. Megjelent egy látomásában   a ranfti torony, amit később egész életében keresett, amit élete végén a remeteségében talált meg. Egy másik alkalommal, az elbeszélések szerint, az anyaméhben volt, és egy csillagot látott az anyja fölött az égen ragyogni.

A 12 méter magas tornyot csömöszölt betonból építették. Hasonlóan, ahogy annak idején vályogból készítették a vert vagy tömésfalakat. Az üreg kérgét alkotó betont, acélhálóval megerősítve, 50 cm magasságig emelték, úgy, hogy a beöntött betont folyamatosan döngölték, csömöszölték. Mikor az 50 centiméter magasságú falszakasszal elkészültek, a zsalut felfelé kúsztatták, hogy a következő sort is elkészítsék. Ezáltal a betonfal száradás után a felületén hordozza ezeket a rétegeket. 24 réteg, 12 méter magasan.

Klaus hosszú utat járt be, míg elérkezett Ranftba, a látomásbeli toronyhoz. Fiatalkorában katonaként háborúban vett részt. Majd később megházasodott és tíz gyermeke született. Bíró és tanácsos volt szülőföldjén a háborúk utáni időkben. Nem tudott elszakadni látomásaitól és a küldetésétől, végül elhagyta családját, hogy életét Istennek szentelje. Felesége megértette döntését, ésőbb életében felkereste még őt a zarándokhelyén.

A fát, ami az épület tartózkodási helyének a formáját adja, boksába rakták, ehhez előzetesen egy sík területet kerestek. A vastagabb fákat, törzseket rendesen középre helyezték. A fát úgy hordták egymásra, hogy a kialakuló üreg az anyaméhre hasonlítson. Miután elkészült a teljes épület és kiszáradt a beton, a boksát begyújtották egy vízszintes nyíláson keresztül, így a füst eltávozott a meghagyott nyílásokon, a fa szépen kiégett, magaután hagyva nyomát a betonkérgen. Lenyomatát. Színét. Szagát. A nyílás felül megmaradt. A fény, az eső és a hó szabadon jöhet be az épületbe, viszont ha föltekintünk a helyiség homályából, azt a fényt látjuk, amit Klaus a látomásában.

Ez az ingatag farakás tartja a nehéz, masszív betonkérget, míg az épület elkészül. Miután a ház áll, a tartószerkezet hamuvá és füstté válik. Akár arra is gondolhatnék, ahogy az élete váza, a múltja tűnik el a megtalált küldetése alatt, úgy hogy nyomában, emlékében örökre megmarad.

Átalakulás, nemcsak lenyomat: a boksában kiég a fa, faszénné válik. Erősebbé, ellenállóbbá. Az atomi lényege viszont megmarad ugyanannak. Porrá és hamuvá válik. Ahogy a test is. A betonkéreg a szilárd lélek is lehet, és a jövője is.
A betonkéreg nem lehetne a farakás nélkül, a farakás maradhatna farakás, cél nélkül, magában.

Klaus végül megtalálta nyugalmát és élete utolsó 20 évét töltötte remeteségben. Nem vett magához táplálékot, az egyedüli, amit magához vett, az Eucharisztia volt.
Később a ranftiak kápolnát és egy remetelakot emeltek neki. Bölcsességét elismerték, az akkori nagyhatalmú vezetők felkeresték és tanácsot kértek tőle.

Valahogy így van ez az épület is: első látásra semmitmondó betonkocka a pusztában, belül szűk, hideg, durva környezet. Mégis, ha a látogató betéved, a hely szelleme megállásra készteti. A rideg fal megtapintására, és fölemeli a tekintetet az ég felé. Egyszerű, igénytelen épület, mégis, a benne rejlő bölcsességek és hagyományok messziföldről vonzzák a nagyhatalmú okos építészeket, zarándokokat.

A kápolna és a hely, ahol a magányt és a békességet megtalálta Klaus, 600 km-re van egymástól. Az itteni parasztcsaládok és mesterek tiszteletük jeléül emelték az épületet. A svájci Peter Zumthor-t bízták meg a szent hely megalkotásával. Az épületet Hermann Josef Sheidtweiler, családja és barátai építették.


Fotó: Thomas Mayer