Mindenféleképpen be kell kerülnie Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Anyádat is!) mozijának a "100 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz"-típusú felsorolásokba, ugyanis a filmtörténet egyik újabb megemlítendő darabja került a vászonra. A lenyűgöző, végre maximálisan IMAX-élményt adó képek mellett a Gravitáció egy olyan sci-fi, mely az űr összes esszenciális elemét tartalmazza. Mindazt, amiért vágyhatunk rá, és amiért félhetünk tőle. Ennek megfelelően gyönyörű képsorokon jelenik meg előttünk a napfelkelte, a naplemente, a hatalmas nagy semmi, és a film elején bizony hozzá kell szoktatni magunkat az óriási méretekhez és mélységekhez, melyekbe talán még bele is szédülünk kicsit. A vizuális effektekért felelős csapat és az operatőr, Emmanuel Lubezki remek munkát végeztek, és a fényképezésben külön kiemelendők a "szubjektív kameraállásból felvett jelenetek" (az idézőjel azért van, mert a kamera ezekben az esetekben valószínűleg nem vett semmit, csak animációkról van szó).
A filmben többször hangzik el utalás arra, hogy milyen fantasztikus a földönkívüli csend, noha ezt talán nem is kellett volna soha kiemelni, elég lett volna mindezt a látványra és a zenére bízni. Mert igen: 600 kilométer magasan, levegő nélkül, -100 Celsius-fok körül nem terjed a hang, de a filmben szinte mindvégig szól valamilyen zene. Először félő, hogy Steven Price és a hangeffektekért felelős csapat munkája nem hagyja majd érvényesülni a hol megnyugtató, hol nyomasztó hatalmas csendet, de végül a film hangkulisszája ezeket az érzéseket inkább felerősíti, mintsem elvesz belőlük. Ráadásul a fémes hangzású, hideg zene úgy hullámzik, mintha folyamatosan forgásban lennénk mi, nézők is, csakúgy, mint ott az űrben minden és mindenki.
Az egyetlen melegséget árasztó hangforrás az időnként megszólaló, hétvégi slágereket játszó rádió. Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalski (George Clooney) utolsó napjukat töltik a Föld felett: az űrrepülőgépükhöz erősítve a Hubble űrtávcsövet szerelik. A közben dalolászó rádió és a látszólagos nyugalom leginkább egy texasi farmra emlékeztetet, ahol két jó barát még ebéd előtt olajoz egyet a traktoron. Az idill persze csak elsőre tűnik valódinak, a film elején felsorolt szélsőséges paraméterek azt sugallják: egyrészt nem normális, hogy ezek az emberek oxigén és gravitáció nélküli viszonyok között léteznek, másrészt, ha mégis ott vannak, akkor a mesterségesen megteremtett feltételek között is úgy mozognak, mintha késhegyen táncolnának. Ha ebben a mesterséges rendszerben valami meghibásodik, akkor a kis mikroklíma kínos egyensúlya a rendszer minden részében felborul.
Hamarosan be is következik ez a várva várt fordulat. Az oroszok (természetesen, ki más) felrobbantják egy rég nem használt űrszondájukat, melynek óriás törmelékei egy kilőtt golyó sebességével tartanak hőseink felé. A megérkező roncsvihar szétlyuggatja az űrsiklót, és akkora károkat okoz, hogy a legénység – dr. Stone és Kowalski kivételével – életét veszti a katasztrófában, Houstonnal pedig megszűnik a kapcsolat. A cél innentől kezdve egy űrséta-sorozatokból álló küldetés: eljutni lebegve az orosz űrállomásig, onnan lekapcsolni az űrkapszulát, mellyel ugyan a Földre lejutni már nem lehet, de a közelben lévő kínai űrállomásig (ezt száz kilométerekben értsd) még elszállít, majd a kínairól lecsatolni egy másik kapszulát, és azzal megérkezni a Földre. A terv így sem egyszerű, hát még ha a kivitelezésében minden egyes lépésnél felmerül valami halálos veszéllyel fenyegető probléma is, mint a 90 percenként visszatérő roncsvihar, vagy egy üres üzemanyagtartály.
Az első küldetésén lévő kutatónő, Ryan (az apja mindenáron fiút akart, innen a maszkulin név) meglepően hamar magára marad odafent. Bár a film nagy részében így csak Sandra Bullock alakítását látjuk, George Clooney karaktere is gondosan kitalált. Kowalski egy tapasztalt asztronauta, aki amellett, hogy imádja az űrt, a földi életet és benne a nőket is rendkívül nagyra értékeli. Egy nőcsábász, de közben nagyvonalú úriember karakteréről van szó (nyilván nem volt nehéz Clooney-nak megformálnia), aki a dramaturgia szintjén is gáláns marad: a film első negyede után átadja a terepet a hölgynek.
Sandra Bullock figurájának kitalálásakor viszont olyan alakot kellett összerakni, kinek esetében hitelesnek hat Cuarón mondanivalója. Éppen ezért csak a film utáni élmények lecsapódásával nem érezni túlzásnak azt, hogy szegény nőt nemcsak, hogy legelső utazásán már szörnyű élmények érik, de ráadásul még szerencsétlen, kiszolgáltatott sorsa is van. Az űrhajós ruha oxigén szintjének rohamos csökkenése közben fulladozva (a lihegése egyébként az egész film alatt hallható) meséli el Kowalskinak, hogy négyéves volt a kislánya, mikor elvesztette őt egy játszótéri balesetben, azóta csak a munkájának él. Tehát nincs senkije. Olyan védtelennek tűnik dr. Stone fent a világűrben, hogy egyszerűen érthetetlen, miért dobálják őt szó szerint és átvitt értelemben is ide-oda olyan kíméletlenül a felsőbb erők.
Elsőre ez a halmozottan tragikus sorsú karakter hollywoodi, olcsó fogásnak tűnhet a néző szemében. De aztán, végignézve a rendkívül érzékletesen bemutatott, földi embernek elképzelhetetlen erőfeszítéseket, mint amilyen a folyamatos forgás, vagy a nehéz mozgás, vagy a becsapódásokkor a megkapaszkodásért folytatott küzdelem, lassan elterelődik erről a vitatott részletről a figyelem. Dr. Stone teljesen egyedül van odakint, és ez a tény végig fenntartja a filmben a feszültséget. Kommunikálni is csak magával, a hallucinált Kowalskival, valamint a véletlenül befogott rádióhullámon egy kínaival van lehetősége. (Hogy érzékeltessem: ha megnézzük az IMDB-n lévő szereposztást, akkor összesen hét szereplő van, ebből ötnek csak a hangját halljuk). 



Cuarón egyszerre valósítja meg a filmrajongói elvárást, hogy végre valaki abszolút hiteles, a lényegit megragadó űrélményt nyújtson nekünk (a 2001: Űrodüsszeia után), és egyszerre mesél el egy olyan történetet, amelyhez valójában az űr csak asszisztál. Dr. Stone karaktere azért ennyire végtelenül kiszolgáltatott, mert ez kell ahhoz, hogy a rendező kifejezze:  a legkeményebb küzdelmeket csak magunkban játszhatjuk le, senkinek nem tudjuk valójában elmesélni, senkit nem tudunk igazán belevonni, és a küzdelem végén még csak dicséretet sem kapunk. Néha csak azért küzdünk le akadályokat, mert azok elénk gördülnek, és semmi egyéb célunk nincs a legyőzésükkel, csak hogy valamilyen módon tovább élhessünk.

A Gravitáció pont az említett fizikai törvényszerűség hiányos állapotában játszódik, a cél mégis a folyamatos törekvés a Föld felé, máshogy fogalmazva, az ösztönös küzdelem az életben maradásért – és ez legalább egy olyan erős törvény, mint az, hogy a Földön minden lefelé esik.

Gravitáció (Gravity)
Színes, feliratos, amerikai sci-fi, 90 perc, 2012
Rendező: Alfonso Cuarón
Forgatókönyvíró: Alfonso Cuarón, Jonás Cuarón, Rodrigo García
Operatőr: Emmanuel Lubezki, Michael Seresin
Producer: Alfonso Cuarón, David Heyman
Vágó: Alfonso Cuarón, Mark Sanger
szereplők: George Clooney (Matt Kowalsky), Sandra Bullock (Dr. Ryan Stone)
Forgalmazó: InterCom
Bemutató dátuma: 2013. október 3.
Korhatár: