Vetítéssel kezdődött a program, a hallgatóságot Alexandr Szolzsenyicin özvegye köszöntötte videóüzenetben. Natalja Szolzsenyicina többek között idézte a közismert mondást, miszerint akik elfeledik történelmüket, arra vannak kárhoztatva, hogy újraéljék azt. Kiemelte, hogy borzalmas évszázad áll mögöttünk, amikor népek kíméletlenül pusztították egymást, és a történelemből levonható tapasztalatok fontosságát hangsúlyozta.

Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója bevezetőjében Szolzsenyicint, a bátor közéleti férfit és prófétát méltatta, aki kimondta a valóságot, bemutatta a szörnyű embertelenséget. Emellett pedig beszélt arról is, hogy az Egy orosz hazafi címet viselő nemrég nyílt kiállítás koncepciójának kezdettől fogva fontos része volt a kérdés, mit adott Szolzsenyicin a magyar írók számára, miben látják az író jelentőségét napjainkban.

Elsőként Spiró György olvasta fel az alkalomra írt esszéjét, melyben hasonlóan a két másik szerző gondolataihoz, érezhetően különvált Szolzsenyicin, az író irodalomtörténeti, valamint Szolzsenyicin, az ember morális, irodalmon túli jelentősége. Spiró kritikusan viszonyult a szerző műveihez, a szocreál mintapéldáit látta bennük, egy olyan irodalomtörténeti ívet rajzolt meg esszéjében, melynek legfontosabb mozzanata a tizenkilencedik századi nagy klasszikusok prózapoétikájának folyamatos devalválódása volt. Érdekes volt e tekintetben, ahogyan Spiró Varlam Salamov munkásságával hasonlította össze Szolzsenyicin életművét, míg Salamov, az író, a művész, aki egyéneken, feloldhatatlan helyzetekben gondolkozik, addig Szolzsenyicin, a szerző, a próféta, aki  hittel harcolt a hit ellen, dogmával a dogma ellen, szocreállal a szocreál ellen. A felolvasott esszé kritikus hangneme nem kerülte ki a kollektív lét egyéni lét fölé emelésének morális problémáját, illetve Szolzsenyicin idővel egyre erősödő szlavofil antiszemitizmusát sem.

Spiró összességében azonban mégis az orosz szerző jelentőségét hangsúlyozta, s azt, hogy a 20. századi orosz tapasztalatok nélkül nincs esélyünk megérteni Kelet-Európa múltját, jelenét és jövőjét sem. Vagyis itt az ideje nekiállni oroszul tanulni.

Az 1990-es években születettek nevében szólalt meg Kemény Lili, esszéjének egyik alapvetése volt, hogy mindazoknak, akik életkoruk révén nem élhették meg azt a revelációt, amit a regény 1970-es évekbeli fogadtatása jelentett, már az azóta erre rárakódott hagyománnyal is kezdenie kell valamit. Ennek a generációnak ráadásul nincs semmiféle mentsége arra, hogy ne foglalkozzon ezzel, nem hátráltatja őket semmi ebben a feladatukban. Kemény Lili sokféle témát érintő gondolatmenetében Szolzsenyicin mai szerepét és jelentőségét vizsgálva kitért többek között arra, hogy megváltozott az irodalomhoz való viszonyunk, például az orosz szerző ma már nem irodalmi, hanem béke Nobel-díjat kapna, s szellemi örököseit sem a klasszikus értelemben vett szépíróknál, hanem a gonzó újságírás képviselőiben kell keresni, vagy éppen olyan emberekben, mint Julian Assange. 

Szolzsenyicin irodalomtörténeti jelentősége kapcsán Kemény Lili is említést tett a kollektivista szemléletmód hangsúlyosságáról, mindezt Dosztojevszkijtől eredeztetve, kiemelve, hogy ami Dosztojevszkijnél a nyomortanya, az Szolzsenyicinnél a láger. Kemény ennek kapcsán beszélt az elnyomottakkal való szolidaritás fontos motívumáról, s arról, hogy ebben a hagyományban az elnyomott lét, a megalázottság egyben a megváltást is magában hordozza. Az elnyomottak kiválasztottak, hiszen morális tartalékuk csak nekik maradt.

Összefoglalva Kemény Lili számára abban áll Szolzsinyicin irodalmi jelentősége, hogy olyasmiről írt, amiről addig senki, de az utolsó utáni pillanatban, amikor még éppen hogy lehetett erről az új jelenségről régi nyelven beszélni.

A harmadik felolvasó, Szőcs Géza esszéje volt a leginkább személyes hangvételü, Szőcs beszélt például Rózsás Jánossal, Szolzsenyicin egykori magyar rabtársával való találkozásáról is. Írásának alapgondolata ezenkívül a magyar írók és Szolzsenyicin, illetve az orosz szerző és 1956 viszonya volt. Szőcs Hamvas Bélát említette elsőként, érdekelte volna, Hamvas milyen véleménnyel van Szolzsenyicin írásairól, ha ismerte volna őket. A hallgatóság hallhatott ezenkívül egy Márai-idézetet is, ezenkívül Szőcs kifejezte reményét annak kapcsán is, hogy Szentkuthy Miklós még kiadatlan naplóiban is található lesz majd utalás Szolzsenyicinre.

Sajnálatát fejezte ki azonban, hogy Szolzsenyicin oly keveset mondott az 56-os forradalomról, tulajdonképpen csak annak egyetlen mondatba sűrített konstatálását, hogy nem szólalt fel mellette akkor, amikor kellett volna. Szőcs végül azzal a személyes észrevétellel zárta felolvasását, hogy a kiállításon látható fotók egy kései és ismeretlenTarkovszkij film képeit juttatják eszébe.

Egy kisfilmmel kezdődött és azzal is végződött a program: a közönség rövid összefoglalót láthatott a kiállítás múlt szombati hivatalos megnyitójáról, ahol Ludmila Szaraszkina irodalomtörténész és Orbán Viktor miniszterelnök mondott beszédet.
 

Fotó: Bach Máté