Bár Győrffy László festészetében a test és a testiség igen fontos szerepet játszik, mégsem egyértelmű annak jelenléte, hiszen, mint az aktuális kiállításán, a Várfok Galéria Project Room nevű helyiségében is tapasztalható: éppen a megszületni, megmutatkozni vágyó test az, ami jelen akar lenni. Ebben a vágyban kulmináló kitüremkedések, alaktalan, testrészekre utaló gyűrődések, formák és hiányok, égés és vérnyomok, valamint az érzelmi kitörések nyomai azok, amelyek mentén lassú léptekkel elindulhat egy nyomkövető indián, hogy fellelje a gyönyör és a fájdalom találkozási pontjait. Hogy ott feltételezett Winnetounk mit találhat, arról Győrffy Lászlót kérdeztük.
PRAE.HU: A fájdalom és az öröm köreinek összekapcsolódása terén mostani műveidben megintcsak a trauma fogalma kristályosodik ki, a traumáé, amelynek vizuális kódok által való megjelenítésével régóta foglalkozol. Jelen kiállításod szerves folytatása az eddigi munkáidnak?

Igen, és amikor azt mondom, hogy "szerves", az különösen pikánsnak hat abban a kontextusban, hogy rideg képtárgyakról és egy műanyagból készült szoborról beszélünk. Első látásra úgy tűnhet, hogy a jelenlegi projekt messze különbözik az előzőektől, holott alapvetően ugyanaz a határsértő metodika érdekel, mint korábban – a humanista (test)szemlélet kritikája/paródiája. Az, hogy formailag hasonló, azonnal felismerhető kézjeggyel rendelkező munkákat hozzak létre, nem annyira foglalkoztat, de szinte rögeszmés következetességgel ugyanazok a témák jelennek meg a műveken. Ha már a trauma szóba került, a pszichózis nyelvként való használata érdekel, amelyben a fájdalom nem valamiféle önkifejezés, hanem konceptuális hordozó. A kiállítás – ahogy sok más munkám is – a művészet befogadásáról szól, magának a műtárgynak a pozíciójáról: ha meghalljuk a fájdalom szót a képzőművészet kapcsán, a legtöbbeknek elsősorban az expresszionista hagyomány jelenik meg, a szenvedő művész toposza, akinek feltárulkozó műve feltételezi, hogy kötődik hozzá egy voyeur néző és ebben a vámpirisztikus kapcsolatban a kiállítás látogatóinak semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a művész jól érezze magát. Mi van akkor, ha egyenesen nevetéssel reagálunk a fájdalom és horror képeire? Számomra a humor, a nevetés egy szubverzív energia, legfőképpen azért, mert széttöri azokat a kényszeres elvárásokat, amelyek a művek befogadásához tapadnak.
PRAE.HU: Jelenlegi kiállításodon egy nyolcévesforma kisfiú, álló fütykössel nézi kiállított munkáid, ugyanakkor ő maga is e kiállított objektumok, műalkotások egyik eleme, mégis különálló, a falra helyezett képekkel szembenálló alkotásról van szó, ami átveszi az előbb általad emlegetett voyeur szerepét, ám egyben fel is oldja ezt a szerepet azáltal, hogy itt a néző, befogadó és az alkotás szerepkörei összekeverednek vagy felcserélődnek, ahogyan a fájdalom és az öröm egyszerre való jelenléte is megköveteli ezt a keveredést. Mennyiben vannak jelen ezek a teoretikus oppozíciók munkáidban, illetve a tér installálásában, elengedhetetlenek vagy elhagyhatóak? 

A szobor inkább egy három és fél év körüli fiúgyermeket mintáz, hiszen mindössze egy méter magas – de nem is ezen van a hangsúly, hanem valamiféle kortalan, kissé puttószerű gyerekfigura szerepeltetésén, ezért is az a címe, hogy A bosszú angyala. Mívesebb megformáltsága ellenére sem beszélhetünk valóságos karakterről, elvégre a péniszének aránya is irreális a testéhez képest, így még az emberi mivolta is megkérdőjeleződik – a bosszú angyalát valószínűleg mindenki egy termetes, ijesztő ábrázatú lénynek képzelné el, pedig lehetne olyan is, mint a szobrom: a gyerekkor ártatlansága csak egy felnőttkori projekció. Azt gondolom, hogy egy műtárgy létrehozása elválaszthatatlan annak textuális és filozófiai vonatkozásaitól, és ha már az oppozíciót említed, a mű abszolút módon kötődik ahhoz, amit kritikája tárgyává tesz vagy kigúnyol – jelen esetben ez a modernizmus redukálási kényszere. Nem kell, hogy a néző teoretikus tekintettel közelítsen a munkáimhoz, vannak annyira robosztusak, hogy zsigeri szinten is működjenek: feltételezem, hogy a nadrágjában absztrakt képekre maszturbáló gyermekfigura a legtöbb látogató számára zavart kelt és azt jelzi, hogy a kiállítás-látogatás nem feltétlenül szakrális élmény. A szerepek és fogalmak felcserélődése/összekeveredése révén létrejön egy hibrid minőség, ami számomra mindig nagyon izgalmas, mert kicsúszik a kategorizálási szándék alól és bizonytalanságot kelt.

PRAE.HU: Érdekes az a távolság, ami a kisfiú és a fal között van. Hiszen ha a kisfiú mögé állok akkor már nem tudom kényelmesen szemlélni a festményeket, de ha beállok elé, a kényelmes befogadói pozícióm okán, akkor egy álló fütykös mered a hátamra. Vagyis óhatatlanul is a műalkotás terébe kerülök. Szándékos ez a távolsággal és a köztes térrel való játék?

Az adott kiállítótérhez mindig alkalmazkodni kell és a Várfok Project Room nem a legtágasabbak közül való – semmilyen irányban. Ha lett volna lehetőségem nagyobb térben dolgozni, akkor sem a szobor és a képek között növeltem volna a távolságot, hanem nagyobb rávezetést hagytam volna az egész látványra, de nincsen ezzel kapcsolatban hiányérzetem, mert a szűkösebb tér hozzájárul az intimitás szimulációjához. A néző helyzete mindenképpen kényelmetlenné válik, és ez engem szórakoztat is. A "klasszikus" minimalista művek egyik tanulsága számomra, hogy esztétikailag meglehetősen barátságtalanok, és a műegyüttes ezt a távolságtartást szinte a fenyegetésig erősíti: az egyik képtárgyból a néző felé meredező rozsdás szög vagy a szemmagasságban kiálló sniccerpenge olyan kiegészítők, amelyekhez senki nem szeretne túl közel kerülni. Egyébként is zavar, hogy egy galéria otthonos és biztonságos terében minden mű, még ha kifejezetten rút vagy kellemetlen is, óhatatlanul domesztikálódik vagy esztétikussá válik. Szerintem egyébként, ha van diszkomfort érzet a kiállításon, akkor az csak lassan, lépésekből bomlik ki, mert a festmények először dekoratív összképet nyújtanak, a néző ideális pozíciója azonban már valóban foglalt a szobor által.
PRAE.HU: Képeid láttán sokszor az az érzésünk támad(hat), hogy nincs menekülés önmagunk elől, illetve csak menekülés van, az marad, ha nem békélünk meg önmagunkkal. Ebben a paradoxnak tűnő léthelyzetben a halál sem megváltás, hiszen a képeiden megjelenő alteregód, a halál után is tovább szenved, tovább menekül, de már nincs hova, ebben a szakralitásban tocsogó, ironikus-hidegvérű brutalitásban. Ilyen sivárnak látod a létezést, amelyben az egyetlen rés csupán az irónia, az ironikus, hangtalan nevetés? 

A létezés messzemenően abszurd: Louis-Ferdinand Céline azt írja, hogy a létezés csak azért olyan fárasztó, mert kora reggeltől késő estig a világegyetem példaképét kell megjátszanunk – hajlok rá, hogy egyetértsek vele. Az irónia nekem egy kicsit kevés, még ha rést is tud vágni – számomra az adekvát reakció az apokaliptikus nevetés.

PRAE.HU: A magyarországi képzőművészeti palettán kiemelt helyet foglalsz el, széleskörű befogadókra találsz itthon? És mi a helyzet külföldön? Van különbség befogadó és befogadó között ilyen szempontból, hogyan tapasztalod? Vagy ez a földrajzi megközelítés a pozitivizmusba rántana minket vissza? 

Nem tudok olyan felmérésről, ami összegezné, hogy mennyien járnak a kiállításaimra, gondolom nem többen, mint általában a kortárs tárlatokra, ami nem jelent nagy tömegeket. Nincs olyan sok személyes külföldi tapasztalatom, ám az nyilvánvaló, hogy ennek a szemléletnek, amelyet a munkáim is képviselnek, a nemzetközi művészeti közegben komolyabb hagyománya van és az elismertsége is jelentősebb. Ez nálunk még nem igazán következett be – Magyarországon a mainstreammel az a gond, hogy nem pusztán helyzetbe kerülést jelent, hanem stiláris és/vagy szemléletbeli választásokat, ilyen értelemben egész biztosan nem vagyok mainstream, de ettől eltekintve ennek a transzgresszív hangnak egyre értőbb és kidolgozottabb reflexiója, sajtója, elméleti háttere jelenik meg a hazai recepcióban is. A pozitívizmust kerülném, mint a pestist – a pesszimizmusnak amúgy is lényeges irányjelző szerepe van az intellektuális felfedezésben: az én munkáim pesszimizmusa mindig örömteli.