Prenzlauer Bergben járunk, egészen pontosan az Eberswalder Straße környékén, ott ahol Gerhard Klein Berlin, Schönhauser sarok című kelet-német filmjében lázadozó fiatalok gyűltek össze estéről estére, hogy az utcán éljék ki tétlenségüket. Hősünk, Niko, nem lázad, valami azonban mégiscsak közös benne és a rendetlenkedő kamaszokban: fogalma sincs, mihez kezdjen. De neki sem az épülő szocializmus, sem a szerelem nem mutat utat, amelyek azokat a srácokat, legalábbis abban a filmben, a helyes irányba terelték, mint ahogy a másik oldalon a gazdasági csodából kinőtt apja nemzedéke sem lesz követendő példa. Niko csak van, és kész. Fogalma sincs arról, hogy merre lehet a helyes irány, ha egyáltalán létezik olyan. Valahogy úgy van az élettel, mint Frances Ha Noah Baumbach filmjében. Bár amíg Frances újabb és újabb energiákkal veti bele magát csetlő-botló kalandjaiba, addig Niko csak sodródik. Cselekvéseire inkább azt mondhatnánk anti-tettek, úgy szakít barátnőjével, hogy lemondja a következő találkozót, azt mondja, sok a dolga. Pedig ő is, a lány is, mi is tudjuk, semmi dolga nincs az égvilágon. Frissen költözött egyedül egy üres lakásba, apja havi ezer eurót utal neki a tanulmányaira, mert nem tudja, fia már két éve otthagyta a jogi kart. Matze nevű haverjával lófrál helyette, aki állítólag jó színész lehetne, csak nem vállal szerepeket.

Niko története mégsem az elkényeztetett nyugati ficsúré, aki azért szórja szülei pénzét, hogy úgy unatkozzon. A kérdésre, hogy mégis mit csinált az elmúlt két évében, elhihetjük a válaszát: gondolkodott. Egy olyan jóléti társadalomban él, ahol ezt meg is tehette, a tanulság azonban az, hogy nem jutott semmire. Az Oh Boy egy újabb képet nyújthat az ún. Y generáciáról, és valahol jogos esetében felemlegetni az amerikai független film nagyon minimalista, mumblecore-nak elnevezett irányzatát is, amire Rüdiger Suchsland német kritikus utalt a Frances Ha kapcsán. Gerster témája azonban széleskörűbb, és élvezhetőbb amerikai társaiénál, ahol a középpontban a szerelmi életek összekuszálódása, felszínessége vagy éppen hiánya áll. Az Oh Boy ugyanis nem is igazából hőséről fest portrét, hanem a városról, melyben él, vagy inkább együtt kettőjükről. Hiszen az így megélt, sőt leélt életek itt azért szép számban fordulnak elő.

Szerkezete olyan, mint egy road movie-é: szép utat járunk be, miközben a film alkotója szarkasztikus mosollyal – igaz, csak halvánnyal – bele-belecsípked dolgokba: kávézókultúra szójatejjel, az unalomig reprezentált nácizmus-fixáció (pontosabban az amiatti bűnbánaté), amiből aztán maga az Oh Boy is vállal valamennyit, vagy a minden sarkon megjelenő, és egyre nehezebben értelmezhető/értékelhető művészkedés (ezesetben egy performance képében). Mindezt csinosítja a magányos szomszéddal, az ideggyenge ellenőrrel vagy az önképzavaros volt-osztálytárs lánnyal, és még sokan másokkal. Gerster persze sok mindent kihagy a berlini kavalkádból, másokra csak utal: felütések sorozatát mutatja be, minden epizódjával egy-egy asszociációt indíthat be az utca számtalan ismerős ismermeretlenéről. Néhol szellemesek észrevételei, néhol erőltetettek, olykor egy kicsit közhelyesek. Van, ahol a színészek teszik igazán élvezhetővé egy-egy jelenetét (például az apát alakító Ulrich Noethen esetében), máshol pedig miattuk lesz hiteltelen (Friederike Kempter a volt-osztálytárs szerepében, aki még mindig magán viseli a gyerekkori megaláztatások okozta sebeket, valahogy egyáltalán nem meggyőző).

Az Oh Boy – főhősével szemben – közel sem enervált. Jeleneteinek ritmusát főleg a dialógusok határozzák meg, az esetenként használt ugróvágások, a kézikamera és az aláfestő zene könnyedséget kölcsönöznek a filmnek. Philipp Kirsamer fekete-fehér képei pedig jól állnak Berlinnek, a digitális technika ellenére. Ami azonban leginkább megnyerő Gerster filmjében, hogy iróniája nem válik cinizmussá, nem bagatellizálja el témáját. Mindezt pedig nagyban köszönheti Tom Schilling alakításának, aki – mindamellett, hogy kitartóan képes fancsali képet vágni – hitelesen formálja meg figurájának sokoldalúságát: azt az ellentmondást, amelyben egyszerre van jelen a jövővel szembeni határozatlanság, valamint a magabiztosság, ahogy nagyon is öntudatosan jár-kel a világban. Mindezt pedig egy csipet melankóliával és öniróniával teszi. Itt nem arról van szó, hogy egy generáció kényelmében elterpeszkedett, és most unja magát. Ez a generáció amit lát, nem akarja, hogy mit akar, nem tudja, keresi a helyét, de nem igazán találja, egy része pedig – hosszabb-rövidebb időre – Berlinben köt ki.


Oh Boy
Fekete-fehér, feliratos, német vígjáték, 83 perc, 2012.

Rendező: Jan Ole Gerster
Forgatókönyvíró: Jan Ole Gerster
Zeneszerző: Cherilyn MacNeil
Operatőr: Philipp Kirsamer
Vágó: Anja Siemens

Szereplők: Tom Schilling (Niko Fischer), Katharina Schüttler (Elli), Justus von Dohnanyi (Karl Speckenbach), Andreas Schröders (pszichológus), Marc Hosemann (Matze), Friederike Kempter (Julika Hoffmann), Arnd Klawitter (Phillip Rauch)

Bemutató dátuma: 2013. szeptember 26.
Forgalmazó: Cirko Film

Korhatár:


A film adatlapja a Szemrevaló − Új filmek Ausztriából, Svájcból és Németországból honlapján: LINK.

A film a fesztivál nyitófilmje. A fesztivál programja: LINK.

Vetítés:
2013. szeptember 26. 19 óra
Művész mozi