Vasárnap reggel még határozottan hiszek abban, hogy minden helyszínre eljutok, csak kis időt töltök el mindenhol, mivel így nemcsak az ismerős művészekkel tudok szót váltani, hanem újabb műtermeket is felfedezhetek. Eltökélt szándékkal indulok útnak, azonban a tervem már az első pillanatban megdőlni látszik, hiszen a 7-es busz meglehetősen lassan zötykölődik ki Zuglóig, ahol el is tévedek egy kicsit, végül mégiscsak rábukkanok Németh Marcell házára, ahol már néhányan kíváncsian gyülekeznek. A művész műtermére a kert végében találok rá, a Derkovits-ösztöndíjas szobrász egy kis fészerben hozza létre precízen megmunkált, nagyméretű acéllemezeit, amelyeken a város hétköznapi terei és elemei elevenednek meg. Most három nagyobb munkát állít ki ebben a szűk helyiségben, melyek segítségével elmagyarázza, hogy technikailag hogyan is jönnek létre ezek a reliefek, illetve azt is, hogy milyen eszközökkel képes megőrizni a mű eredeti minőségét.

Míg itt, e szűk térben a fém ridegsége és az emberi értékektől idegen szférák hűvössége uralkodik, addig a következő műteremben, Czene Mártánál meglehetősen bensőséges atmoszféra fogad: a művész abban a házban alkot, amit nagyapja is műteremként használt, így nagyon sok személyes tárgy és antik bútor között szemlélem a képeket. A műterem egyébként lakásként is funkcionál, a festő tulajdonképpen a nappalijában alkot, ami szerinte nem egy ideális állapot. Elmeséli, hogy többek között ezért is tért át az olajról az akrilfestészetre, mert az állandó terpentinszag meglehetősen zavarta a mindennapokban. A tér nagyfokú intimitása a festő hiperrealista munkáin is visszaköszön: terápiás festészet ez, a festő saját traumáit és környezetének személyes részleteit örökíti meg.



Az utolsó zuglói helyszín Bálványos Levente otthona, ahol egy kisebb helyiséget alakítottak ki a műteremnek. A művész elmondja, hogy itt csak a kisméretű munkáit tudja tárolni, nagyobb installációkat, szobrokat a tágas kiállítóterekben hozhat létre. A lakásban hatalmas a zsúfoltság, a műterem és a többi helyiség falait is beborítják a gipsztáblák, a nem-önértékes anyagokból létrehozott reliefek, mégsem nehezül ránk a tér, az alkotásokkal “tapétázott" falak barátságos művészzugot rajzolnak ki.

A zuglói művészszférát elhagyva szembesülök azzal, hogy igen sokat időztem mindhárom műteremben, így a délelőtti helyszínek közül már csak egyet tudok meglátogatni. Választásom Gesztelyi Nagy Zsuzsa műtermére esik, ahol most nemcsak a festőnő, hanem Halmi-Horváth István is kiállít. Egy baráti társaságba csöppenek, a bemutatkozó művészek barátaikkal és alkotótársaikkal társalognak, az első pillanatban kissé idegennek is érzem magam, de azonnal hellyel kínálnak, így én is bekapcsolódok a beszélgetésbe. Megtudom, hogy mindketten “együtt laknak" a képeikkel, a műtermük egyben lakásuk is, amit Gesztelyi Nagy előnyösnek tart, hiszen így akkor is tud rajtuk gondolkodni, ha épp nem fest, mivel folyamatosan látja őket. Halmi-Horváth szerint is jó ez az állandó “munkában levés", viszont azt nem szereti, ha egy kevésbé sikerült képével kell folyamatosan szembesülnie. Beszélgetünk még a festők anyagi dolgairól is, szóba kerül jövőbeli nyugdíjuk kétes volta és a magyarországi képeladások csökkenő tendenciája, de ebbe nem megyünk bele nagyon mélyen, hiszen szorít az idő, így – bár szívesen ülnék még a társaságukban – elköszönök.



Egy gyors ebéd következik, majd belevágok a délutáni programokba. Elsőként a Budapest Art Factoryba szeretnék elmenni, az elhagyatott gyárépületből kialakított műtermek már korábban is nagy élményt jelentettek, azonban a BKV bérletem otthon felejtem, így erről most le kell mondanom. Azonban egy pillanatnál tovább nem is bosszankodom, hiszen néhány percre vagyok épp Soós Nóra és Győri Márton közös műtermétől, aminek nagyon élénk és pezsgő miliője van, így azonnal feléjük veszem az irányt. Nóra ismerősként köszönt és azonnal kávéval kínál, majd az újabb képeiről kezdünk el beszélgetni. A gyermekeket ábrázoló festményein is egy feltérképezendő világ tárul elénk: vizuálisan és intellektuálisan is több réteg rakódik egymásra a vásznakon, így nagyon fontos, hogy igazán elmélyüljünk a vastag kontúrokban és élénk színekben, csak így fog elénk tárulni a képek mélyén húzódó üzenet. Győri Márton az élénk színkompozíciók és csendéletek festője. Mindig sorozatokban gondolkozik, most épp színes hajótesteket fest. A vásznak határt képeznek a figuralitás és az absztrakció között, így könnyen közel tudnak kerülni a befogadóhoz. A művészpárosnál igen sokat időzök – nagyon szeretek itt lenni –, így még azt is elárulják, hogy legtöbbször együtt alkotnak, hiszen kölcsönösen inspirálják, segítik egymást. A két helyiség közti hatalmas ajtó mindig nyitva áll, ők alkotás közben is folyamatosan beszélgetnek, rádiót hallgatnak, szóval a festés egyáltalán nem magányos folyamat számukra.



Hasonlóan családias a légköre az A/D Képműhelynek is, ahol Osgyányi Sára, Kovács Zsóka és Kovács György alkot. A falakon mindenhol a két festőnő színes festményei függenek, amitől a hely végtelenül barátságos és hívogató lesz. A lányok most a konyhában beszélgetnek, így én inkább Kovács Györgyöt kérdezgetem, aki épp vászonra nyomtatott fotóit keretezi. Elárulja, hogy szellemi-spirituális közösségként alkotnak, maximálisan segítik egymás munkáját. Nagy szenvedéllyel mesél saját művészetéről is, ez a lelkesedés pedig munkáin szintén visszaköszön: a kiállított munkák tematikailag ugyan rendkívül szerteágazóak, mégis mindegyikben ott van a vágy, hogy a világ rejtett kincseit elénk tárják. Kovács György fotóin “a hétköznapok misztériumait ragadja meg", amikre sokszor nem is figyelünk fel igazán.

Gyönyörködnék még a képekben, ám az idő sürget, így elköszönök és Wolsky András műterme felé veszem az irányt, ehhez azonban igen magasra kell másznom, ugyanis a negyedik emelti műhelyig csak egy csigalépcső vezet felfelé. Wolsky vásznai miatt megéri a fáradtságot túljutni a lépcsőkön. A művész tágabb dimenzióban vizsgálja a festészetet, tehát nemcsak az általa létrehozott direkt mozdulatokat veszi figyelembe, hanem a véletlennek is fontos szerepet tulajdonít. A kép egy játékos szabályrendszer szerint jön létre, az így kialakított kompozíciók pedig sokáig fenntartják figyelmünket.



Wolsky magányosan és elvonultan alkot, ő az elefántcsonttornyában meghúzódó művész, hasonlóan Kontra Ágneshez, akihez utam végeztével érkezem meg. Kontra képei földöntúli nyugalmat árasztanak magukból, a képeket szemlélve az érzékelés mélyebb tartományaiba jutunk el. A táblaképek ködös, párás, sejtelmes atmoszférája végtelen szemlélődésre invitál. A művész elárulja, hogy művészetének legfőbb mozgatórugója az emberi tapasztalatok mélységének pontos visszaadása. Festményei meditatív energiákkal telítődtek, így a lélek kiteljesedését, gyógyulását segítik elő.

E néhány műterem meglátogatása is nyilvánvalóvá teszi számomra, hogy milyen nagy szükség van a Nyitott Műtermek Délutánjára, hiszen ezen a napon az is érdeklődően közelíthet a kortárs művészet felé, aki egyébként idegenkedik a kiállításra járástól. Az emberek e látogatások során közvetlenebb környezetben találkoznak a művekkel és láthatják azt is, hogyan és miért dolgoznak az alkotók. A műtermekben szabadon kérdezhetik a festőket és szobrászokat, e beszélgetés során pedig mindenki számára világossá válik, hogy a művész nem egy elefántcsonttoronyban dolgozó idegen, hanem olyasvalaki, aki közénk tartozik, és akinek ugyanolyan problémái vannak, mint nekünk.

Nyitott Műtermek Délutánja 3., Budapest, 2013. szeptember 22.