PRAE.HU: Elsősorban filmkritikusként, kulturális újságíróként ismerünk, és tanárként, hiszen két évig oktattál filmkritika írást a PTE-n. Most mégis egy regény kapcsán beszélgetünk, honnan jött az ötlet, hogy regényt írsz, hogyan formálódott a projekt?

Tulajdonképpen az irodalom megelőzte a filmkritikát, csak sokáig nem tudtam/akartam publikálni. Amikor ennek a könyvnek az ötlete eszembe jutott, már többé-kevésbé filmkritikusnak mondhattam magam, de maga az írás szakaszosan, éveken át folyt, kisebb-nagyobb megszakításokkal, a kiadás pedig megint csak sok időt emésztett fel. Az a gondolat tehát, hogy írjak valamit, adott volt, gyakorlatilag gyerekkorom óta dolgozom különféle rövidebb-hosszabb szövegeken, csak éppen a Halott ügyek egy idő után előtérbe került. Egyébként szerintem ezek a területek, vagyis a bírálat-elemzés és az alkotás nem állnak annyira távol egymástól. Az írók jelentős része végez újságírói munkát, többen esszéket, recenziókat is írnak – leginkább ugyanannak a dolognak egy másik oldaláról van szó, és tulajdonképpen mindkettőnek a rajongás és valamiféle "kreatív késztetés" a kiindulópontja.

Orosdy Dániel

PRAE.HU: Könyved egyfelől rendszerváltozás utáni kisvárosi társadalmi-politikai szatíra, másfelől pedig egy ennél univerzálisabb, igen sötét vízió egy, a sarkaiból kizökkent, morálisan lepusztult világról. Miből táplálkozik a groteszk/abszurd humor és a játékos építkezésmód ellenére is igen kritikus, borúlátó szemléleted és mit jelent számodra az a világ, Sárványhahota és a katlan?

Azt azért szeretném megjegyezni, hogy a "politikai" ebben az esetben semmiképpen sem a napi politikát jelenti, és ez részben már magyarázat is arra, miért "univerzálisabb" az a bizonyos vízió. Van és lehet gondunk a közélettel, de a problémát a butaság és az alapvető értékek elhagyása-kiforgatása jelenti. Egy szatírának ezeket kell célba venni, és nem lehet túlságosan megértő, különben lényegét elveszti, viszont erkölcscsőszködnie sem szabad, mert az megint más műfaj.

Ami a borúlátó szemléletet illeti, valószínűleg tényleg pesszimista és kritikus alkat vagyok, aki vonzódik a groteszkhez és az abszurd humorhoz, ezt nehéz is lenne tagadni, de szerintem azért a Halott ügyekből (a címe ellenére) nem hiányzik teljesen a remény. Azt nem mondom, hogy "könnyen adja magát", de szerintem ez így reális: a verkli biztosan nem áll le, csak megjavítani nagyon nehéz. És ez már az utolsó kérdésedre is vonatkozik, a hatalomra, morálra, közösségekre. Komoly gondok vannak ezeken a területeken, nem csak nálunk, szinte mindenhol. Ennek a fő oka szerintem az (naivan kifejezve), hogy nagyon sokan nem azzal foglalkoznak, ami a dolguk: a hatalom nem eszköz, hanem cél; a morál csak háttér a képmutatáshoz; a közösségek nem értékek, hanem érdekek mentén szerveződnek stb. Szerencsére ez nem mindig, mindenhol és mindenkire igaz, de a tendenciák azért elég ijesztőek. Sárványhahota ennek a világnak a szándékosan túlzó megjelenítése: az a hely, amit nem azért szeretünk, amilyen, hanem annak ellenére.

PRAE.HU: Emellett regényed egy abszurd nyomozás története is, Pandur Ákos, a botcsinálta detektív önkormányzati alkalmazottként azt a feladatot kapja, hogy nyomozzon Sárványhahota orvosa, Molnár doktor halálának ügyében. Ez a szál azonban egy ponton értelmét veszíti, majd egy szürreális, sőt transzcendens (de közben végig parodisztikus) végkifejletbe fut bele. Mit tanácsolsz a detektív történetek, azon belül is a hardboiled irodalom rajongóinak, olvashatják regényedet ilyen bűnügyi regényként?

Az említett hardboiled bűnügyi irodalom régi szerelmem (jelenleg is egy ilyen jellegű regényen dolgozom), a Halott ügyek elsősorban mégis szatíra, "fekete kabaré" – a krimi-vonal hangsúlyos ugyan a történetben, de összességében másodlagos. A főszereplő nehezen feleltethető meg a hagyományos hardboiled hősöknek, inkább az ő paródiájuk, viszont a cselekményvezetésben és Pandur Ákos elszántságában, egyre aktívabb fellépésében azért felfedezhető Chandler, Hammett és a többiek öröksége. Aki kifejezetten úgy ül le a könyvhöz, hogy egy James Ellroy vagy Kondor Vilmos műveire hajazó történetre vágyik, valószínűleg csalódni fog. Ha viszont az olvasó kedveli a szatíra műfaját és érzékeny a noir világára, könnyen lehet, hogy érteni és értékelni fogja, ahogy a nyomozás folyamatát leírom. Konkrét előképe ennek a szálnak nem volt, viszont két dolog biztosan Chandlerék világából származik. Egyrészt a(z anti)hős nem egy karosszékben fejti meg a rejtélyt, hanem utánajár a nyomoknak és valamilyen szinte kiveszi a részét az "akcióból". Másrészt egyszerre képviseli a hardboiled regények két hőstípusát, a hivatásos nyomozót és az akarata ellenére bűncselekménybe keveredő átlagpolgárt. Egyiknek sem felel meg igazán, de bizonyos fokig mindkettő igaz rá. Nem merném azt állítani, hogy ez teljes mértékben tudatos volt részemről, inkább csak "adta magát", ahogy az is, hogy a körülmények kisszerűsége miatt minden krimielem egyben önmaga karikatúrája is. A gyakran vaskos gúnyolódás mellett nehéz lett volna "tisztán" megtartani a noirt, de a műfaj szeretete szerintem így is egyértelműen érezhető.

Merényi Dániel, Grafitember illusztrációja a regényből

PRAE.HU: Szövegrészek árulkodnak arról, hogy a fiktív Elbeszélő személyes kapcsolatban állt a Hőssel (például lemezeket adott neki kölcsön), ahogy szaporodnak a szürreális elemek, úgy egyszer össze is mosódik az Elbeszélő és a Hős, rövid időre helyet adva az egyes szám első személyű elbeszélésnek. Mennyire volt tudatos ez a játék, mennyiben alteregód Pandur Ákos?

A játék az elbeszélővel tudatos volt, bár talán (egyes kritikusok szerint) bonyolultabb az indokoltnál. A "tartalomhoz a forma" alapelve jegyében azt találtam ki, hogy az elbeszélőmnek valamiféle "drogon pörgő Mikszáth Kálmánnak" kell lennie, aki nem egyszerűen csak elmond egy történetet, hanem halmozza az anekdotákat, kommentálja az eseményeket, össze-vissza csapong, kikacsint az olvasóra stb. Tehát nem azonos velem, ahogy Pandur Ákos sem az alteregóm, bár hozzá már egyértelműen van közöm, sok mindent felhasználtam a megalkotásához önmagamból, a saját tapasztalataimból, de természetesen sok különbség is van köztünk, eltérő a külsőnk, a személyiségünk, az emberi kapcsolataink (pl. az ő rokonai nem feleltethetők meg az enyémeknek), az élményeink. Az olyan elejtett apróságok, mint pl. a lemezek kölcsönadása, szándékuk szerint ezeknek a dolgoknak a felismerését erősítik az olvasóban, és persze szolgálják az egyre szürreálisabbá váló történetet is, amelyben már nem csak hős-elbeszélő-író(-olvasó...) határvonalai válnak bizonytalanná, hanem szinte minden más is.

PRAE.HU: A regényed voltaképpen nem konkrét térben, hanem egy kulturális-popkulturális térben játszódik, amelynek létrehozásában megidézett vagy idézett szövegek, zenék, filmek, generációs tapasztalatok és élmények működnek közre, méghozzá legtöbbször úgy, hogy praktikus szerephez is jutnak a történetben. Pandur Ákos és Asimov, Rezső, a portás és Ed McBain (Evan Hunter), Berkesi András, Poe, Lovecraft, Vonnegut, Bulgakov... Mesélsz erről a (pop)kulturális univerzumról? Véleményed szerint lehet ma még olyan, klasszikusan működő sztorit írni, ami nem reflektál erre szövevényre?

Örülök, hogy ezt észrevetted, ugyanis ennek a kulturális térnek a megalkotásában szintén van tudatosság. Jó része persze spontán: ha akarnám, se tudnám letagadni, hogy én is befogadója, sőt rajongója vagyok ezernyi műnek és művésznek, a ZAZ-csoporttól Örkényen át Primus zenekarig. Másrészt viszont ez az olvasók jelentős részére szintén igaz, amire érdemes építeni. Egy alkotás megidézése nem csak nekem lehet fontos, hogy demonstráljam az elfogultságomat, segítheti az értelmezést és a hangulat megteremtését is. Arra azért próbáltam ügyelni, hogy ne uralkodjanak el az utalások a szövegen, tehát valószínűleg az is elboldogul a könyvvel, aki nem ismeri az idézett műveket – egyszerűen figyelmen kívül hagyja az utalásokat, és így sem marad le a lényegről. Ha viszont veszi a lapot, megnyílik előtte egy "extra" értelmezési tartomány, vagy éppen csak megért egy rejtett poént. Mint azok, akik értik Umberto Eco regényeinek világát, pontosabban szellemi hátterét, vagy éppen felnevetnek, amikor meghallják Tarantino Django elszabaduljának utolsó jelenetében Az ördög jobb és bal keze zenéjét.

Merényi Dániel, Grafitember illusztrációja a regényből

Ami a klasszikusan működő sztorit illeti, szerintem lehet írni ilyet ma is, még ha nem is feltétlenül könnyű (egyébként én sem szeretnék minden alkalommal ilyen sűrű szövésű kulturális hálóval dolgozni, csak ezúttal ezt éreztem helyénvalónak a tartalom szempontjából). Azt viszont már kétlem, hogy lehetséges teljes mértékben elszakadni a szellemi közegtől, az előzményektől. A fantázia ugyan határtalan, de az események, fordulatok, karakterek száma véges, ilyen értelemben újat, "eredetit" már nagyon nehéz – ha nem egyenesen lehetetlen – produkálni. Másrészt aki ír, olvas is, vannak idoljai, kedvencei, ezek akár tudat alatt is hatnak. Szóval abban biztos vagyok, hogy nem kell minden műben reflektálni mások műveire, vagy éppen azokra építeni, de a hatásokat sem érdemes és lehet letagadni, a kulturális örökség (esetünkben a Bibliára és mitológiákra épülő európai szellemi hagyaték) pedig nagyon erős, szinte mindenen nyomot hagy.

PRAE.HU: Melyek azok a szerzők, szövegek, filmek és zenék, amik rád hatottak, és megjelennek a regényben is? Itt nem csak az imént felsoroltakra gondolok, hanem arra, hogy az embernek a könyvet letéve olyan érzése van, mintha egy popkultúrával felütött (és meglehetősen "szétírt") A Mester és Margarita-A per-Az ellenállás melankóliája koktélt fogyasztott (olvasott) volna...

Szerencsém van, ilyet már többen megfogalmazták helyettem a kritikákban, igaz, adott esetben némi éllel... Mikszáthot, Vonnegutot, Bulgakovot, Kafkát, Örkényt már említettük, ők egyértelműen fontosak, de szép találat Az ellenállás melankóliája is, a Sátántangó (könyv és film) némi áttétellel, mégis konkrétan megjelenik a szövegben. Volt a magyar irodalomnak egy számomra szimpatikus hagyománya, ami egy ideje mintha megszakadt volna, a kortárs szatírákra, társadalomkritikus művekre gondolok, amilyeneket Moldova György vagy Karinthy Ferenc írt annak idején. Talán távolról, de ez is a Halott ügyek előzménye, ahogy előképként szolgáltak bizonyos fokig az olyan klasszikusok, mint a Svejk, a derék katona vagy A 22-es csapdája.

Ami a filmeket illeti, mivel egy vállaltan túlzásokra épülő, sokszor kifejezetten harsány és profán humorú könyvről beszélünk, Sergio Leone, Tex Avery és a többiek mellett főleg olyan alkotók lebegtek a szemeim előtt, mint pl. a Monty Python csoport, vagy a már említett ZAZ (Zucker-Abrahams-Zucker trió), de a játékosság és pesszimizmus keveréke miatt fontos igazodási pont a szintén egy széteső világot/személyt bemutató Brazil, Terry Gilliam remeke is. A zenei referenciák leginkább a könnyűzene, az alternatív rock területéről származnak, főleg azokra az alkotókra gondolok, akik nem kifejezetten harmóniát sugárzó, egyéni hangú, műfajokat kevergető dalokkal is elértek a siker bizonyos fokára (pl. Primus, Faith No More, Tom Waits, magyarok közül az Európa Kiadó, URH). Ez a sok furcsa, adott esetben nagyon eltérő mű és művész adja Sárványhahota világát. (Ugyanígy vállalnám egyébként Bartis Attilát, Francois Truffaut-t vagy a Led Zeppelint, de ők ebben az esetben sokkal kevésbé fontos hivatkozási pontok.)

PRAE.HU: Bulgakov szóba is került már, a A Mester és Margaritából idézett mottó kapcsán. Anélkül, hogy spoilereznél, magyaráznád kicsit Kovács úr és Klári kilétét? Woland-gegeknek tűnnek...

Sokat beszéltünk a kulturális háttérről, ami fontos is a Halott ügyek esetében, de a valóságnak, a saját élményeimnek is nagy szerepük van a történetben, furcsamód még a legabszurdabb események jó részének is valós alapja van. Ami a két szereplőt illeti, az ő esetükben is konkrét, létező modellekből indultam ki, Bulgakov szerepe ebben az esetben tehát másodlagos, bár kétségtelenül jelen van (valóság és fantázia keverésében, a természetfeletti-túlvilági elemek bevonásában A Mester és Margarita nagyon erős előkép, szerintem senki sem tudja kivonni magát a hatása alól, aki valaha olvasta). Nehéz spoiler és leegyszerűsítés nélkül meghatározni Kovács úr és Klári lényegét, de olyasvalakikről van szó, akikkel mindennap találkozunk, mégis valami nem evilágit testesítenek meg. És persze elég nyilvánvaló példái annak az igazságnak, hogy mindenkit elsősorban a tettei és szándékai alapján kell megítélni, nem az alapján, hogy pl. szokott-e káromkodni vagy sem.

Merényi Dániel, Grafitember illusztrációja a regényből

PRAE.HU: A szöveget Merényi Dániel, azaz Grafitember illusztrálta, vizualizációi a kódexektől a nyomtatott sajtón keresztül a képregényekig, az elvontabb grafikai ábrázolástól a szokásos illusztráló képeken át a fotót imitáló zsánerképig idéznek meg vizuális kódokat. Nagyon vegyes a kép, miközben tulajdonképpen nincs is sok illusztráció a könyvben. Hogyan jött az együttműködés, és hogyan működik együtt ez a fajta megjelenítés a szöveggel? Azaz mi volt a koncepciótok?

Az együttműködés ötlete – nem túl meglepő módon – tőlem származott. Természetesen ismertem és szerettem a Napirajzot a neten, de ez még kevés lett volna, hogy megkeressem Danit (mellesleg teljesen ismeretlenül, amihez kellett némi bátorság). A fő lökést az adta, amikor a Napirajz-kötetekben "sűrítve" viszontláttam a Merényi-műveket, és a sok rajzot egyszerre átböngészve végképp egyértelművé vált, hogy nem egyszerű karikaturistáról vagy comic strip szerzőről van szó, aki próbálja a legjobb poént kihozni egy-egy ötletből, hanem olyasvalakiről, aki igazi művészként minden rajzban ugyanazt a sajátos világot ábrázolja a maga sajátos felfogásával. És az egyesek szerint sekélyes Napirajz laza, néha vidám vagy durva felszíne alatt bizony ugyanolyan érzések, gondolatok, sőt indulatok vannak, mint amilyenek miatt én is nekiláttam a Halott ügyeknek: mintha ő rajzokban fejezne ki valami olyasmit, amit én írásban próbáltam – legalábbis én így láttam-látom. Az már csak hab a tortán, hogy Dani remek grafikus, aki regényborítókon is dolgozott (pl. Horváth Gergely: A szív útjai), és festőként is emlékezetes műveket alkotott (Akasztott nők kiállítás anyaga). Nagy szerencsém volt, hogy vállalta a felkérést és szerintem nagyon jó munkát végzett.

Merényi Dániel és Orosdy Dániel Merényi Dániel karikatúráján

Ami a koncepciót illeti, közösen ötleteltünk, hogy mit és hogyan ábrázoljanak a képek (ezt ő egyszer úgy kommentálta, hogy én mindenbe beleszóltam (nevet)). Abban egyetértettünk, hogy az illusztrációknak alkalmazkodniuk kell a szöveg váltásaihoz, ezért mindegyik más stílusban és elgondolás alapján készült, de ezen túl igyekeztem mindenben szabad kezet adni neki. Rajta hagyta a kézjegyét az összes illusztráción, és sokszor olyan finomságokra is gondja volt, amik nekem is csak sokadik megtekintés után tűntek fel (pl. hogy az említett fotóimitáción a "fénykép készítője" is látható: a háttérben tükröződik egy tévé képernyőjén).

PRAE.HU: Mivel foglalkozol most? Dolgozol esetleg egy következő regényen?

Lassan végre nyomdába kerül az esszékötet, amit a prae.hu filmrovatának egykori vezetőjével, Schreiber Andrással közösen írtunk két híres (horror)rendezőről, az olasz Lucio Fulciról és az amerikai George A. Romeróról (egyébként ennek is Merényi Dani készíti majd a borítóját, ha minden igaz). Továbbra is írok filmekről, irodalomról, főleg a Filmvilág blogra és persze a saját blogomra. Aztán dolgozom még fikciós műveken is, elsősorban az említett bűnügyi regényen, ami már egyértelműen meg fogja idézni a nagy hardboiled szerzők szellemét, kevesebb lesz benne az utalás más művekre, és minden szempontból közelebb áll majd a "klasszikus vonalvezetésű" történetekhez a "tartalomhoz a forma" jegyében. Azt már nem merem garantálni, hogy sokkal derűlátóbb lesz a Halott ügyeknél.