Bár a könyvpiac mindig nagy eseménynek akarja láttatni, amikor Térey János kötetet ad ki, a magam részéről mégis némi szkepszissel vettem a kezembe a Mollt. Hiszen a Paulus fordulata óta, vagyis amióta Térey életművében a korábban szinte kizárólagos líra háttérbe szorult az epika és a dráma javára, a verseskötetek mintha mindig azzal küzdenének, hogy bizonyítsák saját jelentőségüket, helyüket a másik két műnem mellett. Ez viszont nem sikerült sem a 2006-os Ultrának (amely széttartó kötet volt, és túl gyakran hiányzott belőle az a tematikai súlyosság, amely pl. A Nibelung-lakóparkban megvolt, és amely nélkül a pátosz hamisan szól), sem a revízió alá vett első kötetnek, a két éve megjelent új Szétszóratásnak (amely nem is akart nagyon többnek látszani afféle hétvégi elfoglaltságok végtermékénél). A könyvhétre kijött Moll viszont – bár közel sem hibátlan kötet – sikerrel veszi ezt az akadályt, mivel erős hangulati, sőt mi több, világnézeti fordulatot hoz mind az Ultra nyugodt elégedettségéhez, mind a korábbi Térey-líra nietzscheiánus-wagneriánus vitalitáskultuszához képest. Ezt a fordulatot jelzi a címbéli, illetve a kötet egyik mottójaként használt zenei kifejezés, a moll és a molto adagio: az új kötet alapvetően szomorúbb és ezzel összefüggésben jóval lassabb tempójú, mint a korábbiak.

Az imént említett világnézeti fordulat, és ezáltal a kötet egészének középpontjában egy általános válságtudat áll: válságban van a Föld és az európai kultúra, ebből következően pedig az egyén élete is. Ezt a diagnózist mindjárt a kötet nyitó- és programadó verse, a James Ensor szponzora voltam, támogattam a nemes szorongást felállítja, hogy aztán a látomásos költészet hagyományához kapcsolódva jósoljon meg egy természeti és kulturális katasztrófát. Eszerint miközben fennáll a veszély, hogy az olvadó jégtakarók következtében előbb-utóbb átrajzolódik a térkép ("Küszöbön az ár, / És Hollandia egyszer csak nem lesz, / Nem lesz Manhattan, se Dubaj, se Velence, / Atlantiszként küldik menekültjeiket"), az európai kultúra is a lassú kimúlás útjára lépett, mivel megtagadja saját alapját: "Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe, / De Brüsszel azóta kivonult Krisztusból". Ez a két sor persze nem azt jelenti, hogy csak az az "igazi" európai, aki gyakorló keresztény – inkább annak a hangsúlyozásáról van szó, hogy Európában bizonyos értelemben mindannyian keresztények vagyunk, hiszen az az értékrend és fogalmi rendszer, amelyet európaiként a magunkénak tekintünk és használunk, a keresztény etikából és gondolkodásból szekularizálódott. De miért is baj, ha ezt elfelejtjük vagy megtagadjuk? A konzervatív érvelés szerint – márpedig Térey könyve velejéig konzervatív mű – azért, mert akkor ezek az értékek könnyen elveszítik mind közösségépítő erejüket, mind saját érvényességi korlátaikat: pl. ha a toleranciát (némileg talán leegyszerűsítve) a felebaráti szeretet kötelességéből származtatom, akkor az valóban egy pozitív és európai érték; ha viszont pusztán úgy tekintek rá, mint puszta ideológiára vagy a társadalmi béke fenntartása érdekében hozott racionális és praktikus kompromisszumra, akkor sem az nem világos, érték-e ez egyáltalán (vagy inkább a semmit-nem-gondolásból következő, pusztán negatív elfogadás), sem az, hogy ha netán érték, miféle közösséghez kötődik (hiszen a merő praktikum önmagában nem ad identitást, nem válik kapoccsá ember és ember között). A hagyományát elveszített közösség tehát szükségképpen szétforgácsolódik, mivel nincs meg az a közös szellemi alap, ami összetartsa. Így pedig, miközben az egyén folyamatosan érzi azt a bizonytalanságot, amit a közös szellemi orientációs pontok hiánya okoz benne ("Atlanti szabadság, de megállapodni sehol, / Mert mindenütt bélyeget üt rád ugyanaz az árnyék, / Tájról tájra mozgat a te saudadéd"), a kultúra is elveszíti sajátos jellegét, és eljön – így szól Térey jóslata – a "Párhuzamos Tóra, Korán, / Korán és Tóra" kora, amelyben "Svájc égboltját minaretek tűhegye bökdösi".

James Ensor: Krisztus bevonulása Brüsszelbe (1888)

Ezt a programot, vagyis hogy a válságot különböző szinteken és különféle oldalairól megmutassa, a Moll valóban következetesen végigviszi. A kötet öt ciklusa a válság egy-egy aspektusát járja körül: a Magyar menyasszony szűkebb hazánkra, A fehér ember a nyugati civilizáció egészére tekint; aztán A vigasztalhatatlan a világ egészének kaotikus mivoltát szeretné példák halmozásával felmutatni, a Gyöngédség-projektum középpontjában a művészet áll, az Interjú Antheával pedig főként nőkről szóló verseken keresztül az egyén válságára koncentrál. Igaza van tehát a fülszövegnek: Térey valóban a világ egészét "készül versbe szedni".

Ennek a finoman szólva nagy cél elérésének az elsődleges módszere a líra kimozdítása az epika felé, és ezáltal a líra lehetőségeinek kitágítása. Térey célja szemmel láthatólag az, hogy ebből a laborból minél többféle vegyület kerüljön ki a tiszta prózától a tiszta líráig. Ennek megfelelően a Moll sokat lazít az Ultra mindig előtérbe tolt klasszicitásán: rímes vers alig van a kötetben, a ránézésre mindig zártnak, strófikusnak látszó formák pedig általában szabálytalan hosszúságú sorokból állnak, így a kötet zeneisége többnyire a prózaritmushoz, a különböző mondathosszúságokból adódó lüktetéshez áll közel. Olyan szöveget, amelyet határozottan a zeneisége szervez, csak kettőt találtam: a Barnamezőt és az Északi oldalt. A Térey-féle tájleíró verseket, amelyek itt is a kötet gerincét adják (pl. Fürdőhely, futtában; Dünaburg, Dünaburg!; KaltWasserKult), általában inkább lírainak érezzük, hiszen bennük az egyes helyszínek történetének elmondása a látvány rögzítésének, tehát valami elsődlegesen nem narratívnak rendelődik alá. A portréversek vagy karakterrajzok viszont, amelyek a tájversekhez hasonló arányban vannak jelen a Mollban, elsődlegesen narratívak; a tiszta prózát pedig a harmadik ciklus, A vigasztalhatatlan szövegei képviselik a kötetben. Miközben persze a műnemeknek ez a keveredése bizonyos értelemben heterogénné teszi a kötetet, a versvilág kitágítására tett kísérlet bizonyosan sikeres: ezt bizonyítja, hogy a "prózaiság" önmagában sosem elég ok arra, hogy egy szöveg sikerületlenné, a versvilág egységét megbontóvá váljon. Ha valami kilóg, akkor az mindig valami másért: pl. a Szeretetlen Margit a versbéli beszélő, vagy ha tetszik az elbeszélő teljes láthatatlansága, személytelensége miatt, hiszen Térey versvilágát itt is, mint mindig, egy én erős jelenléte jellemzi; A vigasztalhatatlan kisprózái pedig azért, mert nem önálló alkotások, hanem csupán egyetlen gondolat illusztrációi – de erről később.

James Ensor: A halandók seregét üldöző Halál (1896)

Az első ciklus, a Magyar menyasszony szövegei tehát szűkebb hazánkkal foglalkoznak. Természetesen itt találjuk a politikai költészet-vita egyik emblematikus szövegét, a Magyar közönyt is; mégis hiba volna ezt a ciklust kizárólag a politika felől megközelíteni. A fiatal Térey kapcsán közhelynek számított, hogy ez a költészet valamilyen módon Ady Endrééhez kapcsolódik – ez a viszony kerül a Mollban újra a középpontba, természetesen egészen másképp, mint a ’90-es évek köteteiben. Ez utóbbiakban – az éppen húsz évvel ezelőtt megjelent második Térey-könyvtől, A természetes arroganciától kezdve – a saját egóját hatalmasra növesztő, "váteszi" Ady-figura újrateremtése állt a középpontban, és bár a huszonéves Térey nem foglalkozott "nemzeti sorskérdésekkel", a szó legtágabb értelmében nagyon is politikus verseket írt: az általa megteremtett versbéli beszélő mindig valamilyen csoport, kisközösség részeként határozta meg a saját identitását (leggyakrabban az erő, a vitalitás jogát hirdetve a csoport leendő vezetőjeként; innen az arrogáns hangütés, a recepcióban sokat emlegetett "militáns hang"). A Mollban ezzel szemben már nyoma sincs gőgnek, a politikum viszont nagyközösségekben, nemzetben és Európában gondolkodik, amelyben ez utóbbi – mint fentebb már szó volt róla – elsősorban kulturális közösséget jelent, az előbbi, a magyarság pedig úgy értelmeződik, mint ami egyfelől ennek a része, másfelől pedig nagyon is saját jellegzetességekkel és problémákkal, vagy ha úgy tetszik, néplélekkel rendelkező csoportja. És bár Térey lírai énjének kiválasztottságtudata nincs, vállalja a "magyar költő" sztereotip (romantikus) szerepét, és nemcsak jósolni tud – amint azt már a nyitóvers kapcsán láttuk –, hanem ha kell, dörgedelmet zengeni is: így nyeri el a helyét a kötetben a Magyar közöny, megcáfolva, hogy aktuálpolitikai indíttatása miatt "rövid szavatossági idejű" vers volna, amelynek nincs helye egy kötetben. A Moll lírai énjének a magyarsághoz fűződő ambivalens viszonya szintén Adyt idézi: "Az Istennek nem / eresztené el / Agyának lényeit. Hazáját és népét. / Ez a férfi hű, mint Alfréd a saját traviátájához. / A traviátájának az organza-ruhájához. / Az organza-ruhájának a ráncaihoz" – még akkor is, ha a megidézett Verdi-operában Violetta valóban traviata, vagyis kurva, "útról letért nő"; és még akkor is, ha pusztán racionálisan úgy tűnik, hogy "Agyonverendő minden olyan szerelem, / amely, mint egy megszűnt szórakozóhely / Tovább élő honlapja, tömény… abszurd" (Az Istennek nem). A kultúra ebben a ciklusban jelenik meg a leginkább ellentmondásosan: miközben "Bihar földje véraláfutásos" (Az összes kijelölése), vagyis "sekrestyét már csak a gyomrában tartalmaz" (Nyugat-Bihar), a haldokló üdülőtelep pedig már fénykorában is csak egy operett-ország viszonyait tükrözte (Fürdőhely, futtában), addig a magát a magaskultúrába záró értelmiségi számára Mozart klarinétötöse nemcsak a minőségi életet jelenti, hanem egyben az óriásira nőtt társadalmi különbségekről való félrenézést is szolgálhatja (Zene a Harmadik Köztársaságban). Bántóan rossz viszont a ciklust záró Csíkban már hó van, amely talán szépnek szánt gesztusként került ide ("Szeredába küldöm" – szól a mottó), azonban megtestesíti mindazt, amit az Erdélyről mit sem tudó anyaországiak távoli rokonaikról képzelnek: a komor, csizmás székelyek embertelen hóesésben baktatnak hazafelé, miközben férfiasan részegek és férfiasan konokul őrzik az identitásukat ("Próbáltató idők, próbáltató / Szeszek ködében, székelyek haladnak, // Puha teher vastagszik vállukon").

A politika azonban önmagában még kevés volna egy Ady-szerű figura megteremtéséhez, hiszen minden gimnazista tudja, hogy ehhez legalább még két dolog kell: "héja-nász"-szerű szerelem és viaskodás Istennel. A Moll ennek megfelelően valóban politika, szerelem és hit hármasságának a jegyében áll, és ezek természetesen át- meg átjárják egymást – a Magyar menyasszony ciklusnak már a címe is mindhárom vonást magán viseli. De vessünk egy pillantást magára a hasonló című versre is: a szado-mazo itt nemcsak tényleges "héja-nász", hanem egyfelől olyasmi, ami a magyar "népléleknek" megfelel (elnyomottság-érzés és dac: "Sírnivaló, mennyire / Rászolgált az örömre. […] Magyar nő, mennyire / Megszolgálta a kínzást!"), másfelől pedig a vallási megélése a szexualitásban, hiszen itt férfi és nő egymás istenei illetve bűnhődni vágyó és ténylegesen is bűnhődő hűtlenei (lásd a Jeremiás könyvéből származó mottót és a "Miss Omnipotencia" megszólítást). A szerelem mint hűtlenség, mint bűn áll a kötet záróciklusa, az Interjú Antheával középpontjában is.

Ami Térey pályáját nézve ebből a hármasságból valóban új, az a vallási ilyen erőteljes és központi jelenléte. A vitalitás, az erő nietzscheiánus-wagneriánus kultusza helyére a Mollban a keresztény antropológia lép, amely szerint az emberi természet eredendően romlott, így ez a magát érvényesíteni akaró erő nem más, mint az önzés. "Vajpuha, habkönnyű ember sose lakta a földet, / Hanem csak milliárd és milliárd változatos súlyú, / Szálkás, durva, kemény nő és férfi. / A jóság eszméjén is derülünk" (Kuriózum). Az emberi önzést azonban nem látszik ellensúlyozni az isteni gondviselés és igazságosság, hanem éppen ellenkezőleg: az ártatlanok sokszor belátható ok nélkül szenvednek ("Őket figyeld, akiknek áldozatát, mint Káinét, / Bizalmatlanságból nem fogadta el az Úr; / Az Úr, aki teszeli a teremtményeit" – A sértettek). Ezért végső soron Isten érthetetlennek, a világ működése pedig kaotikusnak látszik: "valamiféle rendezőelv biztosan érvényesül. / De nem létezik egyetlen teleológia" (Klímatörténelem). A csapásokat Isten által rámért próbatételként viselő Jób bölcsessége találkozik itt a Prédikátor rezignációjával, aki szerint a Föld a hiábavalóság siralomvölgye, ahol összességében semmi sem változik: "»És mi a bolygó működési elve?« / »Halad, kiszolgáltatva az elemeknek, / Vagy az elemek földi személyzetének, / Ami majdnem ugyanaz. / Aranykori önzés építi a villát, / Magasítja a gátakat; / Átlag ötvenévenként / Hullámzik a föld. Na és?…«" (Interjú Antheával). A világ káoszát, Istentől magára hagyottságát illusztrálják A vigasztalhatatlan című ciklus kisprózái is: mindegyik egy-egy furcsa történet, afféle "kishírek a nagyvilágból", amelyek nagyon különböznek, abban azonban hasonlítanak, hogy valóban kis-, vagyis hírérték nélküli hírek és történetek, amelyekről tudni sem érdemes – összességükben azonban mégis világszerűek, vagyis azt a benyomást keltik, hogy a világ alapvetően ilyen hírekből és történetekből áll. A magam részéről mégis úgy gondolom, hogy ez a ciklus a kötet leggyengébb pontja, amit minimum érdemes lett volna nagyon megkurtítani (pl. egyetlen háromtételes prózaverssé), hiszen az egyes szövegek per definitionem nem képesek semmit hozzátenni saját vezérgondolatukhoz, így ilyen mennyiségben unalmassá válnak.



A világ alapvető káoszában a kultúra látszik az egyetlen olyan dolognak, amely képes az embert eredendő önzéséből megszabadítani és az életet minőségivé alakítani – ahogy azonban már a nyitóvers kapcsán erről szó volt, a kultúra kiüresedése miatt ez is kérdésessé vált. A kötet második ciklusa, A fehér ember verseinek többsége ennek megfelelően egyfajta üres vagy értékvesztett létet ábrázol: a címadó szöveg főhősének pl. az az egyetlen (kár)öröme, hogy elmarad a Párizs–Dakar rally; "a mérgességig másnapos" Küklopsz a hídról az alatta elhaladó sétahajókra köpköd, miközben arra gondol, hogy "nemcsak elkopott, de tönkrement a Föld" (Arcátlanul). Bennük valamiféle barbárság a közös, vagyis az, hogy legfeljebb valamiféle látszat-kultúrából részesültek; nem véletlen, hogy ezeket a szövegeket a Búcsú a Poptól követi, amelyben a minden divatot és fogyasztói igényt kiszolgáló popsztár éppen ezért, vagyis saját tulajdonképpeni üressége miatt hal meg úgy, hogy senki sem emlékszik rá. Azonban a "magaskultúra" oldalán sem sokkal jobb a helyzet: "Schiller, a kertész Babérligete / Jeltelenül tűnt el a zöldben" (Nincs Rózsás Labyrinth), Apollón és Dionüszosz pedig egymás ápolóiként élnek Thomas Mann "álomporral behintett" varázshegyén, a világtól teljesen elzárva: "A vajfehér manzárdablak mögött / A. és D. gyakran eltöprengenek, / Milyen lehet az élet íze kívül, / És fölnyitják a vízszintes sorompót, / És őrjáratuk sétává szelídül" (A. & D.). És ha már a kultúra istenei ott laknak, a költő (aki – mint láttuk – lemondott a pop népszerűségéről) egyéni életútja is végül a kastélyba vezet – ez a metafora alkotja a Gyöngédség-projektum ciklus vázát. "Hóátfúvás az életemen, / Fogat ügetése a száműzetésbe" (Gyöngédség-projektum). "Hová? A hóhatáron túlra ezúttal, / A rizsporba mártott rokokóba" (Föladatok). A kastély egyfelől "az unalom fellegvára", "bármi, csak nem szálloda, / Kaszárnya és falanszter keveréke / Inkább" (A jelenés), másfelől viszont úgy tűnik, ha egyáltalán valahol, akkor itt lehet csak megélni a szerelmet és találkozni Istennel. A száműzetésbe vonult kultúra viszont – és itt lesz kerek a vízió – szükségképpen kimúlik előbb-utóbb: a ciklus utolsó verse, a Fauna egy katasztrófában elpusztult várost ábrázol, amelyet lassanként visszahódít a győztes természet. "A kertben, ahonnét kiűzetve a kertészek végleg – / Hallani mindent, ami növekszik."

Mint az eddigiekből is világosan látszik, a Moll vallásossága valóban az Ady-féle viaskodás, a "Hiszek hitetlenül Istenben" paradoxona. A kötet mintegy Krisztusból indul és Krisztusba tér; a már idézett első sorra ("Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe") az egész könyv legutolsó sora rímel: "Krisztust, mint ruhát, magamra öltöm". Ahogy a nyitóvers James Ensor-képekkel, úgy ez a zárlat, az Interjú Antheával is egy általában válságosnak tekintett kor műalkotásával, a manierista Parmigianino Antheájával lép – szó szerint – párbeszédre, aki itt természetesen az örök nő: egyszerre a korábbi versek kiismerhetetlen csodanője, megcsalt felesége és persze – a festmény keletkezéstörténetét ismerve – kurva. Az elvált nővel készült látszatinterjú igazából (a bántó didaxistól sem mentes) gondolati költemény, amely megismétli a kötet világnézetének sarkalatos pontjait: a bolygó "kiszolgáltatva az elemeknek" halad, a "Minőségi Élet" pedig mára a múzeumba költözött. Ezek fényében az utolsó sor nem hitvallás, hanem a válságban adódó egyetlen remény, a "Már csak egy Isten menthet meg bennünket" ismert segélykiáltása.

Összességében a Moll közel sem hibátlan kötet, azonban Térey János költészetében mindenképpen fordulópont – úgy is mondhatnám, hogy Wagner életpályáján ott tartunk, ahol a semmitől sem félő, "naiv" Siegfried keresztényként, Parsifalként tér vissza, aki többé nem a régi kultúra helyébe lépő új hős, hanem a hagyomány helyreállítója és folytatója. Innen pedig visszafelé aligha vezet út.

Parmigianino: Anthea (1535 körül)