A koncertterem előcsarnokában hatalmas plakát fogad. Rajta egy többé-kevésbé Liszt Ferenchez hasonló arc, melyre egy hatalmas liláskék bajszot festettek. Első pillanatban nem is tudatosul bennem, hogy ez a Bartók-opera plakátja. Aztán beugrik: japánul ugyanazt a szót használják a bajuszra, mint a szakállra. Ezek szerint a plakát tervezője, aki nyilván csak az opera címe alapján készítette el a koncert plakátját, a bajuszt választotta megjeleníteni. Persze a tervező önmagában nem hibáztatható ezért, de felmerül a kérdés: a tervezéstől a plakát kinyomtatásáig hogy lehet az, hogy senkinek nem szúrt szemet ez az egyértelmű tévedés, nemcsak a bajusszá lett szakáll, hanem kék szín szó szerinti megjelenítésére való leegyszerűsítés is? A bajusz bozontjában hét színes figura evickél, számra az ajtók, alakra az asszonyok, esetleg az ajtók mögül feltáruló emberi tulajdonságok lehetnek. A kép alsó csücskében maga a karmester mosolyog, a mosolygó fejhez egy miniatűr testet rajzoltak, kezében kulccsal, mögé pedig egy fakaput. Ez is gyakori ábrázolásmód Japánban, még az esti híradók magyarázataikor is így jelenítenek meg politikusokat, neves személyeket, de Bartók operájának fajsúlyát, szimbolikáját figyelembe véve, a kép inkább könnyed kabaréjelenetet sugall. Nem is lett volna ez olyan nagy baj, ha esetünkben a plakát nem lett volna összhangban az előadással. A félreértések, az értelmezések hiányának egy jól érzékelhető prelűdje volt.
 

Az operát Nakadai Tacuja prológusa kezdte (a színészt többek között Az árnyéklovas, a Ran és a Harakiri főszerepeiből ismerhetjük), azonban nem a Balázs Béla-féle szöveg japán fordítását, hanem egy teljesen új szöveget hallhattunk. Persze ennyi szabadságot akár el is fogadhatunk, hiszen a Balázs-féle regösének nehezen ültethető át más nyelvbe, és a még magyarul is nehezen felfogható szófordulatok sem segítik a megértést, a közönség ráhangolódását a darabra. Fogadjuk el tehát, hogy az előadás befogadását elősegíti egy, a mai kor japán nézői számára érthető bevezető. Talán érdemes lett volna alkalmazkodni a darab stílusához, és nem egy farce-szerű félszegül nevetgélő, a szerzőként bemutatkozó színész hosszúra nyúló monológjával indítani az előadást.

A koncert során a zene döcögős, monoton, az opera dinamikája kopott, a feszültség lapos. A Tokiói Filharmonikusok láthatóan nem mozogtak otthonosan Bartók zenéjében, a karmesternek, Inoue Micsijosinak pedig nem sikerült összerázni az együttest. Az előadásba a két énekes, Meláth Andrea és Kovács István rendkívüli muzikalitású és intelligens interpretációja lehelt életet. Sajnálatos, hogy a tokiói előadók nem éltek az opera két avatott és veterán interpretálójának jelenlétével, és nem engedtek nagyobb teret a két művésznek.

Hasonló a helyzet magával az előadással. Bár Magyarországon gyakran hallható A kékszakállú koncertszerű előadásban, ahol a pódium szélén álló két mozdulatlan énekes is képes végigjárni a lélek rejtett bugyrainak végtelen skáláját. A félig szcenírozott előadások viszont minden bizonnyal Japánban is teret hódítanak, így a karmester ezt a módot alkalmazta a koncertszerű interpretáció helyett – méghozzá saját rendezésben. "A kékszakállú herceg vára minden férfi fejében lévő emlékek vára" – nyilatkozza a maestro. A férfi és nő közötti különbséget abban látja, hogy a férfi az új szerelmet "más néven menti", míg a nő a régi szerelmet "felülírva menti" emlékezetébe. Más magyarázat szerint Kékszakállú "azért nem akarja elárulni a múltját, mert szereti [Juditot]", amivel szemben áll Judit, aki "a szeretett férfiról mindent tudni akar."
 

A karmester, Inoue Micsijosi

Minden bizonnyal Inoue látott néhány magyarországi előadást, így a színpad elején elhelyezett trónszék a Nagy Viktor-féle Operaházi rendezésének díszletére utal (díszlettervező Makovecz Imre), illetve a szereplők térbeli elhelyezése és mozgatása Kovalik Balázs 2001-es rendezését juttatja eszünkbe. Inoue színpadra állítása a korábbi rendezés külsőségeire korlátozódik, és nem veszi figyelembe azokat a mély értelmezéseket, melyeknek megjelenítése Kovalik rendezése.

A két énekes a színpad elején, a zenekar előtt, illetve egy erre merőleges vonalon mozog a zenekar között, mely hasonlít a Kovalik-előadás színpadképéhez. De a kisebb színpad miatt, lévén koncerttermi színpad, alig emelkedik Kovalik monumentálisan tornyosuló színpadképével szemben, és így a karmester mindig takarja Juditot. Mozgásuk jobbára a szövegben foglaltakat szó szerint követte, illusztrálta csak, de nem értelmezte. Hála a két énekesnek, a megrendezett mozgásokat saját értelmezésük, tapasztalatuk, muzikalitásuk segítségével kipótolták a színrevitel hiányosságait, ezzel értelmet adva az előadásnak.

Hogy fanyalgásom végére pontot tegyek, még említést tennék az előadást kísérő japán feliratokról. Csak üdvözölni lehet az előadást, hogy biztosítottak japán feliratokat, így a helyi közönség is könnyen követhette a történetet. Tudom, nincs könnyű dolga a fordítónak, Balázs Béla archaizáló, poétikus szövegét nagy kihívás lefordítani. Mégis, mintha a fordító nem is próbált volna meg felnőni a feladathoz. A szöveg lerövidítése, leegyszerűsítése ugyan elkerülhetetlen, ha egy limitált kijelzőhöz kell igazítani a betűk számát, ennek ellenére jó lett volna a hibás fordítást, a stilisztikai egyenetlenségeket kiküszöbölni (például Kékszakállú nevére ötféle variációt láthattunk, keveredett a régies és a modern nyelvezet, néhány soron belül is következetlen volt a szóhasználat).

Bartók Béla operája, mely egy órába képes belesűríteni a férfi és nő kapcsolatának alfáját és omegáját, immár száz éve foglakoztatja az előadókat, zenetörténészeket, hallgatókat. Rendezők, zenészek, énekesek próbálják megfejteni, újabb értelmezéseket adni a történetnek, és mi, nezők-hallgatók pedig velük próbáljuk kibogozni a megfoghatatlant, a férfi és nő közötti örök ellentétet – hol egyetértve a felkínált értelmezéssel, hol elutasítva azt. Ez az előadás bár újrateremtette Balázs Béla és Bartók remekét, nem kínált újabb értelmezési lehetőséget.


Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára (Aohigekó no siro)

Szövegkönyv: Balázs Béla

Kékszakállú – Kovács István
Judit – Meláth Andrea
Regös – Nakadai Tacuja

Karmester, rendező – Inoue Micsijosi

Tokyo Metropolitan Theatre, Koncertterem
2013. szeptember 13.