Míg a boldogságkeresési sorozat első darabját egzotikus pikantéria és ironikus társadalomkritika tette fogyaszthatóvá, a második részt pedig szélsőséges szenvedély dúsította, addig A remény paradicsoma visszafogottsága, bújtatott drámaisága miatt a három film közül a legnehezebben emészthető. Seidl most is mértanilag szerkesztett, rideg szépségű, statikus képekben fogalmaz, miközben a túlsúlyos gyerekeket sportos életmódra szoktató tábor olajozott rezsimjéről tudósít. A testedzést bugyuta elméleti foglakozások, a csínyeket – kajalopás, bugyis-gatyás éjszakai sörözés a hálóteremben − fegyelmező gyakorlatok követik. Gömbölyded gyerektestek lógnak egymás mellett a bordásfalon, hevernek a padlón, trappolnak körbe pónilóként a szögletes, sivár enteriőrökben, amelyek fantáziátlanságát a beállítások centrális szimmetriája hangsúlyozza. Az egész flottul, de sejthetően nem túl hatékonyan működő testipari vállalkozást beárnyékolja az elkeserítő – helyenként pedig sötéten komikus – értelmetlenség. Részben azért, mert a gyerekek motiválatlanok a fogyásra, részben pedig mert lassan feldereng a trilógia címének teológiai konnotációjához illő kérdés: milyen szisztéma az, amely az embert csupán testként, lélektelen, formálandó tárgyként veszi számba? A dokumentumfilmes tapasztalatait az utóbbi években társadalomkritikus játékfilmekben kamatoztató osztrák rendező részletezően, az amatőr gyerekszereplők hitelére támaszkodva festi meg a tábor hűvös rutinját, amelyből egyvalami feltűnően hiányzik: a felnőttek és a tinik közötti − vezényszavakon túlmutató − kapcsolat.

Egyedül a film főszereplője, a 13 éves Melanie küzd csökönyösen kapcsolódási pontokért, azért, hogy a külvilág ne csak a zsírpárnáit vegye észre, hanem az érzéseit is. Lélektanilag pontos, egyben szomorúan ironikus, hogy a lány szavak nélkül, csupán a külsejével és suta testi közeledésével próbálja meg felhívni magára az intézmény 50 év körüli orvosának figyelmét (kifesti magát, naponta megjelenik a rendelőben, nem mozdul a férfi kocsija mellől). Melanie résztvevője a test kultuszára épülő rendszernek, de − nem teljesen tudatosan −, ki is lépne belőle. Miközben barátnőjével kizárólag a szexről, saját külleméről és a férfi szép szeméről csacsog, kétségbeesetten vágyik a szeretetre. Erről árulkodnak azok a jelenetek, amelyekben erotikus töltet nélkül, kisgyerekként hajtja az orvos vállára, ölébe a fejét.

A korai Haneke jeges pesszimizmusát és Christian Petzold féken tartott drámaiságát idéző film több helyütt szembemegy a cselekménnyel kapcsolatos várakozásainkkal. A fegyelem fontosságáról szónokló, szigorúnak mutatkozó edzőt látva azt várnánk, hogy a szüzséből egy elnyomás-dráma bontakozik ki, ám fokozatosan kiderül, hogy a fogyitábor nem keményen represszív, inkább csak bután merev. Melanie és az orvos viszonya sem úgy alakul, ahogy gondolnánk: a férfi nem használja ki a lány óvatos felajánlkozását, hanem bizarr húzd meg-ereszd meg játékot űz vele. Hol közel engedi magához a tinit – ha csak egy sztetoszkópos hallgatózás erejéig is −, hol elutasítja. Amire Melanie-nak leginkább szüksége lenne – lelki intimitásra, melegségre, figyelemre − azt nem tudja vagy nem akarja megadni neki. A rendező szándékosan homályban hagyja a doktor motivációit, mert nem az eleve hamvába holt kapcsolat "lolitás" lélektana érdekli, hanem a lány szeretethiánya. A férfi kissé rejtélyes, apaszerű figurája mindenesetre ugyanazt a szerepet tölti be itt, mint a trilógia első filmjében a fekete fiúk vagy a második részben Jézus: vonz, hogy aztán eltaszítson, kikövezi az utat a főszereplő csalódásához.

A remény szertefoszlása persze legtöbbször túlélhető, egy elfuserált "gyerekszerelem" vége pedig akár építő is lehet. Melanie, aki a film zárójelenetében kacér fruskából kislánnyá válik, és Kenyában nyaraló anyját hívja vigaszért, nem is szerelmi csalódása miatt vívja ki a részvétünket, hanem mert megsejtjük, olyan világban él, amelyben a gömbölyded, emberi test-lélek a bölcsődétől a szociális otthonig mindig újabb kíméletlenül szögletes intézményekbe, rendszerekbe kényszerül. Ebben a szinte észrevétlenül nagyot ütő drámában a fogyókúrás tábor a testet a lélektől elszakító társadalom szimbóluma, kicsinyített modellje, amelyben újra és újra meg kell küzdeni a figyelemért és a szeretetért, gyakran reménytelenül.


A remény paradicsoma (Paradies: Hoffnung)
Színes, feliratos, osztrák-francia-német filmdráma, 100 perc, 2013.
Rendező: Ulrich Seidl
Forgatókönyvíró: Ulrich Seidl, Veronika Franz
Operatőr: Edward Lachman, Wolfgang Thaler
Producer: Ulrich Seidl
Vágó: Christof Schertenleib
Szereplő(k): Melanie Lenz, Verena Lehbauer, Joseph Lorenz,
Viviane Bartsch
Bemutató dátuma: 2013. október 3.
Forgalmazó: Anjou Lafayette
Korhatár:


A film adatlapja a Szemrevaló − Új filmek Ausztriából, Svájcból és Németországból honlapján: LINK.

Vetítés: 2013. október 3. 19:00
Művész mozi – A rendező jelenlétében.