zene
2007. 06. 14.
A walkür – fogyóban az ihlet?
Richard Wagner: A walkür előadása 2007 június 8.-án a Művészetek Palotájában
A Rajna kincse után a MÜPA-béli walkür csalódást okozott, legalábbis ami a rendezést illeti: az ötletdömping helyét jóval szerényebb megoldások vették át. Persze a két zenedráma közül a második eleve kevésbé mozgalmas, mégis, olyan érzésem volt, hogy a színpadi alkotóknak nem maradt elég idejük és kedvük a Walkürhöz. A Wagner-muzsika azonban bizonyos értelemben nyert az ügyön: több ideje maradt rá az énekeseknek és a nézőknek is. Beszámoló a negyedik nap után.
Talán a "díszlettel" lehet a probléma: mintha túlságosan is A Rajna kincséhez készült volna. A színváltós alap-trapéz, a lépcsők; de még a videofal is sokkal kevésbé idomult A walkür dramaturgiai igényeihez, mint a másik darabban. Maga a kivetítő inkább háttérképeket váltogatott (alpesi táj tavasszal, alpesi táj télen, alagút, digitális rét, roncstelep), s hosszú jeleneteken, vagyis negyedórákon át mozdulatlan maradt. A legdinamikusabb vizuális részek a darab cselekményesebb szakaszaival estek egybe, vagyis a rendező és stábja meg sem kísérelte mozgalmasabbá tenni az olykor bizony bóbiskolásra is alkalmat adó zenei szövetet. A keményvonalas wagneriánusok és a komolyzene intelligens kedvelői emiatt ugyan kétségkívül zavartalanul élvezhetik a gazdag zenekari hangzást, az énekesek teljesítményét; mindazonáltal a megcélzott közönségszélesítéshez ez a koncepció nem elég fiatalos.
Az állat-bábokkal, s különösen a galamb-figurákkal más problémám akadt: egyszerűen rútak. Hasonlóképp inkább visszatetszést keltő a walkürök táncos-párjainak jelmeze, mely a kommandósruházat, a galamb, a papagáj és az udvari bolond jellegzetességeinek bizarr kombinációjaként írható le a legjobban. A farkasmaszkok (első felvonás) és a lófejek (Walkürenritt) pedig túlságosan is emlékeztettek egymásra. Persze e sajátosságok szándékoltak is lehetnek, s aképp értelmezhetők is volnának; csupán az a kérdés, tetszetősebb figurákkal nem lehet-e nagyobb hatást elérni. S a táncosok mozgására is ezt éreztem érvényesnek, különösen, ami a lómozgást imitáló mozdulatsorokat, vagy a Loge tűzisten alteregóját táncoló vörösfrakkos szólista inkább kajla kisördögre, mintsem furfangos kovácsistenségre jellemző mozgását illeti.
Az énekeseket azonban aligha érheti rossz szó. Ugyan a szereplőgárda a kosztümök és a smink hiánya miatt a szemnek kissé zavaró párosításokat alkotott (Brünnhilde Wotan anyja lehetett volna úgy életkor, mint testfelépítés tekintetében; vagy a hős Siegmund szinte eltörpült oltalomra szoruló húga mellett), ám a fület annál inkább elkényeztették. Németh Judit igen nagy átéléssel játszotta a féltékeny, hisztérikus és követelőző istennő-feleség (Fricka) szerepét. Michaela Schustert hangja és mozgása is egészen kiváló Sieglindévé tette, s kétségkívül felülmúlta a hősszerelmes bőrében – az előre sejtetteknek megfelelően – kevésbé otthonosan mozgó Christian Franz Siegmundját. A két nap két hangsúlyos szerepét véleményem szerint nem is szerencsés összevonni: szintén a jelmezek és maszkok hiánya okozza, hogy a szokottnál könnyebb elhinni, hogy Loge lett Siegmund, és nem csak az énekes váltott szólamot. A Wotan-cserét éppen azért volt könnyű követni, mert James Johnson attribútuma, a lándzsa mintegy átruházódott Thomas Koniecznyre, jelezve, hogy aki a lándzsát tartja, az maga a főisten.
Az ifjú lengyel Wotan hangi adottságai azonban felértékelni látszottak James Johnson előző napi alakítását. Konieczny a mélylágéban bizony néha bizonytalankodott, és a zenekari fortissimókat sem tudta mindig eléggé áténekelni.
Walter Fink és Linda Watson a klasszikus Wagner-énekesek közé tartoznak: hatalmas test, hatalmas hang, magabiztos fellépés. Az amerikai énekesnő Brünnhilde szerepében az összes sztereotípiának eleget tett, és igazi germán istenséget formált meg; gazdag vibratója pedig a sokak számára talán irritáló, ám nem elvetendő, jellegzetes vérbő Wagner-éneklést idézte. A magyar walkürök tisztességgel helytálltak, de ahhoz képest, hogy "békében" énekelhettek (kimaradva minden színpadi mozgásból), talán átütőbb erővel is szólhatott volna meg a kórusuk.
A zenekar ugyanis nem spórolt a hangerővel. Az együttes potenciálját jól mutatta, hogy a pénteki pontatlan indítások, apró megingások (különösen a rezek részéről) vasárnapra gyakorlatilag kisimultak. (Szerzőnk két alkalommal is jelen volt ugyanazon A walkür előadásán - a szerk. ) Kétség aligha férhet ahhoz, hogy a Rádiózenekar nem rutinból, hanem a friss próbaélmények hatása alatt játszott. S mivel ezúttal a MÜPA "fapados" erkélyén hallgattam az előadást, Fischer Ádám műhelytitkaiba is beletekinthettem (felülről). A maestro célratörő és gazgaságos, ám mindvégig igen akkurátus és kifejező vezénylése a sokéves zenekari árokban töltött praxisról árulkodott. Alighanem kivételes és üdítő élmény látni az operakarmestereket: ők nem színészkednek, mint szimfonikus zenekarokat dirigáló kollegáik (hiszen mások vannak a színpadon), hanem a muzsikára koncentrálnak. Fischer Ádám keze alatt pedig igen autentikus Wagner-zene kerekedett ki!
Végezetül nem hagyhatom szó nélkül a kivetített magyar szöveg kérdését: teljességgel indokolatlan a szótagtartó és énekelhető, ám rémisztően pontatlan fordítást mellékelni a német eredeti mellé. Véleményem szerint szerencsésebb lett volna szabad prózában újrafordítani a 2008-as előadásokra a szöveget, és egyúttal úgy elhelyezni a kivetítőt, hogy a harmadik emeleten ülők is ráláthassanak. Nem csak a földszinten fizetnek a nézők…
Mindent egybevetve A walkür tehát az elsőrangú zenei megvalósítás ellenére jóval kevésbé volt képes feledtetni, hogy múltszázadi operáról (zenedrámáról) van szó. Mint ilyen, ugyan kiváló Wagner-előadás, ám kevésbé alkalmas új előadásmódok bemutatására, és a műfaj avítt vonásaitól ódzkodó (fiatal) közönség meggyőzésére. Nagy kérdés tehát, mennyit változik 2008-ra A walkür, illetve, hogy mit tartogat a Ring második két estéjére a Budapesti Wagner Napok stábja?!
Wagner: A walkür - zenedráma három felvonásban, német nyelvű előadás
Siegmund - Christian Franz
Hunding - Walter Fink
Wotan - Thomas Konieczny
Sieglinde - Michaela Schuster
Brünnhilde - Linda Watson
Fricka - Németh Judit
Helmwige - Wittinger Gertrud
Gerhilde - Somogyi Eszter
Ortlinde - Ardó Mária
Waltraute - Fodor Gabriella
Siegrune - Várhelyi Éva
Rossweise - Bokor Jutta
Grimgerde - Bakos Kornélia
Schwertleite - Kovács Annamária
A zenekart betanította: Kovács László
Zenei munkatársak: Bartinai Gábor, Richard Lewis, Petheő Zsolt
Rendező/díszlettervező: Hartmut Schörghofer
Koreográfus: Teresa Rotenberg
Fénytervező: Andreas Grüter
Video: Momme Hinrichs, Torge Møller (fettFilm)
Jelmez/bábtervező: Corinna Crome
Dramaturg: Christian Martin Fuchs
Díszlet asszisztens: Markus Boxler
Közreműködik: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Karmester és művészeti vezető: Fischer Ádám
Az állat-bábokkal, s különösen a galamb-figurákkal más problémám akadt: egyszerűen rútak. Hasonlóképp inkább visszatetszést keltő a walkürök táncos-párjainak jelmeze, mely a kommandósruházat, a galamb, a papagáj és az udvari bolond jellegzetességeinek bizarr kombinációjaként írható le a legjobban. A farkasmaszkok (első felvonás) és a lófejek (Walkürenritt) pedig túlságosan is emlékeztettek egymásra. Persze e sajátosságok szándékoltak is lehetnek, s aképp értelmezhetők is volnának; csupán az a kérdés, tetszetősebb figurákkal nem lehet-e nagyobb hatást elérni. S a táncosok mozgására is ezt éreztem érvényesnek, különösen, ami a lómozgást imitáló mozdulatsorokat, vagy a Loge tűzisten alteregóját táncoló vörösfrakkos szólista inkább kajla kisördögre, mintsem furfangos kovácsistenségre jellemző mozgását illeti.
Az énekeseket azonban aligha érheti rossz szó. Ugyan a szereplőgárda a kosztümök és a smink hiánya miatt a szemnek kissé zavaró párosításokat alkotott (Brünnhilde Wotan anyja lehetett volna úgy életkor, mint testfelépítés tekintetében; vagy a hős Siegmund szinte eltörpült oltalomra szoruló húga mellett), ám a fület annál inkább elkényeztették. Németh Judit igen nagy átéléssel játszotta a féltékeny, hisztérikus és követelőző istennő-feleség (Fricka) szerepét. Michaela Schustert hangja és mozgása is egészen kiváló Sieglindévé tette, s kétségkívül felülmúlta a hősszerelmes bőrében – az előre sejtetteknek megfelelően – kevésbé otthonosan mozgó Christian Franz Siegmundját. A két nap két hangsúlyos szerepét véleményem szerint nem is szerencsés összevonni: szintén a jelmezek és maszkok hiánya okozza, hogy a szokottnál könnyebb elhinni, hogy Loge lett Siegmund, és nem csak az énekes váltott szólamot. A Wotan-cserét éppen azért volt könnyű követni, mert James Johnson attribútuma, a lándzsa mintegy átruházódott Thomas Koniecznyre, jelezve, hogy aki a lándzsát tartja, az maga a főisten.
Az ifjú lengyel Wotan hangi adottságai azonban felértékelni látszottak James Johnson előző napi alakítását. Konieczny a mélylágéban bizony néha bizonytalankodott, és a zenekari fortissimókat sem tudta mindig eléggé áténekelni.
Walter Fink és Linda Watson a klasszikus Wagner-énekesek közé tartoznak: hatalmas test, hatalmas hang, magabiztos fellépés. Az amerikai énekesnő Brünnhilde szerepében az összes sztereotípiának eleget tett, és igazi germán istenséget formált meg; gazdag vibratója pedig a sokak számára talán irritáló, ám nem elvetendő, jellegzetes vérbő Wagner-éneklést idézte. A magyar walkürök tisztességgel helytálltak, de ahhoz képest, hogy "békében" énekelhettek (kimaradva minden színpadi mozgásból), talán átütőbb erővel is szólhatott volna meg a kórusuk.
A zenekar ugyanis nem spórolt a hangerővel. Az együttes potenciálját jól mutatta, hogy a pénteki pontatlan indítások, apró megingások (különösen a rezek részéről) vasárnapra gyakorlatilag kisimultak. (Szerzőnk két alkalommal is jelen volt ugyanazon A walkür előadásán - a szerk. ) Kétség aligha férhet ahhoz, hogy a Rádiózenekar nem rutinból, hanem a friss próbaélmények hatása alatt játszott. S mivel ezúttal a MÜPA "fapados" erkélyén hallgattam az előadást, Fischer Ádám műhelytitkaiba is beletekinthettem (felülről). A maestro célratörő és gazgaságos, ám mindvégig igen akkurátus és kifejező vezénylése a sokéves zenekari árokban töltött praxisról árulkodott. Alighanem kivételes és üdítő élmény látni az operakarmestereket: ők nem színészkednek, mint szimfonikus zenekarokat dirigáló kollegáik (hiszen mások vannak a színpadon), hanem a muzsikára koncentrálnak. Fischer Ádám keze alatt pedig igen autentikus Wagner-zene kerekedett ki!
Végezetül nem hagyhatom szó nélkül a kivetített magyar szöveg kérdését: teljességgel indokolatlan a szótagtartó és énekelhető, ám rémisztően pontatlan fordítást mellékelni a német eredeti mellé. Véleményem szerint szerencsésebb lett volna szabad prózában újrafordítani a 2008-as előadásokra a szöveget, és egyúttal úgy elhelyezni a kivetítőt, hogy a harmadik emeleten ülők is ráláthassanak. Nem csak a földszinten fizetnek a nézők…
Mindent egybevetve A walkür tehát az elsőrangú zenei megvalósítás ellenére jóval kevésbé volt képes feledtetni, hogy múltszázadi operáról (zenedrámáról) van szó. Mint ilyen, ugyan kiváló Wagner-előadás, ám kevésbé alkalmas új előadásmódok bemutatására, és a műfaj avítt vonásaitól ódzkodó (fiatal) közönség meggyőzésére. Nagy kérdés tehát, mennyit változik 2008-ra A walkür, illetve, hogy mit tartogat a Ring második két estéjére a Budapesti Wagner Napok stábja?!
Wagner: A walkür - zenedráma három felvonásban, német nyelvű előadás
Siegmund - Christian Franz
Hunding - Walter Fink
Wotan - Thomas Konieczny
Sieglinde - Michaela Schuster
Brünnhilde - Linda Watson
Fricka - Németh Judit
Helmwige - Wittinger Gertrud
Gerhilde - Somogyi Eszter
Ortlinde - Ardó Mária
Waltraute - Fodor Gabriella
Siegrune - Várhelyi Éva
Rossweise - Bokor Jutta
Grimgerde - Bakos Kornélia
Schwertleite - Kovács Annamária
A zenekart betanította: Kovács László
Zenei munkatársak: Bartinai Gábor, Richard Lewis, Petheő Zsolt
Rendező/díszlettervező: Hartmut Schörghofer
Koreográfus: Teresa Rotenberg
Fénytervező: Andreas Grüter
Video: Momme Hinrichs, Torge Møller (fettFilm)
Jelmez/bábtervező: Corinna Crome
Dramaturg: Christian Martin Fuchs
Díszlet asszisztens: Markus Boxler
Közreműködik: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Karmester és művészeti vezető: Fischer Ádám
Kapcsolódó cikkek
További írások a rovatból
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről