Rock 'n' más '61 – Hollós Ilona vs The Marvelettes / Egy perccel a Beatles előtt... / PRAE.HU

Egy szolid év, mondhatnám, konszolid, megbújva az ötnapos tévéadás bevezetése és a Ki mit tud? elindítása között – egy kis öböl a könnyűzene viharos történetében, amelyben annyi unalmasan sima nyíltvízi hajózás és annyi izgalmas szikla – angolul ugyebár rock – várja még az utazót...

Ebbel a percnyi megállásban még utoljára látható a magyar slágeripar élén a konszolidációs díva, Hollós Ilona. Az ő története nélkülözi a politikával összekapcsolható drámai fordulatokat – hacsak e korszakban nem politikum már az is, hogy valakivel évtizedekig nem történik semmi különös. Mindenesetre tény, hogy Hollós Ilona, aki egy operaénekesnőnél képezte a hangját, majd a híres Holéczy együttes sztárja lett, az ötvenes években se börtönbe nem került, se nem disszidált, hanem csak énekelte a jobbnál jobb dalokat, majd férjhez ment a legnépszerűbbé vált számait szerző Bágya Andráshoz, azután amikor kiment a divatból, csöndben visszavonult, és boldogan élt, míg 78 éves korában, 1998-ban meg nem halt. Ennél többet nem is igen lehet tudni róla – mintha nem is a zenei színpad csillaga, hanem egy kishivatalnoknő életrajza volna az övé, azzal a különbséggel, hogy a kiskosztümös-kontyos – később ennek megfelelően szerényen dauerolt rövid hajú – hölgy munkába menet nem egy Majakovszkij utcai könyvelő iroda, hanem a hangstúdió vagy a bár felé vette az irányt. Ahogy berobban a zenébe is a beat-korszak, a formabontók ezt a stílust és ezt a megjelenést valóban azonosítják a langyos konszolidációval, s mint ilyent, megvetik és meg akarják haladni. Ilona még rácsodálkozik egy dalban – amit szintén a férje, Bágya András ír neki, egy Kovács István nevű dalszövegíró segítségével –, hogy a Rock lett a divat, azután csöndben megszűnik sztár lenni.

De a táncdal műfaja a mi furcsa magyar keleti-kispolgári talajunkban nemcsak, hogy minden ellenkező törekvés ellenére tovább él, hanem minden időkben elevenebben tenyészik, mint bármely újító vagy lázadó műfaj. Legyen erre elegendő érv a Budapest Bár napjainkban tomboló osztatlan sikere... Nem számolhatók ide a Csinibaba című film sokat emlegetett zseniális slágerfeldolgozásai: a kifogástalan zenei interpretációban felcsendülő régi nagy számokat olyan ironikus átiratban halljuk, hogy azt már a korszak kritikusan elemző újraértelmezésének kell tekintenünk. Éppen ezért érdemes bemutatni ez esetben a 35 évvel későbbi verziót is: a tisztán csengő hangú fiatal énekesnő előadása semmit el nem vesz a dal érzelmességéből – de a ritkított ritmus, a nagy kivárások között felhangzó vágyteli szomorú hang valami másféle, kozmikusabb elárvultságtól sóvár... Valaki kell nekem is, 1961 vs Valaki kell nekem is, 1996.

VALAKI KELL NEKEM IS

Zene: Majláth Júlia

Szöveg: ifj. Kalmár Tibor

Előadó: Hollós Ilona, 1961, Bp. – Kovács Felícia Flóra, 1996, Bp.

Valami úgy ég idebenn,

tavaszi láng gyúlt szívemen,

szememben lázas fények

lángolva égnek,

sodor az ár, ideje már,

boldogság nekem is jár...

Valaki kell nekem is,

aki csak az enyém,

aki társ egy hosszú életen át,

értem bármire kész,

és ha bárhova néz,

mindig és mindenhol csak engem lát!

Valaki kell nekem is,

aki mellettem áll,

aki jóban-rosszban

mindig enyém...

Kinek hangulatát,

minden titkos gondolatát

már a két szemében nézve értem én!

Aki úgy, ahogy én,

sokat élt egyedül,

aki mindig magányos úton jár,

aki úgy, ahogy én,

olyan végtelenül,

egész életében társra várt!

Valaki kell nekem is,

aki hozzám való,

kit a sors is nékem

rendelt talán...

És ha él valahol,

addig járok s kutatom én,

míg a szívem egyszer

majdcsak rátalál!

1961-ben, a Beatles berobbanását egyetlen pillanattal megelőzően nagyszerű számokban gazdag év tanúi lehetnek a slágerlista-szerkesztők: az élvonalban ott tülekszik Bobby Lewis, aki a Tossin’ and Turnin-nel elég tartósan ül a topon, de máris ott van mögötte Del Shanon, és már fütyüli is a Runaway hamar bevésődő melódiáját Max Crook éles hangú klaviolin-mutáns hangszere, a Musitron... Ugyanebben az évben tűnik föl Ben E. King a Stand By Me-vel, Chuck Berry felénekel egy rakás remek twistet, Ricky Nelson a Hello, Mary Lou-t, Ray Charles pedig nem kisebb nótát, mint az Unchain My Heart – és ugyanő még az örök Hit The Road Jack-et is ’61-ben rögzíti lemezre, mégpedig óriási sikerrel. Az év vége felé még egy kedves fekete lánybanda is bemutatkozik, a "Kis csodák", a Marvelettes, hogy még utoljára, mielőtt a "boyfriend"-et lecserélve "girlfriend"-re felhangozna Lennon morzsás hangján az eksztatikus fiúkiabálás, még bájos lányos kacérsággal előadják a Please Mr Postman című számot.