PRAE.HU: Mit jelent számodra ez az elismerés?

Egyrészt nagyon fontosnak tartom, hogy egy független, nemzetközi zsűri ítélte nekem a díjat, mert ez egyfajta személyes megerősítés is abban, hogy a munkám nemzetközi kontextusban is izgalmas és érthető. Másrészt pedig a dolog szakmai része sem elhanyagolható, az tehát, hogy a díj révén megvalósulhat egy önálló kiállításom külföldön, ami azért nem egy mindennapos esemény.

PRAE.HU: Kiállítások tekintetében te azért túl vagy már jó pár külföldi (egyéni és csoportos) megmozduláson – elég csak a bécsi Knoll Galériára gondolni, amely visszatérő kiállítóhely lehet számodra.

Igen, de ez most annyiban is más, hogy a díj által megvalósuló kiállításnak egy nagyobb intézmény, a rijekai Modern és Kortárs Művészeti Múzeum (MMSU) ad majd helyet. A pályázati kiírásban egyébként elég komoly feltételt jelentett, hogy minden pályázónak csatolnia kellett egy befogadó nyilatkozatot az általa választott intézménytől, hiszen a mai rendszer nem úgy működik, hogy a művészt tárt karokkal várják, ha bekopogtat egy múzeumba. Ezért is örülök, hogy megkérdezhettem Maja és Reuben Fowkes-t, akikkel már több projektben együtt dolgoztam, hogy ismernek-e olyan múzeumot, ahol az a profil, amivel én foglalkozom, esetleg érdekes lehet, és ahol a közvetítésben is a segítségemre lehetnének. Így jutottam el az MMSU-hoz.

PRAE.HU: A pályázati anyagodban szerepelt festmény, rajz és videó. Hogyan állt össze a koncepció?

A Ludwigban a kilenc nomináltnak közösen kellett létrehoznia egy kiállítást, így a válogatott művek nyilván csak megvillantják azt, hogy ki mit szeretne megmutatni magából a külföldi kiállításon. Nálam is hasonlóan állt össze a dolog – a rijekai kiállításon is lesznek régebbi és újabb festmények, az elbeszélésre, történetmesélésre fókuszáló rajzok, illetve rajzsorozatok, valamint mozgókép. Mindenképpen szeretnék beemelni néhányat az utóbbi években készült társadalomkritikus művekből is, amelyek sok esetben kimondottan aktuális problémákkal foglalkoznak.
PRAE.HU: Mit kell tudni a Ludwig Múzeumban kiállított munkákról?

A Györgytelep című videómunka egy valós interjún alapuló animációs film. A beszélgetést a pécsi György-telepen készítettem egy idősebb roma férfivel, aki nagyon jól ismeri ennek a régi bányákhoz épült ipari lakótelepnek a történetét, ami azért is érdekes számomra, mert ez a mára mindenki által elfeledett, a városon kívül eső szegénynegyed hosszú évtizedekig egy virágzó városrész volt, és sokáig senki sem gondolt arra, hogy a szénbányászatnak valaha vége szakad.

A következő munka, az Interutópia kísérleti lakópark című rajzsorozat bizonyos értelemben szintén a telep motívumára épül. Kiindulópontja egy olyan elképzelt fordulat, amelyben a művészeket és az elméleti szakembereket egy állami program keretében kitelepítik egy csak a számukra fenntartott lakóparkba. Az ötletet (a vörösiszap-katasztrófa áldozatai vagy a devizahitelesek számára kialakított lakótelepek mellett) az adta, hogy az utóbbi időben sajnos egyre gyakoribb az a vélekedés, mely szerint a művészet vagy a bölcsészettudományok jó része felesleges, mivel nem csak kézzelfogható hasznot nem hoznak, hanem inkább anyagi terhet jelentenek a társadalom számára. A munkában a szövegnek is fontos szerepe van: a fekete ceruzával írt rész a propaganda, az állam hangja, amelyben ismerős szófordulatok, ígéretek, vezényszavak köszönnek vissza, a vörössel írt rész pedig egyfajta belső monológ, amely reflektál a történtekre.
A harmadik csoportba tartozó három festmény az Apja neve: Nemes Csaba című sorozaton belül készült, amelyen 2009-ben kezdtem el dolgozni. A korai festményekhez édesapám fotóit vettem alapul, aki a 60-as és 70-es években amatőr fotósként mintegy dokumentálta a falu, Tuzsér életét, ahol én is felnőttem. Édesapám amellett, hogy tanárként és kultúrház-igazgatóként aktív társadalmi életet élt, hosszú éveken keresztül tanácselnök volt – nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy még több, számomra is izgalmas pillanatot sikerült lencsevégre kapnia. A fotók tanulmányozása során érdekes volt egyrészt szembenézni saját gyerekkorom időszakával, másrészt pedig megfigyelni a korábbi politikai rezsim környezetét, összevetni napjainkkal, hogy miben térnek el egymástól vagy éppen milyen hasonlóságokat lehet megfigyelni a kettő között, s mindezt a festészet nyelvén akartam analizálni. Az évek során aztán a kompozícióba egyre gyakrabban beemeltem a saját fotóimat is, a legújabbak, mint például az Apafigurák esetében pedig már csak ezeket használtam.
PRAE.HU: Az apafigurát érdekes kettősség jellemzi: monumentalitása tekintélyt parancsol, barátságos, szinte vidám tekintete ugyanakkor különös melegséggel tölti el a nézőt. Milyen viszonyról árulkodnak ezek a képek?

Ezek a festmények valóban monumentálisan ábrázolják őt, mintha egy emlékművet látnánk, maga az arckifejezés és az ábrázolt személyiség azonban jókedvű, megnyerő és abszolút barátságos. Nyilván van ebben némi ironikus, távolságtartás, visszatekintés arra az időszakra, amikor az ember még aktív és bizonyos értelemben hatalmi helyzetben volt (mint édesapám akár politikai pozícióját tekintve, tanárként vagy apaként), mindez a jelen perspektívájából, amikor már nyugdíjas és nincsen hatalmi helyzetben, maximum a kertje fölött. Ez persze csak egy érzés a sok közül, mindenesetre egy óriási szellem, egy színes délibáb vagy a horizont fölé magasodó gólem képe találó hasonlat az ábrázolás tekintetében.

PRAE.HU: Édesapád mit szólt hozzá, amikor viszontlátta magát a festményeken?

Azt hiszem, alapvetően tetszik neki a dolog, de nyilván illetlenségnek tartaná azt mondani, hogy örül, hogy szerepelhet a képeken. Ez a közvetett párbeszéd vele jólesik neki, főként a ’90-es évek névcsereprojektje után, ami – bár sose gondoltam volna – nagyon érzékenyen érintette. Persze olykor elejt egy-egy megjegyzést, hogy szerinte miben és miért hibádzik a képmás, de ezzel mindnyájan így vagyunk – egy fotóról legfeljebb azt mondjuk, hogy ez egy rosszul sikerült kép, hogy azonban egy festmény mely tulajdonságunkat hangsúlyozza, nem feltétlenül azonos azzal a képpel, amit látni szeretnénk magunkról.
PRAE.HU: A mai nemzetközi, de akár hazai tendenciák tekintetében, amelyek egyre inkább a videót és a fotót helyezik előtérbe, nem "kockázatos" mégis festménnyel indulni egy pályázaton?

Biztosan van benne némi kockázat, hiszen tény, hogy mind a múzeumokban, mind a legtöbb kortárs kiállítóhelyen javarészt mediális jellegű munkák szerepelnek. Ennek ellenére azonban a festészet manapság is virágzik, egyre több újfajta megközelítésről, trendről hallani, ami azt mutatja, hogy még mindig vannak benne lehetőségek. Én például a mai napig rendkívül izgalmasnak tartom, hogy a festés során nagyon sok minden öntudatlanul történik, és hogy amikor festek, egészen más, sokkal szorosabb és elemibb kapcsolatba kerülök az anyaggal, mint más műfajok esetében (éppen ezért kis túlzással talán azt is mondhatnánk, hogy a festők a művészeti élet parasztjai, aminek megvan a szépsége, de persze lehet pejoratív módon is érteni). De félreértés ne essék: ezzel még véletlenül sem akarom azt állítani, hogy a festészet humánusabb dolog lenne, mint a többi műfaj, hiszen a befogadás szempontjából alapvetően nincs különbség festmény, fotó vagy videó között.

PRAE.HU: Ez a megállapítás akár az idei Leopold Bloom Díj mottója is lehetne, hiszen míg 2011-ben csak festményekkel lehetett pályázni, idén már nem volt hasonló műfaji megkötés.

Igen, akkor szigorúbb volt a kiírás és őszintén szólva én örülök, hogy most nem volt ilyen feltétel, hiszen műfaji alapon meghatározni valamit egyre retrográdabb dolog. Minden, egy ún. "veszélyeztetett műfaj" védelmére tett izolációs kísérlet csak még egy szög a koporsóba, ha tehát azt akarjuk, hogy a festészet halála bekövetkezzen, kezdjük el védeni.
PRAE.HU: A Ludwig Múzeummal kapcsolatban nem csak a Leopold Bloom Díj az egyetlen közeli élményed – transzparenciát követelve a művészeti élet és a kultúrpolitika területén pár hónappal ezelőtt a Szabad Művészekkel inkább aktivistaként voltál itt jelen. Mennyire elevenek még benned ezek az események és mit sikerült elérni?

Abszolút nem titok, hogy kritikusan szemlélem az utóbbi idők kultúrpolitikai átszervezéseit. Ezek közül is a legsúlyosabbnak az MMA pozícióba juttatását tartom, ehhez képest tehát a Ludwig Múzeum – és más intézmények – újrapályáztatásának ügye mindenképpen kisebb nagyságrendű még akkor is, ha a számos petíció és tiltakozás ellenére a dolog mégis szakmai egyeztetés és a nyilvánosság bevonása nélkül történt. Mivel a két esemény viszonylag közel van egymáshoz, természetesen egy kicsit furcsa érzés volt most itt lenni, de alapvetően ez egy érzelmi kérdés. Egyrészt azért, mert ennek a kiállításnak a terve már jóval az igazgatóváltás előtt megvolt, másrészt pedig azért, mert a Ludwig Lépcsőn elsősorban mint állampolgár és mint egy szakma képviselője, nem pedig mint (aktivista) művész voltam jelen. Művészként távolságtartóbban viszonyulok a dolgokhoz, ami persze azok után, hogy az MMA közgyűlésén kisebb harcba keveredtem a biztonsági őrökkel meg az akadémikus költővel, lehet, hogy furcsán hangzik, de én azért szeretem elemzőbben megvizsgálni és ábrázolni a dolgokat. Ki tudja, lehet, hogy hosszabb távon majd ezek az események is direktebb módon kifejezésre jutnak a munkáimban.

(A Leopold Bloom Képzőművészeti Díjra jelölt művészek kiállítása megtekinthető a budapesti Ludwig Múzeumban 2013. szeptember 29-ig.)