Sejtem, hogy vidám lesz az este, a közönség soraiból többen is lenge, színes ruhákba öltöztek. A széksorok szépen telnek, a hangmérnök pedig állát tenyerébe támasztva várakozik. A Millenáris Teátrum előadóterme kissé barlangszerűnek tűnik a gyér megvilágításban.

Az említett úriemberre várunk, aki majd keleti „vonatútra” invitál bennünket. Tavitian bő 30 éve osztogat hangokat és invenciókat a zongora mögül. Ez idő alatt többször előfordult hazánkban (pl. a Művészetek Völgyében), különböző nemzetiségű zenészekkel játszott együtt, és szerzett zenét színdarabokhoz. Ennyi tapasztalattal a háta mögött is sok gyermeki vonást őriz, ahogy ez majd kiderül színpadi megnyilvánulásaiból is, melyek színészi gesztusokkal, performanszokkal és improvizációkkal színezik az egyébként sem egyszínű produkciót.

Hirtelen kolompszót hallunk, közeledik az Orient expressz: nagy csinnadrattával hat ember vonatozik be a színpadra. Különböző színű selyemköpenyekbe öltözve, aranyhímzéssel díszített fejfedőkben jelennek meg: gyanakszom, hogy valamiféle ortodox szertartás kellékei a ruhadarabok. Az „állomásra érve” mindenki megkeresi a hangszerét: David Yengibaryan a harmónikát, Mario Florescu a dobverőket, Hanno Hoefer a gitárt, Octavian Barila Andreescu a basszusgitárt, Jimi El Lako pedig a hegedűt veszi birtokba, míg a masiniszta Tavitian elfoglalja helyét a billentyűk mögött.

Aztán mindenki egyszerre csap bele… A vonat elindul, népi dallamokkal és ritmusokkal zakatol a Balkán országai felé. Az azonnal megtalált kezdő hangerő és sebesség megmarad, csak a lendület növekszik. Nehogy „elessünk” a hatalmas vágtában, kapunk kapaszkodóul néhány jazz elemet. Míg mi a székünkbe tapadunk, a „vasutasok” egy percre sem lankadnak: néhány picinyke szünettől eltekintve megállás nélkül húzzák a talpalávalót. Átragad ránk a népi temperamentum, velőnkig hatol az intenzitás. Már majdnem egy falusi táncmulatságon érezzük magunkat, csak nincs elég hely a táncra. Így, végtagjaink tiltakozását elnyomva udvariasan ülve maradunk. Pedig Tavitian, jó parádémesterhez híven mindent megtesz a megfelelő hangulatért. Sodró lendület és játékosság árad nemcsak zenéjéből, hanem egyéniségéből is, miközben vezetői „szigorának” is igyekszik hangot adni.

Mozdonyvezetővezetőként ő ad engedélyt társainak az egyéni megszólalásokra, az egyes tagokat külön-külön bíztatva szólóra. Minden a maga útján halad. Először - a koncert közepe táján - a dobosra, majd szép sorjában, egyenként a többiekre is sor kerül: gitár, basszusgitár, harmonika, végül pedig a hegedű húzza hosszan a magáét Harry „óvó” és „bíztató” jelenlétében. A zongorista mindenkihez egyenként odamegy, és látványos figyelemmel szemlélve a produkciót tapssal és gesztusokkal bíztatja a performőröket. A hegedűs hosszan húzza, a színpad szélére térdel, Harry pedig lentről tapsol neki. Majd hirtelen visszaül a helyére, és azonnal folyatódik a közös tombolás: tovább gyűrűznek az ősi dallamok, visszatér a régi hangerő.

Hamarosan új irányt vesznek az események: a zenészek egyre „dekoncentráltabbá” válnak. Folyton „elkalandoznak”, mindenki a saját feje után megy. Az alkalmi és egyéni kezdeményezések free jazzbe torkollnak. Az egyes kilépéseken felbuzdulva mind többször „veszik maguknak a bátorságot” az egyénieskedésre, aminek az eredménye zenei káosz, és a zenekarvezető növekvő haragja. Tavitian nem bírja tovább, fölpattan a zongora mögül, és heves gesztikulálás kíséretében inti fegyelemre őket, akik rá sem hederítve folytatják „önfejűsködésüket”. Erre válaszul visszaül a zongora mögé, és ő is elkezd „önállóskodni”, s dühében oda-odacsap a zongorára. Ez azonban már sok a dobosnak, aki néhány ütem-félbehagyásával jelzi egyet nem értését. Ekkor a többiek is elhallgatnak, és érdeklődve fülelnek a dobos és a zongorista vitájára. Florescu heves gesztikulálása dobkíséretbe torkollik, Tavitian hadonászó mozdulatai a zongora billentyűin teljesednek ki. Ez így megy egy darabig, míg a többiek meg nem elégelik, és be nem kapcsolódnak újra, immár „fegyelmezetten”, „összeszedve magukat”. Csak Tavitian az, aki néha még megenged magának egy-egy „elszállást”, de hamarosan ő is visszatér a kerékvágásba, pontosabban a sínekre, ahol a vonat még zakatol egy darabig, majd kolomplengetés kíséretében elhagyja a színpadot.

Az „utazásról” készült fotókat nézegetem: láttam bohózatot, falusi aratóünnepséget, és kortárs performanszot. Átnézve a budapesti, nyárelőre rendelt világzenei programokat, az az érzésem támad, hogy lesz még részem hasonló élményekben: szórakoztató, de nem kommersz zenében, és temperamentumos talpalávalóban, amit kénytelen leszek ülve hallgatni, végig.