Korábban már a Pixel olvasásakor is érzékelhettük a szerző azon igényét, amellyel – helyenként szétfeszítve a kispróza műfaji kereteit – a nagyepika felé haladt. Mostani művében, az Akváriumban, igaz, már a regény szabályszerűségeit követi, mégis ennek ellenére az egyes fejezeteken belül olvasható, nem egyszer csattanóval végződő epizódok szintén a tőle megszokott, jellegzetes kisprózai világot juttatják eszünkbe. A szöveg nem lineáris szerkezetű: a három, különböző hosszúságú fejezetből a középső, és egyben a leghosszabb rész az, amely kifejezetten az ötvenes évekkel foglalkozik, és egyúttal visszakanyarodik a regény által tárgyalt múltba, a történet kezdetéhez. Az első és az utolsó fejezet ellenben, keretbe foglalva a középsőt, már a hatvanas évek második felétől indul, és egészen a hetvenes évek elejéig tart.

A regény egyetlen család sorsát helyezi a középpontba. A zsidó házaspár, Weiningerék nem sokkal a második világháború után fogadják örökbe Verát, a cigány származású kislányt. A Mohács utcában élő, háromfős (Edit néni, Jóska bácsi, Edu) család az ő odaérkezésével válik négytagúvá, s mivel Weiningeréknek nem született saját gyermekük, házasságukban innentől kezdve Vera jelenléte tölthetné be az évtizedekkel azelőtt keletkezett űrt.  A későbbiekben azonban ez sem változtat a szűkös szobakonyhában nyomorgó emberek életén, akik egymással, néhány érzékenyebb gesztust leszámítva, nem kifejezetten rokoni kapcsolatban, mint inkább egyfajta rendhagyó szövetségben állnak: mintha az elvégzendő kötelességeken kívül kizárólag a reménytelenség és a végtelen keserűség kötné össze őket. Nem csupán fizikailag, hanem egzisztenciálisan és érzelmileg is.

Tóth Krisztina – csakúgy, mint korábban – most is tudatosan rímelteti egymásra a szövegben előforduló motívumokat (baba, halak, játék, üveg stb.), hogy azok később, egyetlen közös szimbólumban összpontosuljanak, mely ez esetben nem más, mint a címben is szereplő akvárium. A főszereplők – csakúgy, mint az üveg mögött a halak – szinte mindvégig ugyanazokban a terekben mozognak, a regény szűkre szabott, zárt világában, mintha valami a téridőt is fogva tartaná. Az angyalföldi hétköznapok szűkössége és nyomora, azon túl, hogy szinte elviselhetetlen közérzetet eredményez, egyúttal a figurák sorsalakító cselekedeteit is determinálja, így akadályozva meg azt a lényegi változást, ami az idő előre haladtával bekövetkezhetne ugyan, mégis, a görög sorstragédiákhoz hasonlóan soha nem lehet más, mint önbeteljesítő és boldogtalan. A szereplők menekülési kísérletei ennek megfelelően szintén hiábavalóak, mert a regényben minden ezzel kapcsolatos gesztus, és ezzel együtt a remény is, igen hamar meghiúsul. 

Aki szegény, abból sohase lesz gazdag – tanítja Edit néni a gyermek Verának, mégis, úgy tűnik, az ebben a mondatban megfogalmazott eleve elrendelés valójában nem is az anyagiakra, sokkal inkább magára a boldogságra vonatkozik. Vera ennek ellenére vagy talán épp ezért arról ábrándozik, hogy egyszer maga is gazdag lesz, és akkor majd örökre hátrahagyja a romos bérházat, ahol nevelőszüleivel él. Mostohaapja, Jóska bácsi számára viszont nem a gazdagságban, hanem az akvárium megépítésében és birtoklásában összegződik az elérendő boldogság, de legalábbis annak illúziója. A hatalmas, halakkal teli üvegtartály, Benkő doktor szerint "egy darabka tenger". Egy valóságosnak tűnő oázis, a mocskos és szűkös életterek kellős közepén. Ha gondozzák, vize áttetsző és kék marad, ha viszont elhanyagolják, akkor, mint egy önmagát megbosszuló élőlény, bűzös és zöld lesz. Végül pedig kiveti magából mindazt, aminek a létezéshez valaha is köze volt: a színpompás halak elpusztulnak, és már nem marad más, csak a puszta üveg, ami felfordítva és üresen, mint valami koporsó, a szereplők, s elsősorban Vera boldogtalan látszatlétének (Hófehérke, mint tetszhalott fekszik az üvegbúra alatt) szokatlan objektumaként jelenik meg.

A regény számos karaktert felvonultat, közülük azonban nem mindegyik kapcsolódik szervesen a fő szál történetéhez. A Piroska Tóniról, Jenőkéről vagy Gabi bácsiról szóló epizódok a cselekményt lényegében nem mozdítják elő, így funkciójuk sem lesz több annál, mint hogy vigyenek némi színt a központi szereplők életével kapcsolatos –  naturális részletekben bővelkedő – leírásokba. A történelem egy-egy fontosabb eseménye, politikai fordulata, nevezetesen ötvenhat, a kommunizmus, később pedig a megvalósuló szocializmus képe olykor a gangon túlról felsejlik ugyan, de kizárólag a társadalmilag leginkább kiszolgáltatott, esetleg társadalmon kívüli rétegek perspektívájából ábrázolva, s mint ilyen, a teljességet ebből a szempontból nélkülözve. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a pincelakás mélyéről is csak az utcán járó emberek cipőjére látni. A szerző, egyrészt vélhetően éppen ezt a mélységet kívánta megragadni, másrészt viszont azzal is számolnia kellett, hogy e kizárólagosság miatt az adott korszakot pásztázó narrátori tekintet egy bizonyos ponton túl már nem fogad be többet. Weiningerék, Klárimama, Vera és nem utolsósorban Edu alakja ennek megfelelően, a második fejezettől kezdve, ahogyan a történet is egyre komorabbá válik, lényegében azt a kilátástalan és nyomorúságos társadalomképet testesíti meg, amellyel a szerző tulajdonképp magát az adott időszakot (is) azonosítja.

A felvonultatott sorsok, a kiváló atmoszférateremtésnek köszönhetően, részben képesek megjeleníteni az illúziókkal való leszámolást, a kiábrándultságot, az általános bizalomvesztést, a nyomort és a kiszolgáltatottságot, másrészt viszont a kép, főként a szereplők mesterségesen szűk keretek közé szorított élettere miatt, mégsem válhat teljessé. A központi szál mentén lépten-nyomon születő epizódok, rövidebb történetek ellenére sem tudunk meg eleget a karakterekről, a vallását elhagyó Jóska bácsiról, az állandó lelkiismeret-furdalástól szenvedő Edit néniről, a felkapaszkodni vágyó, léhának tartott Laliról és a boldogtalan Veráról.

A nőalakok közül a legtöbb információt talán még Eduról, az értelmi sérült nőről kapjuk, aki a külvilág eseményeiből, de leginkább a vele történtekből (szexuális kalandjából és az azt követő abortuszból) szinte semmit sem fog fel. Vegetatív léte jelentős részében csak úgy "elvan magában", cselekedetei jórészt repetitív, begyakorolt mozdulatokból épülnek fel, melyek a hétköznapi túlélés során, mégis, hasonlóképp működnek, mint az őt körülvevők megszokott, tudatos viselkedése. Önmagát beteljesítő sorsa (a gázkamrából megmenekülve végül mégis elhamvasztják) nemcsak családjának, hanem a társadalomnak is nyűg (halálát követően Vera, a hivatal előtt kettejük családi viszonyáról sem képes számot adni, ezért az "ismerős" rubrikát jelöli be), csakúgy, ahogyan a főszereplő Vera számára is teljességgel feloldhatatlan nyűg a saját létezése. Az Akvárium legutolsó, fojtogató levegőjű jelenetében mintha egyszerre minden megfagyna, hogy aztán körforgásszerűen újrainduljon, le a mélybe.

Fotó: Kováts Zsófia, PIM (A kép a könyv bemutatóján készült, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.)