2011-ben feltámad Adolf Hitler. Ugyanannyi idős, mint halálakor, az egyenruháját viseli, és magától értetődően elkezdi élni életét napjaink Berlinjében. Ez Timur Vermes Nézd, ki van itt című könyvének alapszituációja. Csáki Judit legelőször az ötletről kérdezte a szerzőt, aki készségesen elmondta: egy törökországi nyaralás alkalmával olyan könyvre bukkant, mely azt állította magáról, hogy Adolf Hitler második műve. Akkor arra gondolt, ő pedig megírja a harmadikat. Kezdettől fogva Hitler volt tehát a figura, aki köré meg szerette volna írni a történetet, s mivel dolgozott már ghost writerként is, nem volt nehéz feladat beleképzelni magát az egyes szám első személyű monológokba. Nem vezetett azonban listát arról, hogy mi minden változott Berlinben az elmúlt hetven év alatt, amit aztán beleszőhet a történetbe, a munkamódszere másfajta szisztémát követett. Azt gondolta végig, miként juthat ma szálláshoz, munkához valaki, illetve hogyan kerülhet be a médiába, és eszerint haladt aztán a történet megírásával.



Mivel Vermes megemlítette, hogy az előkészületek során többek között a Mein Kampfot is tanulmányozta, Csáki Judit rákérdezett arra, milyennek találta a könyvet. Vermes nehezen fért hozzá a könyvhöz, mivel például könyvtárakból sem lehet kikölcsönözni, csak helyben, felügyelet mellett olvasni. Boltban sem lehet kapni, legfeljebb illegálisan letölteni. Vermes ironikusan úgy fogalmazott, az ember azt várja, annyira hat majd rá a szöveg, hogy annak elolvasása után maga is náci lesz. Egy teljesen őrült valaki, egy szörnyszülött gondolatait várja, ám végül nem azt kapja. Szerinte Hitler nem volt jó író, úgy írta a könyvét, ahogy az írást nem hivatásszerűen űzők gondolják, hogyan is kell egy könyvet létrehozni. Például igyekezett megmutatni, milyen sok szót ismer, és hogy milyen hosszú mondatok összerakására képes. A könyvet Nádori Lídia is elolvasta, a Vermes regényére jellemző hang megtalálásához neki is szüksége volt hozzá, szerinte a Mein Kampf végtelenül unalmas, olyan, mintha egy húszoldalas politikai kiáltványt háromszáz oldalasra húztak volna szét.

Mint ahogy a beszélgetés során kiderült, a Nézd, ki van itt tulajdonképpen a demokrácia kritikája, Hitler szemszögéből nézve. A könyv olyan problémákat feszeget, amelyek jól ismertek napjainkban is, amit kritizálni szoktak ma is, ugyanakkor már Hitler is foglalkozott velük, igaz ő rosszindulatúan, a demokráciának csak a hátrányait hangsúlyozva. Vermes vitaindítónak szánta könyvét, és érdekesnek találja a reakciókat, a kérdésfeltevést, hogy valóban ilyen rossz a demokráciánk? A könyv fogadtatásához hozzátartozik még az is, hogy azokra talált rá elsősorban, akiknek a szörnyszülött és a kifigurázott vicckarakter két szélsőségén túl  eddig hiányérzetük volt Hitler ábrázolásával kapcsolatban.

A humor két szinten is megjelenik a regényben. Egyrészt a szituációban, hogy a regény világán belül senki nem hiszi el, hogy tényleg Adolf Hitler az, csak egy imitátornak gondolják. (Erre mondta Nádori Lídia, hogy különös olvasmányélmény, ahogy az olvasó ezzel szemben tudja, hogy igenis a diktátororról van szó – természetesen a fikció világán belül.) Nem annyira ő nem érti a többi embert, hanem inkább azok őt nem, ez is fontos eleme a könyvnek. Másrészről Hitlernek, a regénykarakternek a humorhoz való viszonya is érdekes. Csáki Judit úgy fogalmazott, hogy egy olyan figuráról van szó, aki nem érti, nem szereti, de azért észreveszi a humort. Maga is szeretne humoros lenni, Nádori Lídia ezt egyfajta avíttas, tenyeres-talpas humorként ültette át a magyarba.

A beszélgetés során további  érdekességeket tudhattunk meg a fordítással kapcsolatban. Például hogy a fordító a német nyelv 1945-ös és mai állapota közti minimális különbséget is megpróbálta érzékeltetni. Vagy hogy gondot okozott a berlini dialektus átültetése. Nádori is azt a fordítók által gyakorta emlegetett dilemmát mesélte el, hogy a magyar nyelvben eleve nehéz egy másik nyelv különféle dialektusait érzékeltetni, mert a magyarban erre csak egy népies hangzás lehetne megoldás, de az meg nem passzolna a nagyvárosi, egészen pontosan a jellegzetes berlini nyelvhez. A pesties beszéd pedig nem dialektus. Így aztán a szlenget hívta segítségül. Ezt egyébként annak kapcsán mondta el, hogy Csáki szerint nagyon német, nagy berlini a könyv. Vermes erre a megállapításra úgy reagált, hogy szerinte azért, mert németesen határozott a regény. Ha egyszer eldöntötte, hogy Hitler az a figura, akkor legyen tényleg az.

A fordítás kapcsán többek között szó volt még a fordítóknak tartott műhelymunkáról, illetve arról, hogy bár Vermes nem olvasta a magyar szöveget, a kiadóinak megküldött véleményezésből tudja, nagyon jó szöveg. Azt is érdekes volt hallani, hogy a kiadó kérni szokta az olyan országokban született fordítások véleményezését, amelyekben nem éppen jó emlékeket hagytak a németek az elmúlt évszázadban.

Ugyancsak szó esett arról, hogy ez a könyv egyben médiakritika is, hiszen ahogy Csáki Judit összefoglalta, a regényből leszűrhető, hogy ez a pasas most is karriert csinálhatna. Hitler ugyan meghalt hetven éve, de a veszély, amely az ő nevével fonódott össze, nem szűnt meg. Vermes is többször emlegette a karaktere veszélyességét, és a média szerepét és felelősségét, hogyan kezeli mindezt.

Végül szó esett a németországi fogadtatásról is, ahol a hivatásos kritikusok nem találták viccesnek a regényt. Vermes a tűzzel játszott, és bár nagy tűzkár nem keletkezett, nem is dicsérték meg.

Csáki Judit legvégül még eljátszott a párhuzamok lehetőségével, s úgy fogalmazott, nem érzi a szatíra lehetőségét abban, hogy valaki hasonló történetet írjon mondjuk Szálasiról. Számára úgy tűnik, Németország e szempontból is előttünk jár.