David Walliams-t itthon biztos nem a könyveiről ismeri a közönség. Aki vonzódik az ilyesmihez, az a Britain’s Got Talent televíziós tehetségkutató show zsűrijében találkozhatott a brit humorista-színész-műsorvezetővel, aki (el)ismertségét hazájában a BBC-n több évig futó sorozatával, a Little Britainnel vívta ki. Nem mellesleg pedig sikeres gyermekkönyvszerző, eddig megjelent öt kötete közül a Gengszter nagyi a negyedik, aminek példányait 2011 őszén vehették kezükbe az angolul olvasók. A magyar betűfalók pedig egy évre rá. (Harmadik regénye, a Milliárdos fiú április vége óta kapható itthon.)

Kifejezetten ellenszenvesnek és károsnak, de legfőképp szánalmasnak tartom mindazon kiadói igyekezeteket, amelyek olyan "gyermekkönyveknek" kívánnak piaci rést nyitni (s jól kitágítani azt), amelyek valami szociális problémát próbálnak direktben bemutatni, legyen szó halálról, válásról, betegségről, bőrszín vagy nemi identitás miatti megkülönböztetéséről… Ezek a könyvek pontosan olyanok, mint egy parabola után erkölcsi magyarázattal lelőni a poént – kifejezetten ellenszenvessé, mellőzhetővé, feledhetővé teszik a gyermek számára a  fontos tudást. A didaktikusság (olvasási útmutató) nélküli, (jobb esetben humorral oldott) történetek által példázott esemény- vagy történés-modellek, morális döntések sokkal inkább beágyazódnak az olvasmányélmény által az ifjoncokba. Walliams könyve a jobbik eset.

          Azonban nem mennék el megjegyzés nélkül afeletti örömöm mellett sem, hogy a gyerkőcök, ha van eszük, nem olvassák a szerzői köszönetnyilvánítás paratextusát. A brit talentumítész könyvének szerkesztői helyében jól eldugtam volna a passzust, valahová hátra. Mert aki mégis veszi magának a bátorságot, és elolvassa, könnyen lehet, hogy gyorsan meg akar majd szabadulni a kötettől. Bár csak macskafaroknyi terjedelmű, de kellően nyálas, behízelgő, geil, szóval undorító, mondhatni: brrr! Ennél sokkal jobb ajánlólevél a hátoldalon blurbként olvasható Sue Townsend-idézet, bár ezt a műfajt is illik fenntartással kezelni… Mindenesetre az írónő neve engem jobban eligazított (stílus, írásmód, angol humor tekintetében) a címlapra plecsnizett Roald Dahl emlegetésénél…

A recenzió címéül szolgáló négy szóban, fogalomban tulajdonképpen összefoglaltam a regény által megszólaltatott főbb egzisztenciális és szociális diskurzusokat. A mai poszt-nyugati társadalmakban sem az élet/halál, elmúlás, sem a korábbi családmodelleket helyettesítő lehetőségek kérdésköre nem tisztázott, nem is a sokféleségük kelt esetleges zavart, hanem a lassan tabu alá kerülő diszkussziójuk. A nemzedékek képviselői nem tartanak igényt egymásra, nincs köztük személyes kapcsolat, a vérségi kötelékek sem számítanak, az elmúlás pedig nem az élet velejárója, kórházakba lett száműzve, a halálos kórok – nekünk gondot okozó – hordozóit elkülönítjük, kitessékeljük az életünkből – még az ő életükben…

     

A regény 11 éves szereplője, Ben átlagos srác egy angol kisvárosból, aki furcsamód a vízvezeték-szerelés rejtelmeiben véli felfedezni a maga jövőjét. A hivatalos tanmenet olyannyira nem az ő terepe, hogy évet is kell ismételnie az iskolában. Szülei alacsony társadalmi presztízsű (műkörmös, biztonsági őr) emberek, műveletlenek, akiknek egyetlen öröme a televíziós táncműsor, mindent ennek rendelnek alá (Walliamsnek itt nyilván rengeteg referenciája volt), fiukat is elhanyagolják. Az apa édesanyját, a nagyit pláne. Lesajnálják, kigúnyolják öregségét, ekvivalenciába állítják a szellemi és testi leépülést. Az unoka kapcsolata is csak azután változik meg a káposztaszagú, lépten-nyomon pukizó, unalmasnak talált, figyelemre sem méltatott nagyszülővel, miután az ő szeretett Bennyjét kitalált, akciódús krimikkel szórakoztatja, saját élettörténeteként, titkos énjének részeként aposztrofálva azokat. Majd a kalandok közös tervezgetésbe fordulnak – itt narrációtechnikailag a fiktív világok egymásba ágyazódnak: a koronaékszerek elrablását elbeszélő részt a sok egymást legitimáló, ugyanakkor kioltó deixis, elbeszélői kommentár eloldja, akár a képzelet/vágy világába utalja. A hirtelen (barátságában) megtalált nagyszülő ugyanilyen gyors elvesztése (rák), ennek feldolgozásaként, terapikus célú elbeszélői világot valószínűsít.

Méghozzá kiválóan! Az elbeszélő a 11 éves főszereplő szemszögét, tudásszintjét ötvözi mindenttudó szarkazmusával, ami az olvasói közös nevezőben egyesül. Így az öregség, a szülők kisszerűségének, a tehetségkutatók világának stb. kifigurázása soha nem bántó (hiszen a kisfiú nézőpontja is érvényesül), ugyanakkor leleplező. Ehhez a humorforráshoz az illusztráció is jelentősen hozzájárul, mert a legtöbb esetben vizuális irányba tolja el a verbálisan körülményesen ábrázolhatót, kifejezhetőt.



A Gengszter nagyi nem túlbonyolított, nem egyedülálló, de nem is odakent regény. Könnyen olvasható, képes humorral, ugyanakkor nagyfokú empátiával szólni olyan mindennapi, mégis kulcsfontosságú tapasztalatokról, mint a szeretet, a betegség, az öregedés, az elmúlás, a család – túlzott okoskodás nélkül.

Külön jó pont (virágnyomda) jár a brit uralkodó ábrázolásáért (God save the Queen!): lelki szemeink előtt itt a tavalyi olimpiai bevállalós, jamesbondos, királynői trailer világa egyesül az Angus Young-féle nemzeti lobogós gatyamutogatással!

David Walliams, Gengszter nagyi
Tony Ross illusztrációival
Ford. Totth Benedek
Budapest, Kolibri Kiadó, 2012.
287 old., 2490 Ft
8+