irodalom
2007. 06. 13.
,,Valakit megcsalnak, valakit elhagynak, valaki meghal"
Tóth Krisztina estje a Ködlámpában, 2007. június 4.
A Könyvhét utáni lábadozásra a „macskaszemű költő” estje látszott legalkalmasabbnak; a közönség szokatlanul alacsony számban képviseltette magát, csak a hardcore Ködlámpa és/vagy TK-fanok voltak jelen, ami nem baj, hiszen Kiss Judit Ágnesék estsorozata már réges-régen kinőtte a Kópia kávézót, ideje lenne tágasabb és kényelmesebb helyet keresni. Most is túl sok szó esik a körülményekről, KJÁ megint előadja dohányzásellenes betétdalát, amit nyugodtan megszavazhatnának az estek hivatalos himnuszának - szelíd basso continuo-ként Szigeti Csaba bókol fáradhatatlanul a háziasszonynak.
(A ,,macskaszemű költő" idézettel kapcsolatban ld. Sopotnik Zoltán: [a]http://www.jozsefattilakor.hu/jakfuzetek/sor01/143.html [text]Árnyékvizit[/a] című versét.)
Elmeséli, hogy ennek az elismerésnek az a különös jelentősége, hogy ez egy civil díj, nem-szakmabeli olvasóknak küldik ki az olaszra fordított szövegeket, és ők választanak: tavaly versben éppen őt, prózában Grendel Lajost, a fordítók közül pedig Tomaso Keményt. Elképzelem, ahogyan Kemény István családi látogatásra érkezik Olaszországba, és egy késő reneszánsz villa teraszán Itáliába szakadt kilenced-unokatestvérével Tóth Krisztina-versek fordításait mustrálgatja szalmakalapban, egy pohár asti bor mellett, de nem sokáig révedezhetek, Kriszta ugyanis mesélni kezd a díj névadójának ma is élő leszármazottjáról, egy bizonyos Acerbi úrról, aki nyolcvanéves, a díjátadókat általában átalussza, van egy harmincéves felesége és mesés vagyona, örököse viszont nincs. Itália, Itália! – sóhajtok fel magamban, miközben Tóth Krisztina megkezdi a felolvasást, a [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=IRODALOM0651&article=2006-1230-1154-59CYPG][text]Kelet-európai triptichon[/a] című verssel, nyomban visszarepítve engem is a Kárpátok közé. Ütős kezdés, kicsit a Take Five hangulatát idézi fel a Vonalkódból, ha lehet, még egy fokkal sötétebben. És ha már a sötétnél tartunk, jön egy másik vers is, a Sötétben járó.
Ezek után derült égből villámcsapásként érkezik az első sablonkérdés: hogy jött a próza a versek után? Az író válasza lefegyverző: szeretett volna hosszabb mondatokat írni. Aztán mesél arról, hogy nem volna ő történetellenes, csak éppen dolgozik benne a „prózagörcs”, és általában addig gyomlálja-szikárosítja a szövegeit, amíg azok teljesen olvashatatlanná válnak (Mészöly szelleme nem alszik, gondolom magamban.). Mert persze az ő novelláiban sem a történet a lényeg, az mindig eléggé banális: valakit megcsalnak, valakit elhagynak, valaki meghal. A varázslat ott kezdődik, hogy nyelvileg mi van rápakolva a dologra. Aztán rátérnek a tárcanovella/novella kérdésre, mint mostohán kezelt műfajra, hogy vajon tekinthető-e a tárcanovella „magas” irodalomnak, röviden (fordítom le magamnak a kérdést): közölhet-e prózát a Nők Lapjában az, aki a Holmiban is rendszeresen publikál? Ami engem illet, szeretem a léha irodalmat, és különben is, hogy a fészkes fenébe ne lenne irodalmi egy olyan szöveg, mely ilyen gyönyörű mondattal kezdődik: „Az asztalra kirakott ásványvizes üvegek fölött az igazgató lelke lebegett.”?
Tóth Kriszta jól érzi, hogy mikor, milyen szöveggel érdemes etetni a közönséget: nem a Vonalkód szorongáslírájával önt minket nyakon, hanem A Mansuelo-ügy című, remekbe szabott tárcáját olvassa fel Deákné Vászna Éva és az igazgató kalandjairól, dőlünk a röhögéstől, aztán az utolsó bekezdés egyszerre csak a felhők közé emeli a történetet, és angyal is van benne, és ez jó.
Aztán újabb versek következnek, a Vaktérkép (nem összekeverendő a Vonalkód azonos című novellájával), majd [a]http://www.holmi.org/arch/2005/10/01.html][text]A szerető álma[/a]. Nagyjából ezek után jön elő Janox a farbával, és mint „megkerülhetetlen kérdést” igyekszik Kriszta képébe tolni a női irodalom-problémát. Kínos csend, sóhaj, mikrofonszkander.
„Te Janox, kérdezték már tőled, hogy milyen érzés férfiként műsort vezetni? Azért más, nem?” – kérdez vissza aztán Kriszta, és látszik, hogy szíve szerint ezzel elintézettnek is tekintené a kérdést, a közönség pedig egyetértően tapsol. Én sem nagyon értem, miért kell Nemes Nagy Ágnes, Rakovszky Zsuzsa, Takács Zsuzsa, Szabó T. Anna, Karafiáth Orsolya és (végül, de elsősorban) Tóth Krisztina hazájában ennyit rágni ezt a kérdést? Tóth Krisztina életműve és elismertsége önmagában a válasz, és a kínos adok-kapokat hallgatva az embernek az az érzése támad, hogy a „női irodalom” fogalmát valójában a férfiak találták ki, szellemi hegemóniájuk utolsó mentsváraként, hogyha netalántán akadna is egy velük egyenrangú, nőnemű szerző, arra rögtön rásüthessék a „hölgyköltő” billogját, amely kifejezés, legalábbis az érintett meglátása szerint, inkább úgy hangzik, mint a „tőgypörkölt”.
Hál’ istennek újabb tárcanovella kerül a feketeleves után terítékre, a 2920 nap című könyvheti szösszenet, talán kicsit halványabb, mint a Mansueló-s volt. Aztán fejest a lírába: az egyik kedvencem következik, a Síró ponyva egyik mesterdarabja, a [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=IRODALOM0252&article=2002-1228-1422-03KREH][text] Macabre.[/a] Az egyik régebbi [a [a]http://www.argus.hu/2005_9/dunajcsik11.htm][text]kritikámban[/a] gésatáncként aposztrofáltam ezeket az imbolygó, fájdalmas szépségű kamaradarabokat. Aztán – ha az előző vers nem lett volna eléggé női – Kriszta megadja a végső kegyelemdöfést Janoxnak, mégpedig a [a]http://www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/101/toth.html][text]Nagy vonalakban (a női szexualitásról)[/a] című tárcájával.
„A férfiak nemcsak a női testet, a női orgazmust (lásd Fédérique Leboyert) ismerik tüzetesen, hanem az erről szóló szakirodalmat is, sőt barátnőid tapasztalatait, amelyekről állítólag te meséltél, és a barátaik barátnőinek tapasztalatait, amit meg az ő barátjuk mesélt nekik (lásd fentebbi hegyi menedékház, esti sörözés), úgyhogy pontosan tudják, hogy X. költőnőnek a sikeres német fordítása megjelenés után lett hüvelyi orgazmusa, bár nem tudni, a két dolog összefügg-e, de a lélek, ugye, sok mindenre képes, engem még csak franciára meg angolra fordítottak, Y-nak meg még soha nem is volt, csak folyton ír róla, Z pedig vélhetően leszbikus, mert rájuk se néz, na persze ezt nem ebből szűrték le, de azért van benne valami gyanús.”
Szép válasz, no comment. Ekkorra Janoxot már néhány finom női mosollyal Kriszta a földdel teszi egyenlővé, inkább vezeti maga az estet – amíg tart a ki-be járkálás, átvezetésként elmondja az [a]http://www.holmi.org/pdf/holmi2004-05.pdf][text]Őszi sanszok[/a] című költeményét, majd amikor minden elcsendesült, belekezd az [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=IRODALOM0540&article=2005-1009-2109-39NQIT][text]Esős nyár[/a] című záródarabba. Nem hiába várta meg, amíg csend lesz – táncoló gésából és csacsogó „hölgyköltőből” egyszerre sámánnővé változik át a szemünk előtt, enyhén ringatózva mondja a hosszú-hosszú, lágy meanderekben kígyózó szöveget:
„Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma, / egy báb a szívgödörben, szárny, ami nincs kibontva, / hazavezető film futása, lepergő utca hossza, / sietség árokpartján széltől bepödrött mályvaszoknya, / beszél a mondat a szélcsendben, beszél a zivatarban, / beszél a beszéd mögött és így bujkál az arcban”
A lassan fullasztóvá váló kis teremben olvadozva hallgatjuk, jó volt ez az est, és jó a befejezés. Nem lehet mindig bút lélegezni, a tárcairodalmat pedig támogassuk, olvasson mindenki Nők Lapját! Kimegyünk az előtérbe, végre rágyújthatunk, aztán már megyünk is az utcán, követjük a hazavezető film futását, engem meg közben Szilasi László [a]http://litera.hu/object.0697959c-3b90-402d-a6b2-e234771a47b7.ivy][text]egyik mondata[/a] kísért, mi szerint: „Voltaképpen hogyan történt, miért van, miképpen szükségszerű, hogy a mai magyar irodalomban, szinte minden egyebet háttérbe szorítva, a mondat (szépsége) a legfontosabb?”
És, kérdem én, miért van, miképpen szükségszerű, hogy erről a problémáról vers is szülessék? És hogy az ilyen szép legyen?!
[a]http://www.tothkrisztina.hu][text]Tóth Krisztina honlapja[/a]
[a]http://kodlampa.tar.hu/][text]A Ködlámpa honlapja[/a]
Dunajcsik Mátyás
Elmeséli, hogy ennek az elismerésnek az a különös jelentősége, hogy ez egy civil díj, nem-szakmabeli olvasóknak küldik ki az olaszra fordított szövegeket, és ők választanak: tavaly versben éppen őt, prózában Grendel Lajost, a fordítók közül pedig Tomaso Keményt. Elképzelem, ahogyan Kemény István családi látogatásra érkezik Olaszországba, és egy késő reneszánsz villa teraszán Itáliába szakadt kilenced-unokatestvérével Tóth Krisztina-versek fordításait mustrálgatja szalmakalapban, egy pohár asti bor mellett, de nem sokáig révedezhetek, Kriszta ugyanis mesélni kezd a díj névadójának ma is élő leszármazottjáról, egy bizonyos Acerbi úrról, aki nyolcvanéves, a díjátadókat általában átalussza, van egy harmincéves felesége és mesés vagyona, örököse viszont nincs. Itália, Itália! – sóhajtok fel magamban, miközben Tóth Krisztina megkezdi a felolvasást, a [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=IRODALOM0651&article=2006-1230-1154-59CYPG][text]Kelet-európai triptichon[/a] című verssel, nyomban visszarepítve engem is a Kárpátok közé. Ütős kezdés, kicsit a Take Five hangulatát idézi fel a Vonalkódból, ha lehet, még egy fokkal sötétebben. És ha már a sötétnél tartunk, jön egy másik vers is, a Sötétben járó.
Ezek után derült égből villámcsapásként érkezik az első sablonkérdés: hogy jött a próza a versek után? Az író válasza lefegyverző: szeretett volna hosszabb mondatokat írni. Aztán mesél arról, hogy nem volna ő történetellenes, csak éppen dolgozik benne a „prózagörcs”, és általában addig gyomlálja-szikárosítja a szövegeit, amíg azok teljesen olvashatatlanná válnak (Mészöly szelleme nem alszik, gondolom magamban.). Mert persze az ő novelláiban sem a történet a lényeg, az mindig eléggé banális: valakit megcsalnak, valakit elhagynak, valaki meghal. A varázslat ott kezdődik, hogy nyelvileg mi van rápakolva a dologra. Aztán rátérnek a tárcanovella/novella kérdésre, mint mostohán kezelt műfajra, hogy vajon tekinthető-e a tárcanovella „magas” irodalomnak, röviden (fordítom le magamnak a kérdést): közölhet-e prózát a Nők Lapjában az, aki a Holmiban is rendszeresen publikál? Ami engem illet, szeretem a léha irodalmat, és különben is, hogy a fészkes fenébe ne lenne irodalmi egy olyan szöveg, mely ilyen gyönyörű mondattal kezdődik: „Az asztalra kirakott ásványvizes üvegek fölött az igazgató lelke lebegett.”?
Tóth Kriszta jól érzi, hogy mikor, milyen szöveggel érdemes etetni a közönséget: nem a Vonalkód szorongáslírájával önt minket nyakon, hanem A Mansuelo-ügy című, remekbe szabott tárcáját olvassa fel Deákné Vászna Éva és az igazgató kalandjairól, dőlünk a röhögéstől, aztán az utolsó bekezdés egyszerre csak a felhők közé emeli a történetet, és angyal is van benne, és ez jó.
Aztán újabb versek következnek, a Vaktérkép (nem összekeverendő a Vonalkód azonos című novellájával), majd [a]http://www.holmi.org/arch/2005/10/01.html][text]A szerető álma[/a]. Nagyjából ezek után jön elő Janox a farbával, és mint „megkerülhetetlen kérdést” igyekszik Kriszta képébe tolni a női irodalom-problémát. Kínos csend, sóhaj, mikrofonszkander.
„Te Janox, kérdezték már tőled, hogy milyen érzés férfiként műsort vezetni? Azért más, nem?” – kérdez vissza aztán Kriszta, és látszik, hogy szíve szerint ezzel elintézettnek is tekintené a kérdést, a közönség pedig egyetértően tapsol. Én sem nagyon értem, miért kell Nemes Nagy Ágnes, Rakovszky Zsuzsa, Takács Zsuzsa, Szabó T. Anna, Karafiáth Orsolya és (végül, de elsősorban) Tóth Krisztina hazájában ennyit rágni ezt a kérdést? Tóth Krisztina életműve és elismertsége önmagában a válasz, és a kínos adok-kapokat hallgatva az embernek az az érzése támad, hogy a „női irodalom” fogalmát valójában a férfiak találták ki, szellemi hegemóniájuk utolsó mentsváraként, hogyha netalántán akadna is egy velük egyenrangú, nőnemű szerző, arra rögtön rásüthessék a „hölgyköltő” billogját, amely kifejezés, legalábbis az érintett meglátása szerint, inkább úgy hangzik, mint a „tőgypörkölt”.
Hál’ istennek újabb tárcanovella kerül a feketeleves után terítékre, a 2920 nap című könyvheti szösszenet, talán kicsit halványabb, mint a Mansueló-s volt. Aztán fejest a lírába: az egyik kedvencem következik, a Síró ponyva egyik mesterdarabja, a [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=IRODALOM0252&article=2002-1228-1422-03KREH][text] Macabre.[/a] Az egyik régebbi [a [a]http://www.argus.hu/2005_9/dunajcsik11.htm][text]kritikámban[/a] gésatáncként aposztrofáltam ezeket az imbolygó, fájdalmas szépségű kamaradarabokat. Aztán – ha az előző vers nem lett volna eléggé női – Kriszta megadja a végső kegyelemdöfést Janoxnak, mégpedig a [a]http://www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/101/toth.html][text]Nagy vonalakban (a női szexualitásról)[/a] című tárcájával.
„A férfiak nemcsak a női testet, a női orgazmust (lásd Fédérique Leboyert) ismerik tüzetesen, hanem az erről szóló szakirodalmat is, sőt barátnőid tapasztalatait, amelyekről állítólag te meséltél, és a barátaik barátnőinek tapasztalatait, amit meg az ő barátjuk mesélt nekik (lásd fentebbi hegyi menedékház, esti sörözés), úgyhogy pontosan tudják, hogy X. költőnőnek a sikeres német fordítása megjelenés után lett hüvelyi orgazmusa, bár nem tudni, a két dolog összefügg-e, de a lélek, ugye, sok mindenre képes, engem még csak franciára meg angolra fordítottak, Y-nak meg még soha nem is volt, csak folyton ír róla, Z pedig vélhetően leszbikus, mert rájuk se néz, na persze ezt nem ebből szűrték le, de azért van benne valami gyanús.”
Szép válasz, no comment. Ekkorra Janoxot már néhány finom női mosollyal Kriszta a földdel teszi egyenlővé, inkább vezeti maga az estet – amíg tart a ki-be járkálás, átvezetésként elmondja az [a]http://www.holmi.org/pdf/holmi2004-05.pdf][text]Őszi sanszok[/a] című költeményét, majd amikor minden elcsendesült, belekezd az [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=IRODALOM0540&article=2005-1009-2109-39NQIT][text]Esős nyár[/a] című záródarabba. Nem hiába várta meg, amíg csend lesz – táncoló gésából és csacsogó „hölgyköltőből” egyszerre sámánnővé változik át a szemünk előtt, enyhén ringatózva mondja a hosszú-hosszú, lágy meanderekben kígyózó szöveget:
„Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma, / egy báb a szívgödörben, szárny, ami nincs kibontva, / hazavezető film futása, lepergő utca hossza, / sietség árokpartján széltől bepödrött mályvaszoknya, / beszél a mondat a szélcsendben, beszél a zivatarban, / beszél a beszéd mögött és így bujkál az arcban”
A lassan fullasztóvá váló kis teremben olvadozva hallgatjuk, jó volt ez az est, és jó a befejezés. Nem lehet mindig bút lélegezni, a tárcairodalmat pedig támogassuk, olvasson mindenki Nők Lapját! Kimegyünk az előtérbe, végre rágyújthatunk, aztán már megyünk is az utcán, követjük a hazavezető film futását, engem meg közben Szilasi László [a]http://litera.hu/object.0697959c-3b90-402d-a6b2-e234771a47b7.ivy][text]egyik mondata[/a] kísért, mi szerint: „Voltaképpen hogyan történt, miért van, miképpen szükségszerű, hogy a mai magyar irodalomban, szinte minden egyebet háttérbe szorítva, a mondat (szépsége) a legfontosabb?”
És, kérdem én, miért van, miképpen szükségszerű, hogy erről a problémáról vers is szülessék? És hogy az ilyen szép legyen?!
[a]http://www.tothkrisztina.hu][text]Tóth Krisztina honlapja[/a]
[a]http://kodlampa.tar.hu/][text]A Ködlámpa honlapja[/a]
Dunajcsik Mátyás
Szerzők
-- Dunajcsik Mátyás --
További írások a rovatból
irodalom
Kupihár Rebeka A heterók istenéhez kötetbemutatójáról
Más művészeti ágakról
film
Katarina Stanković Neptun vihara és Ida Marie Gedbjerg Az elveszett Mozi könyv című alkotása a 21. Verzió Filmfesztiválon
