Sejtettük, hogy nagy lesz az érdeklődés, és próbálunk igyekezni, de a helyszínre érve, a tömeget látva egy kicsit megrettenünk: a szakmai jegyekhez még egész könnyű hozzájutni, a pénztáraknál viszont kígyóznak a sorok. Aki végre bejut a kapun, úgy érezheti magát, mintha a Szigeten lenne: a kellemes, nyárias idő és a kis helyen összezsúfolódó több ezer ember fesztiválhangulatot teremt - na meg a várakozás, hogy itt most különleges koncert következik.

Percek vannak hátra a kezdésig: a mosdókat még meg lehet közelíteni, egy-egy korsó sörhöz hozzájutni viszont már sokkal nehézkesebb. Mire a pulthoz érnénk, a zenekar a színpadon áll és belecsap a húrokba. Mindenki rohan előre, s ezt kihasználva végre megvesszük a sörünket, aztán rohanunk mi is, utat törünk, hogy minél közelebb legyünk a tűzhöz.

A spanyol (vagy inkább baszk és galíciai) származású énekes Párizsban született, ide menekültek a szülők Franco diktatúrája elől. Ez legalább úgy meghatározza Manu Chao zene- és szövegvilágát, mint a Latin-Amerikában, vagy a világ más tájain tett utazásai. A többnyelvűség, az emigráns lét, a világvándor életforma különös kulturális kavalkádot eredményezett.

Manu Chao zenéjében keverednek a latinos dallamok, a jamaicai ska és reggae, az angoszász punk-rock, ezerféle stílus és sok-sok nép muzsikája. Énekel angolul, franciául, spanyolul, portugálul, sőt arabul is, és egész életműve olyan, mintha egyetlen hosszú dalból állna, amelyet folytonos szirénázás és hétköznapi beszélgetés-töredékek tesznek kissé kaotikussá.
Ez a káosz lett Manu Chao védjegye, aki Mano Negra nevű zenekarával vált szélesebb körben ismertté, szólókarrierbe kezdve pedig világsztárrá, bár nem a szó klasszikus értelmében. Egy kicsit világsztár, egy kicsit még mindig utcazenész, amolyan kultikus hős, őszinte zenével és határozott világnézettel, amelynek legfontosabb elemei a béke és a szabadság, na meg az élet szeretete - legyen szó szexről, drogról vagy alkoholról.

Öt évvel ezelőtt Sopronban, a VOLT Fesztiválon csíptük el, s akkoriban még Radio Bemba Sound System nevű, soktagú koncertzenekarával járta a világot. Most a La Ventura nevű formációval érkezett Budapestre, és bár az új zenekar legénysége vele együtt is csak négy főt számlál, alig érezzük a különbséget. A dalok például nagyjából ugyanazok.

A Mano Negra-korszakból előkerül a King Kong Five, a Mala Vida és a Sidi H’Bibi, a szólólemezekről pedig a Clandestino, a Bongo Bong, a Welcome to Tijuana, a Me gustas tu, a Mr. Bobby, a Politik kills és a Rainin’ in Paradise, a koncerteken elmaradhatatlan Rumba de Barcelona, és a sor még hosszan folytatható lenne.

Sok minden elhangzik az egészen rövid, néhány másodperces zúzásoktól és rigmusszerű szövegektől a nem sokkal terjedelmesebb, ám annál dallamosabb, slágeresebb darabokig, és az egész műsort, a szép ívű, latinos dalokat meg a szándékosan befejezetlen daltöredékeket összekötő, folyton vissza-visszatérő motívumokig. És van szirénázás is bőven.
A zenekar alig győzi ünnepelni az őt ünneplőket, a közönség megőrül, a frontember meg széles vigyorral az arcán ismételgeti, hogy "crazy Budapest". Az összekötő szövegek rövidek - már ha vannak egyáltalán -, sokkal jellemzőbbek a gólörömre emlékeztető kézmozdulatok: a srácok örülnek, hogy meghódították a várost, és mindez fordítva is igaz.

A frontembernél jóval nagyobb darab basszusgitáros, Gambeat, és az elektromos gitárját a végén akusztikusra cserélve is kézügyességét bizonyító Madjid éppúgy végigugrálja a koncertet, mint az örökifjú Manu Chao, a dobokat pedig ugyanezzel a lelkesedéssel püföli az egykoron a Mano Negrában is mögötte doboló Philippe Teboul.

Manu Chao ötvenkét éves, s hat éve nem jelentkezett új sorlemezzel. Mégis megteremti ugyanazt az atmoszférát, mint öt évvel ezelőtt Sopronban. És ugyanakkora élmény felnőtt fejjel Manu Chao koncertjeire eljutni, mint sok-sok évvel ezelőtt, gimnazistaként ismerkedni ezzel a világcsavargó, világforradalmár, békeharcos attitűddel.

Az énekes életkorának persze utána kell néznem, mert ha tippelnem kéne, csakis a terjedelmes életmű ismeretében nem mondanám sokkal fiatalabbnak. A fellépés ugyanis maratoni hosszúságúra nyúlik, több mint kétórás, s a közönség oly sokszor tapsolja vissza a zenészeket, hogy az egész koncert egy hosszú ráadásnak tűnik.

A zene a rengeteg sziréna-effekt, a dallamok és a szövegek folytonos ismétlődése ellenére is megunhatatlan, vagy talán éppen ezek miatt ivódik annyira az agyunkba és fülünkbe, hogy az egész koncertet hazavisszük magunkkal.

A késői esti villamosra talán kizárólag a Parkból jövők szállnak fel, és énekelnek tovább – mert ennek a koncertnek soha nincs vége.