Hiszen sokszor kapom azon magam, hogy felsóhajtok: istenem, mennyivel könnyebb volt akkor, amikor még csak zenei magazinokból, rádióból és a barátaimtól szereztem tudomást egy-egy új album, zenei irányzat, újfajta "megszólalásmód" megjelenéséről! Amikor még volt rosta, és nem kényszerültem arra, hogy válogassak, akárha egy zsák ocsúban az egészséges búzaszemek után. Úgy bolyongok itt a huszonegyedik század elején a zenei világban, mint a népmesei hős, akinek a számos megpróbáltatás és a hétfejű sárkány leölése utáni megérdemelt jutalma a jó hangzású, átgondolt koncepciójú lemez, vagy a jól sikerült négyszámos demó.

Persze nem panaszkodni szeretnék – nem vagyok én olyan –, és nincs is okom panaszra addig, amíg pozitívan (is) tudok csalódni. S a minap épp pozitívan csalódtam: megkeresett ugyanis egy hatvani zenekar, az arlequin (szigorúan kisbetűkkel; mint nemecsek ernő) énekese, hogy mondanék-e véleményt a zenéjükről?

Sokat gondolkodtam azon, mit lehet reagálni egy ilyen megkeresésre. Írjak lemezkritikát? Ahhoz kellene lemez, ami nincs – csak néhány dal van, amelyet az említett énekes-frontember, Szegedi Levente a rendelkezésemre bocsátott. Ahhoz viszont túl jók a dalok, hogy visszhang nélkül maradjanak… nem is beszélve arról, hogy talán épp valamelyik "visszhang" segítené őket ahhoz, hogy lemez is legyen.

A rendelkezésemre álló dalok első meghallgatása után máris világossá vált számomra, hogy ezek a fiúk komolyan veszik, amit csinálnak, és hogy csakis egy képzett zenészekből álló formáció képes ilyen opálosan tiszta hangzást létrehozni.

És jól gondoltam, hogy így van. Az arlequin tagjai ugyanis mindnyájan képzett zenészek, akik sajátosan intim viszonyban állnak a hangszereikkel – Levente például vonós-pengetős hangszerkészítőnek tanult. De a többiek sem panaszkodhatnak. Hiszen van közöttük olyan, aki jazzgitár-szakra járt, vagy zongorára, s olyan is, aki cimbalmozik/cimbalmozott.

Mindezeknek a tényeknek tudható be az a példás fegyelem, illetőleg az a komoly "szerkesztési munka", amely a szerzeményeikben jól tetten érthető.
Az arlequin – Facebook-oldaluk tanúsága szerint – egy "burleszkgarázsblues"-t játszó zenekar. S a műfaji meghatározás korántsem a bizonytalanság manifesztációja, hiszen ha meghallgatjuk a dalokat, azt tapasztaljuk, hogy mindháromból van itt jó adag.

Ha a burleszk hívószó mentén szeretnénk elindulni, olyan előadók szerzeményeivel kell összevetnünk az arlequin zenéjét, mint a Vulgargrad, a Gogol Bordello, (a) The Tiger Lillies, a Zyderpunk, esetleg Tom Waits. Persze, mindegyikhez csak valamely jellemző zenei karakterjegy miatt tudjuk hasonlítani - nem mondhatjuk egyértelműen, hogy olyan, mint a (kívánt zenekar neve behelyettesítendő).

Pont ezért éreztem úgy, hogy írnom kell róluk… mert a maguk nemében egyediek, és eredetiek tudnak lenni. És azért is tetszik, amit ezek a fiúk csinálnak, mert van a zenéjükben valami abból a jótékony hanyagságból, amelyet a Quimby korai, karcos kocsmazenéiben tapasztaltam, a dalok, melyek – bánatomra – már régen lekerültek a Quimby repertoárjáról. És szinte már a nyelvem hegyén volt az is, hogy az arlequin olyan, mint amilyennek valójában a Quimbynek lennie kéne… de nem, ilyet mégsem írhatok le, pláne néhány dal meghallgatása után.

A közös vonások, melyek által az imént felsorolt zenekarok mindegyikével rokoníthatók ezek a dalok, a minimalitás, az olykor fals hangokat keretbe fogó zajos, mégis tiszta és kimért, megbízható kíséret, az "ősi nyersség", ami például az autentikus bluesból, vagy a magyar népzenéből egyaránt megtanulható.

Ha tovább haladunk az arlequin műfajmegjelölésében, a következő két fogalom, a garázs és a blues könnyen összebékíthető kifejezéseknek tűnnek, hiszen mindkettőben erőteljesen jelen van az ösztönösség és a spontaneitás.

A blues zene – akárcsak korai képviselői – mélyről jön, és nagyon zsigeri artikulációban ölt testet. Főleg ebben hasonlítható hozzá a garázs-zene. S ha azt halljuk, garázs, a legtöbb ember számára akarva-akaratlanul is felsejlik a Nirvana zenéje, például a Big Cheese torz diszharmóniái - melyek megfogják az embert, és úgy ráznak össze benne mindent, akár egy százhússzal száguldó Zsiguli a 37-es főúton Sárospatak és Vajdácska között.

Ilyen érzés környékezi az embert akkor is, ha meghallgatja az arlequinnek azokat a dalait, amelyekről alább szót ejtek. Az itt bemutatásra kerülő szerzemények egy teljes albumkoncepció részei, melyet a zenekarnak nemrégiben sikerült rögzíteni – jutalomként, egy zenekari tehetségkutató verseny nyerteseiként.



Beszéljünk elsőként a Tatis című dalról, melynek rokonsága (a) The White Stripes zenéjével vitathatatlan, és ez már a felütésből jól kihallható – főleg azok számára, akik ismerik Jack White-nak azokat a markáns gitárbeállításait, melyek a "még nem" és a "már" (sok) pengeélén egyensúlyoznak, és lemezkezdő számként úgy robbannak be, hogy a hallgató az utolsó megpendülő hangig harminchat fokos lázban ég. Éppen ezért a Tatist csakis albumkezdő dalként tudom elképzelni. Persze, korántsem szeretném ezzel a kijelentésemmel befolyásolni a zenekart.

A White Stripesnál tapasztalható "egyszerűséget" idézi fel a kizárólag a basszus–pergő–cin szenthármasságából táplálkozó stabil dobalap is. De kell-e ennél több ahhoz, hogy előidézzünk a hallgatóban egy kis légzési aritmiát?

Miközben izzadó homlokkal a Tatist hallgattam, egy kicsit odaképzeltem magam arra a bizonyos "szieszta gangra", bár nekem nem jutott jobb egy zuglói társasház erkélyénél; persze a napos oldalon.

Pár mondattal ezelőtt már említettem a Nirvanát. Ugyancsak róluk jut eszembe Esze Dóra novellájának, a Csombormenta teaháznak egyik mozzanata, mikor a MTV-s riporter megkérdezi Kurt Cobaint, hogy "mégis mi a csudát akar jelenteni az In Utero egynémely szövege"? Mire Kurt fogott egy fél citromot, és belecsavarta a kamerába: "Hát ezt".

Így voltam én kezdetben az arlequin Ácsibácsi című szerzeményével, hogy a szövegre koncentrálva egyfolytában a fejem fölött lengett az az ismert ignotusi mondat, amely Ady A fekete zongora című verse kapcsán hangzott el a múlt század elején: "Akasszanak fel, ha értem!"

Csak később jöttem rá – mea culpa –, hogy másfajta érzékeket kell itt aktivizálnom, és a szavak mögött, vagy pontosabban a szavakon túl hasonló sorstragédiát fedezhetünk fel benne, mint a Quimby Bélahúsországban, vagy a Csáki Pityu bá’ balladája című szerzeményeiben például – és ahogyan a Bélahúsországban ott az ember a spiccre állt világ peremén és a WC-n szül, vagy ahogyan Csáki Pityu bá’ vonszolja át magát négykézláb az úttesten, úgy veszik bele Ácsi bácsi is a konyhaasztal rémes mámorába és motyogja el kétségbeesett szavait az őt meghallgatónak.


Az ácsibácsi egy tébolyult őszi tangó, egy posztbeat (negatív?) fejlődéstörténet, mely nem is tűrné a tiszta megfogalmazást, és mintegy zenében képezi le Hamvas Béla azon gondolatát, miszerint "[t]ulajdonképpen csak az beszél helyesen, aki félrebeszél. Értek valamit, amit pedig nem értek".

Ez egyben az arlequin ars poeticája is: megérteni a megérthetetlent, ugyanakkor megmutatni, hogy a érthetetlenségen túl sincs más, csak csontszáraz logika, a piszkos zajon túl, csak tisztaság.

Az arlequin említett dalait hallgatva megállapíthatjuk, hogy ígéretes előhangjai ezek egy sikeres debütálásnak. S a magam részéről nagyon bízom benne, hogy nem kell sokat várnunk erre.