Egy feltúrt utca, végigmész rajta, bár nem akácos: Bródy Café a Bródy utcában, hol másutt. Elhaladsz a Múzeum mellett, a lépcsőn most senki nem szaval, véreid, magyar proletárok szedik fel az utcakövet, de semmi Árpád-sáv; kimondhatatlan jól van, ami van. Közelítesz, mint a tél, de elkap, s behúz egy kis lottózó, ahol két lottó csokit adnak grátisz, ha édes a szád. (Most a rúzs az édes vagy sós?) Tovább toronyiránt. Meglátod az ószerest: csorba lépcsőkön le. Ilyet a kelléktárban nem találsz. A múlt küllői szúrják át a tüdőd. Aztán felmész, felköhögöd az öreg pirost. Benyitsz a nagy üvegablakos, hosszúkás Bródyba. Mert a Bródyt sikeresen nyújtották gyerekkorában. A Bródy férfi, az meg legyen hosszú: így tartották a régiek. A Bródy férfi, de azért hajlik. Alakja mint egy vese, vagy azok a komoly babok a jókais levesben, olyan

Bródy és Hunyadi, a két Sándor leverné az Regáliáról az ősz hamut itt is. Kérdés, ki söpörne fel utánuk. (vö. Bólya Péter: Rekviem K.Gy-ért című novellája.) Szóval a Sándorok. Elférnek, elülnek itt ők is, mint az öregek. A nejloningesek. A rövid ujjúak. Cigi-csonkokkal hadonásznak, néha körbelesnek, benyúlnak a farzsebbe, előkerül a fémfésű, vagy épp egy rókaszínű műanyag. Basznak a német precizitásra: sört isznak, magyart. Talpuk a citromszínű papucsban ide-oda mozog. A pincér és pincérnő meghatározhatatlan korú, de kedves. Nem köp a levesbe, s nem hízeleg a jattért. Nem húzza el a száját, ha csak egy ötvenest adsz borravalónak, s megbocsát a budai úrfiknak is, kik Patrick Bateman-álarcot viselnek, s minden aprót visszakérnek.

Van játékgép is a biztonság kedvéért, meg egy kis hátsó rész, egy traktus, de azért szeparénak még nem nevezném, bár ült már itt Mr. Adam Fásy három gruppival, akik imádták. Ám valójában fiúk voltak, csak én öltöztettem be őket, beígérve a feltétlen jókedvet, meg a háromszor kettő lottó csokit.

Az asztalok összetolhatók, itt el lehet férni, meg rántott szelet is van kilencszázért, kicsit száraz, rá kell önteni a tartárt, vagy egy szűzlány vérét. Bár utóbbi mehet a szódába is. Hiszen itt elszódázgathatsz, kikacsinthatsz az utcai folklórra, egyszer Gáspár Laci jön veled szemben hajpántban és fűzőben, egyszer meg csak az öreg ószeres (hívjuk így: a bácsi), aki kicsit mindig fázik lent a pincében. Derekára csavar egy lópokrócot, s mesél-mesél a loviról; te meg tétre, helyre befutóra vágtatsz bele a voltba, s élvezed, bár a szép a régben élni kényszerít.

Egyszer Vágási Feri (zsengébbek kedvéért: Nemcsák Charlie) is benézett, hangoskodott, aztán vizelt. Viszont a színészpalánták jelentése szerint utána nem mosott kezet. Azóta sajnálom, hogy az infót nem adtam el a Színes Bulvár Lapnak, amit már nem is úgy hívnak. Megcsinálhattam volna a szerencsémet, amit aztán itt, a Bródyban becsülettel le is adóztam volna. Bár itt korán zárnak. Adózni meg sötétben kell.

Ha záróra, akkor szigor: semmi apelláta. Olcsó, kásás hangú könyörgés, piros papírszázasok asztalra hajigálása nem segít. Ám cserébe néha énekelnek itt. Egyszer egy nagyon pici dizőzt láttam, mintha ismerős lett volna a hetvenkilences táncdalfesztiválról, de lehet, hogy csak az anyukájára hasonlított. Én meg, mondtam is, nézd meg az anyját, vedd el a lányát; bár ilyen tétnél tévedhetek.

Van itt kis Pepsi-cetli. Fehér, hosszúkás téglatömb, rajta a régi Pepsi-embléma. Egyszer el is kértem a főúrtól, azóta készülök. Pepsiket fogok írni. Kis pepsziket. Új műfaj, új díszek. Új mítoszok, új keserűk. De te addig is Bródyzz nyugodtan, mert a Bródy az még férfi; s férfiben lenni jó, szokta volt mondani Dunajcsik Mátyás, Fájó Párizs édes szájú énekese.

(Bródy Café, Bp., Bródy Sándor utca)
Fotó: Markó Barbara, prae.hu