A boldogságkeresés-trilógia második részében Ulrich Seidl a vallási fanatizmust, ezen belül is a katolikus hit ultrakonzervatív változatát fordítja fonákjára. A trilógia szerint a szerelem (Liebe), a hit (Glaube) és a remény (Hoffnung) mind-mind lehetséges hozzáállások a boldogság megtalálásához, azonban ha rosszul, végletes formában értelmezzük ezeket a fogalmakat, akkor csak torzókat alkotunk. Az első rész a szexuális rabszolgasággá torzult szerelemkeresésről, a második pedig az értelemtől megfosztott, eltárgyiasult, mazochizmussá fajult hitről szól.
Anna Maria (Maria Hofstätter) megrögzötten hisz benne, hogy Ausztriát vissza kell vezetni a katolicizmus helyes útjára. Így az egyébként a röntgen osztályon dolgozó Anna egy nagyjából fél méteres Szűz Mária-szoborral házal, és Mária rádiót hallgat a Mária-mobiljában. Reményvesztett alkoholistákat és emigránsokat keres fel, hogy az egyetlen igaz hitre térítse őket. Ha pedig nem térít, akkor a "bűneiért" vezekel. Egy kulcsra zárt kis szobában egy falra akasztott kereszt előtt Anna levetkőzik, majd korbáccsal veri magát. Másnap vallásos dalokat játszik szintetizátoron, aztán kitakarít, majd imát mormolva egészen addig csúszik térden a lakásán keresztül, míg ki nem sebesednek a lábai.

Anna Maria már a külsejében is a szenvedély és az életrevalóság teljes hiányát tükrözi, lakása és kinézete szinte idegesítően törekszik a funkcionalistással ötvözött tökéletességre. Az asszony nekilát a végletekig unalmasan berendezett lakásának kitakarításához, és mivel Seidl kiváló érzékkel ábrázolja Anna Mariát a szavak nélküli cselekedeteiben is, a suvickolás és loccsanás monoton mozdulata és ritmusa rögtön valami feleslegesen túlbonyolított, de valójában sivár élet képét vázolja fel elénk.

Az ily érzékletes módon felskiccelt világba érkezik meg egyszer csak Anna muszlim és kerekesszékbe kényszerült férje, Nabil (Nabil Saleh). A váratlan fordulat – félreértés ne essék – nem a férj eltérő vallása miatt jár konfliktussal, hanem mert Nabilt borzalmasan idegesíti Anna fanatizmusa, aki emiatt képtelen hitvesi kötelességeit teljesíteni, azaz szeretni és szeretkezni. A nő szemében ugyanis a férfi megérkezése nem más, csupán egy isteni próbatétel.

Ez a próbatétel viszont hatalmasnak bizonyul. Seidl megtalálta a módját annak, hogy miként mutassa be a dogmák szigorú betartását, a vallás mint életre vonatkozó stratégia kritika nélküli alkalmazását úgy, hogy a hit kiüresedett és eltárgyiasult életvezetési szabályokká degradálódjon. Ahogy Nabil egyre dühösebb lesz, úgy szentségteleníti meg a valláshoz tartozó tárgyakat és szertartásokat. A két év után hazatért férj leveri a kereszteket a falról, Anna Maria ultrakonzervatív, vallásos társaságának pinceszeánsza közepén ordibálni kezd, és "Jézus szíve" előtt az asztalra köp. Annyira nem bírja elviselni feleségének elvakultságát, hogy minden lehetséges módon (persze, csak amivel egy kerekesszékbe és a négy fal közé szorult ember élni tud) megpróbálja visszazökkenteni házas életét az eredeti kerékvágásba.
A valódi megszentségtelenítést azonban nem a férj cselekedetei jelentik, hanem Anna viselkedése. Kiderül, hogy a nő önmegtartóztatása, vágyainak elnyomása valahol a férjének testi szerelmétől távol, Jézus képmásaihoz való fizikai vonzódásában talál rést, ahol szivároghat. Hiába a látszatra számos jó cselekedet, a röhejesség szintjére lealacsonyodó próbálkozás, hogy egy alkoholista nőt lebeszéljen a vodkáról, a kulcsra zárt kis szobában olyan dolog történik, melyen valószínűleg minden jó érzésű ember kicsit megrökönyödik, viszont az esemény bekövetkeztén valójában még sem lepődünk meg. Anna Maria magáévá teszi az eddig falon függő, keresztre feszített Jézus-szobrot.

Ez a fordulat, és egyébként az összes többi meghökkentőnek szánt jelenet valójában csak annak megbotránkoztató, aki nem látott még hasonló filmeket. A vallási fanatizmus mazochizmussal való párosításának mozgóképi hagyománya van, elég csak Michael Hanekét említeni. Seidl története sztereotípiákra, és túlzásokra épül, és a filmnek csak első ránézésre rejlik ebben az erőssége. Valójában a hiperrealisztikus és a nézőtől kellő távolságot tartó ábrázolás az, amitől a Hit paradicsoma üt. Egy kicsit olyan ez, mintha egy vérben ázó, nyers húscafatot vágnának elénk az asztalra. Elsőre meghökkentő ez a teljesen lecsupaszított, kiábrándító szelete a valóságnak, de a legmegrázóbb az, hogy nem tudjuk, honnan került elénk, minek a része. Nincs körítés Anna Maria viselkedéséhez. Nem tudjuk meg, miért ezt az életstratégiát választotta, és azt pedig végképp nem értjük, hogy lehet muszlim férje egy ilyen nőnek. A két főszereplő konfliktusának bemutatása viszont hiteles, így az utóbb részlet hiánya felett át lehet siklani.

Ulrich Seidl kiüresedett szimbólumokon keresztül tárja elénk azt a rideg valóságot, hogy egy ennyire mélyen gyökerező, ellentmondást és kritikát nem tűrő hit nem változtatható meg. Lehet akárhány próbatétel, visszafelé nincs pálfordulás.

A Hit paradicsoma
(Paradies: Glaube)
színes, feliratos, osztrák-német-francia filmdráma
113 perc, 2012
Korhatár: 16
Rendező: Ulrich Seidl
Forgatókönyvíró: Ulrich Seidl, Veronika Franz
Operatőr:Edward Lachman, Wolfgang Thaler
Producer: Ulrich Seidl
Vágó: Christof Schertenleib
Szereplők: Maria Hofstätter, Nabil Saleh, Natalya Baranova
Bemutató dátuma: 2013. augusztus 22.
Forgalmazó:Anjou Lafayette