Legrosszabb pillanataikban úgy szólnak, mint egy tucat másik fősodorral úszó metál banda (bár azok közül is a legjobb tucat), mégsem véletlen a sikerük, ennél jóval több van bennük.

Bayonne-ből jönnek, a tenger mellől, s eredetileg Godzillának hívták magukat, aztán átálltak a japán írásmódra, a Gojirára. (A Godzilla egyébként egy amerikai óriásszörnyes katasztrófafilm, mely a Gojira című 1954-es japán film remake-je.) Egyébként pedig nem szokás párhuzamot vonni a filmcím ihlette bandanév és a zene jellege közt - amit én a japán film viszonylagos ismeretlenségének tudok be.



A japán Gojira-film őrületes siker volt, a legjobb és legnagyobb hatású szörnyfilm a King Kong mellett és után: máig tartó “kaiju eiga" ciklust nemzett, mely a hollywoodi fősodor (a már említett remake) mellett öntörvényű zsánerfilm-rajongó rendezőket is megihletett, amilyen Guillermo Del Toro. Ezzel szemben a Godzilla-remake megbukott (folytatása nem is készült, majd a reboot jön). Szóval az előbbi név a nyerő, s a francia zenekar is akkor kezdett prosperálni, amikor Gojirának kezdték hívni magukat. (Azóta pedig egyre népszerűbbek, s ötödik albumuk, a L'Enfant Sauvage - "A vad gyerek", melyet a fáma szerint az azonos című Truffaut-film ihletett - a legsikeresebb.)



Hogy inspirálta őket a japán filmkultúra, az nem kifejezés, és nem is ők az egyetlenek. Bizonyos Shinya Tsukamotónak van egy Tetsuo - Vasember című filmje, ami egy rakás nagysikerű japán és amerikai film mellett Trent Reznort is megihlette, aki rajongó levelet írt a japán direktornak. Nemrég pedig David Lynch rendezett klippet a Nine Inch Nailsnek (Came Back Haunted), Tsukamoto rángatózó, epilepsziás kameramunkáját imitálva.

Phil Anselmo, a hajdani Pantera frontembere szintén rajong a japán filmekért - például az óriásszörnyesekért, különösen a Gojiráért - sőt úgy hallom, jelenleg szeretne Tsukamoto-műveket vetíteni októberben a Housecore Horror Film Festival című rendezvényén. S a Panterát a Gojira kvartettje is megemlítette inspirációként, bár azt hiszem ők is látták a Tetsuót, a Love klippje legalábbis ezt tanúsítja.

A Gojira-filmben a japánok atombomba-traumája érhető tetten. E mozi roppant meggyőző környezetvédelmi és háborúellenes kiáltványként is értelmezhető, s a francia metálosok ebben is követik a japán példát: témáikat illetően kvázi öko-metált játszanak, a jótékonykodásban pedig (a műfaj viszonylataiban) elsők.

A metál erőszakos formaiságához gyakran hasonló tartalmiság társul: nézzük csak meg, milyen dalcímeik vannak a death és black bandáknak - mondjuk a Cannibal Corpse-nak -, sőt ismerek bandát, aminek önjelölt hajléktalan hippi az énekese (Decrepit Birth), ám ők sem sokkal finomabbak, ha a húrok közé csapnak. Ezzel szemben a Gojira bármikor kész úgy elkeresztelni egy dalt, hogy Love vagy Flying Whales - imádják ugyanis a bálnamentést.



A másik dolog amiben kiemelkedőek, hogy kvázi filmzenét játszanak. Volt egy konkrétan soundtrack műfajú projektjük (Maciste All'Inferno), mely alkalmával az azonos című filmet vetítették és zenéltek alá.

Később sem fordultak el az instrumentális és atmoszférikus témáktól, (a)The Link című albumuk hosszas outro-ja, a Dawn például zseniális a maga egyszerűségében, és későbbi albumaikon is hallhatóak hangszeres elszállások, szokatlan vers- és dalstruktúrák, metáltól idegen műfajokba sorolható témák, hangulatok (ebben az Arcturus nevű briliáns norvég avantgárd metal együttesre emlékeztetnek).

A csapat felét képező Duplantier-testvéreknek van egyébként egy avantgárd metál formációjuk is, az Empalot, akik viszont már kevésbé hasonlítanak az Arcturusra, inkább poénzenét, zeneparódiát játszanak. A Gojirát mégsem mainstream hajlamaik kiélésére használják a zenészek, éppen eléggé avantgárdos és progresszív zenét játszanak főállásban is.

Az A38 két okból is adekvát helyszínnek ígérkezett, majd bizonyult: a Gojira akár a poszt-metál bandák közé is sorolható (számos egyéb szubműfaj mellett), ennek az (avantgárdosként, progresszívként, “gondolkodó ember metáljaként" jellemzett) zsánernek pedig van némi affinitása a vizekkel, elég a zsánert megalkotó Isis egyik sokatmondó albumcímére, az Oceanic-re gondolni (vagy /a/ The Ocean nevű formációra). (Nemrég volt egy hangulatosra sikerült poszt-metál koncert a hajón, a Cult of Luna és a The Ocean bulija.) S maga a címszereplő óriásszörny (Gojira) is a tengerből mászott elő és oda tért vissza dolga végeztével - na meg hajókat támadott meg.



Sokakat furdalt a kíváncsiság, hogy ki lesz az előzenekar. Csak annyit lehetett tudni, hogy lesz egy első fellépő, s pár nappal a show előtt rebesgették, hogy a Leander Rising lesz az, végül azonban egy meglehetősen titokzatos csapat (énekesként állítólag Tóth Balázzsal) állt ki egy egész színpadot elfedő fehér vászon mögé.

Zeneileg valahol a death és a black között mozogtak, azaz extrém és extrém hangos volt a 3-4 számos produkció, a látvány viszont minimalista eszközhasználathoz képest sem volt rossz, hiszen a zenészek vásznon átsejlő árnyékai ide-oda ugráltak, ahogy váltott a reflektor.

Kis késéssel kidugta fejét a Gojira, majd a turné ezen állomásán is az új album első számával nyitottak, az Explosiával, ami a kelleténél divatosabb dal, ám - illetve éppen ezért - a közönség fősodrát beindította. Intrónak, bemelegítésnek nem volt rossz, ráadásul a dal második fele már kevésbé slágeres, s ez már a hangulatot alapozta meg.

Bármennyire trendiül hangzanak, a zenekarnak a gitáros csikorgások és a vokális halálhörgések is jól állnak, hisz mindez illik a japán óriásszörny-filmek világához és a Tetsuo indusztriál sci-fi horrorjához is.

A friss album harmadik dalával folytatták, (a) The Axe-szel, mely már egy, a korai Gojirát idéző epikusabb, lassabb, töményebb dal. Ezzel a két számmal le is tudták az új album kötelező reklámozását, s nem éltek vissza a rajongók türelmével, a harmadik dal ugyanis a felhőtlen, örömóda-szerű Flying Whales volt, a negyedik pedig a Gojira valószínűleg legjobb dala, a Backbone.

Mindkettő a From Mars to Sirius című (és a legjobb) albumukról való, azoknak is a legjobb számai, s már azért is kiválóan szóltak az A38-on, mert ezen a lemezen található a leginkább poszt-metálos, óceáni hangzás (az Isis Oceanic című albumára látványosan hasonlít például a nyitó dal, az Ocean Planet). A monumentális Backbone-ben pedig minden benne volt, ami kiemelkedővé teszi a Gojirát.



A Backbone-nal hasonló érzetet tudnak kiváltani a befogadóban, mint amit egy Gojira-féle óriásszörnyfilm (vagy akár Goya Kolosszusa) okoz, azaz áhítatot, tiszteletet, valami jóval nagyobbtól való, mégis jóleső félelmet, eltörpülést valami mellett.

A Gojira a metál óriásszörnyeként súlyos pusztítást végzett, sokakon áttaposott, másokat a levegőbe emelt, röpített. Itt volt csúcson a hangulat, és bár nem is érdemes végig tetőponton tartani az érzelmeket, azt hiszem túl hamar ellőtték a legjobb dalaikat.

Ettől kezdve minden számtól a Backbone keltette benyomásokat vártam, amit sokszor megkaptam, de nem elégszer. Így érkezett a lassan nyitó Love, majd a rengeteget játszott, ám ezzel egy kicsit túlbecsült The Heaviest Matter Of The Universe (bár a Gojira tényleg az univerzum legsúlyosabb anyaga, ez nem a legjobb számuk).



Jött (a) The Way of All Flesh nyitó és egyben legjobb dala, az Oroborus, majd a hasonlóan briliáns hangszeres témákra épülő Wisdom Comes (a) The Link albumról.

Az énekes, Joe Duplantier addig keveset kommunikált a közönséggel, az új album címadó dala, a L'Enfant Sauvage előtt azonban elmondta, hogy örül, hogy lát harmincasokat és negyveneseket is a közönség soraiban - mivel fontos, hogy fiatalosak és frissek maradjunk, ne tartsuk öregnek magunkat a jó dolgokhoz. (S erre a dumára szükség is volt, mert az új album egy fokkal popzenésebb, azaz gyerekesebb lett a kelleténél, francia cím ide vagy oda.)



Ezek után érkezett egy remek szám (a) The Link-ről, a Remembrance, aztán persze visszajöttek egy három számos encore-ra, kezdve az egyaránt súlyos és dallamos Vacuity-vel, folytatva a Toxic Garbage Island-del, s az új albumról származó The Gift of Guilt-tel zárva.

Utóbbi stílusos búcsú volt, hisz szomorkás dalról van szó, amit rendesen be is lassítottak a végére. A szám ugyanakkor stílusváltást is jelezhet az undergroundból a mainstreambe, a brutal/death metálból a populárisabb fémzenébe, az ismeretlenségből a reflektorfénybe.

S hogy mindez a tőlük megszokott minőség rovására fog-e menni, azt majd a következő albumból tudjuk meg.