Alföldi rendezése a történelemhez és magához a rockoperához kapcsolódó evidenciáinkat teszi kérdéssé, és ahelyett, hogy tollba mondana, szembesít és provokál, illetve porrá zúzza az abszolútnak hitt igazságokat. A rendező komolyan veszi a darabot, és értelmezi: a fejből fújt slágereket áthangszereli, így a dalok további mondanivalóval telítődnek, az egymástól független, epizódszerű jeleneteket pedig összekapcsolja, a rockoperai alapanyagot színházzá alakítja át.

E színházi darabban búcsút inthetünk a nagy történelmi hősöknek: itt elcsigázott, megtört antihősök állnak a színen, akiket bizonyos erők ide-oda rángatnak. István (Feke Pál) nem szent és erőskezű, hanem bizonytalan és teszetosza karakter, aki folyamatosan kétségek között őrlődik. Az ő döntéseit legtöbbször Gizella (Udvaros Dorottya) és Asztrik főpap (László Zsolt) hozza meg. De nincs ez máshogy Koppánnyal sem: a lázongó forradalmár helyett egy kétségbeesett, szenvedő alak áll előttünk, akit Laborc és a táltos sodor bele az értelmetlen vérontásba. Inkább a két főszereplőt körülvevő karakterek azok, akik a döntéseket hozzák, és akik kényük-kedvük szerint ráncigálják a tömeget hol az egyik, hol a másik oldalra. Az “istenadta nép" szintén döntésképtelen, nem tudja, hogy merre kellene csapódnia: egyszer még az ősi szokásokat követik, a következő pillanatban már megfélemlítve új királyukat ünneplik - leginkább csak elszenvedői a hatalmasok harcainak.

A rendező nem is hagyja, hogy bármelyik oldalra is elmozduljon a darab. Koppánynak és Istvánnak is igazat ad, de valójában egyikük sem kerül ki győztesen a darab végén, mert Istvánt ugyan királlyá választják, Koppányt pedig felnégyelik, szó sincs diadalmas győzelemről vagy kitörő örömről. István győzött, de milyen áron? Koppányt kellett feláldoznia, hogy népe fennmaradhasson. Koronázásakor tett fogadalma is kényszerről és bizonytalanságról árulkodik.

Alföldi határozottabb karaktereket is megrajzol. Novák Péter nagyszerűen jeleníti meg a határozottan fellépő Tordát, aki rockénekesként igyekszik felbőszíteni és István ellen hangolni a tömeget, de Szemenyei János keményen odamondó, lázító Laborca is remek alakítás. A másik oldalon Sarolt szigorú, és semmilyen könyörületet nem ismerő alakja tűnik fel, habár Udvaros Dorottyának azáltalam látott főpróbán nem sikerül a maximumot kihoznia a szerepből, míg László Zsolt Asztrikja pontos és kidolgozott alakítás. A két egymásnak feszülő erő közé a rendező békítő szálat is felhúz, Réka (Tompos Kátya) és Géza (Blaskó Péter) személyében. Koppány lánya igazi angyali teremtmény, aki minden kétség és félelem nélkül, őszintén szeretné, ha a két testvér harc nélkül jutna megállapodásra. Blaskó Krónikásként és Gézaként is nagyon finom eszközökkel játszik, alakítása mégis átütő. Mint Kónikás visszatérve letisztult gesztusaiban hozzánk, a közönséghez szól, miattunk szégyenkezik: egymást pusztítjuk, ahelyett, hogy összefognánk. Alföldi még a villanyt is felkapcsolja felettünk, hogy egyértelmű legyen az üzenet.

A rendező néha igen sokszor didaktikusan fogalmaz, hogy mindenki számára világos legyen a mondanivaló. Emiatt ugyan egy kicsit szájbarágóssá válik - az Unom a politikát! felszólalás másfél perces ismétlésével mindenki érti, hogy mit akar mondani -, de az esetek többségében finom eszközökkel szól ki a darabból. A nézőtér bevilágítása mellett hatásos eszköz az is, amikor a szereplők a színpadot elhagyva távoznak: a halotti lepelbe csavart Géza a temetését követően a közönség felé távozik, de Laborc holttestét is itt szállítják ki.

A darabban sokszor visszaköszön a lezáratlan és lélegző múlt is: nemcsak Géza tér vissza Krónikásként, hanem a szocializmus is az emlékezés megtestesítőivel. Az IK-1983-as rendszámú Trabantból elnyűtt ruhában kászálódnak ki a regősök, Varga Miklós és Nagy Feró. Az ő szerepeltetésük kissé modoros és idegen, azonban Alföldi e két alaknak köszönhetően úgy tud fejet hajtani a régi darab előtt, hogy közben viccet is csinál belőle: az akkor szembenálló Laborc és István most egymást átölelve botladoznak. Eltelt harminc év, és a két alak láthatóan azt sem tudja, hogy hova keveredtek, és hogy mit is kellene csinálniuk. Keresik, hogy kit ismernek, és amint meglátják Saroltot, rajongani, emlékezni kezdenek, azonban jelenlétük egyre kínosabb, így gyorsan el is zavarják őket.

Alföldi egyébként rengeteg szimbólumot használ a darabban: kéksisakosok, SS-katonák és gárdisták csapnak szét a pogányok között, Koppány fehér lovat áldoz az ősi isteneknek, vörös keresztek merednek fenyegetően a nép felé. A nagyurak piros-fehér-zöld inget viselnek, ők az “igazi magyarok", akik mindig arra az oldalra állnak, ahol többet ígérnek nekik.

Tehát a jelmezek, sőt a koreográfia is jól illeszkedik a darab egészébe. Nagy Fruzsina a kosztümökkel jól érzékelteti a hatalom és a nép közötti különbséget: a táncosok változatos, sokszínű, de egyszerű öltözékei kiváló ellenpontjai a hatalom képviselőinek fényes, nemes anyagokból készült jelmezeinek. Vári Bertalan koreográfiája pedig kiválóan ötvözi a népies mozdulatokat a modern tánc elemeivel, amik összesésgében nagyszerűen hatnak, emellett illusztrálják a történéseket.

A díszlet maga is hatalmas szimbólum: a Menczel Róbert által megálmodott rozsdás koronának felső szintjén a hatalom képviselői (és a zenekar) helyezkednek el, míg a nép alattuk rohangászhat. E térbeli megoldással a rendező hatékonyan érzékelteti az urak és úrnők, valamint a nép viszonyát: a hatalom képviselői semmibe veszik a tömeget, csak annyiban figyelnek rájuk, amennyiben fel lehet használni őket kicsinyes harcaikhoz. A korona egyébként a determináltság szimbóluma is: a mű végén bezárul ez a vasszerkezet, és a szereplők hiába szabadulnának belőle, már nem tudnak. Ezt a motívumot is értelmezhetjük saját helyzetünkre, példaképp így: a magyarság saját, berozsdásodott eszméinek fogja, így mindig csak hátrafelé néz, és minden irányba széthúz, de most már itt lenne az ideje összefogni, mert csak így fejlődhet. A mű végén felhangzó Himnusz fohásszá, könyörgéssé terebélyesedik.

Alföldinek a rockoperát sikerült aktualizálva újraértelmeznie, miközben a slágerekből színházi darabot gyúrt. A darab talán legnagyobb előnye, hogy egyszer sem beszélt mellé, nem mismásolt, hanem feltette azokat a kényelmetlen kérdéseket, amiket már régóta szeretnénk a padló alá söpörni.

Szörényi Levente – Bródy János:

ISTVÁN, A KIRÁLY

rockopera

Boldizsár Miklós: Ezredforduló című drámája alapján

Rendező - Alföldi Róbert
Dramaturg - Vörös Róbert
Koreográfus - Vári Bertalan
Vezényel - Kesselyák Gergely
Díszlettervező - Menczel Róbert
Jelmeztervező - Nagy Fruzsina

István - Feke Pál
Koppány - Stohl András
Krónikás, Géza - Blaskó Péter
Táltos - Novák Péter
Asztrik - László Zsolt
Laborc - Szemenyei János
Réka -Tompos Kátya
Gizella - Radnay Csilla
Sarolt - Udvaros Dorottya
3 feleség - Simon Bogi, Bánfalvi Eszter, Csépai Eszter
3 főúr - Schneider Zoltán, Hevér Gábor, Znamenák István
Vecelin - Makranczi Zalán
2 német lovag - Józan László, Farkas Dénes
Különleges vendégek - Varga Miklós és Nagy Feró

2013. augusztus 29.
Papp László Budapest Sportaréna

Fotó: MTI