Tennessee Williams örökzöld darabja, A vágy villamosa jó néhány rendezőt megihletett már. A filmadaptációk közül a klasszikus, Elia Kazan-féle, 1951-es változat méltán a leghíresebb, a drámát futólag felidéző munkák sorában pedig Almodóvar Mindent anyámról című filmje igazán emlékezetes. A Blue Jasmine nem adaptáció, de több, mint idézet: inspirációként használja az eredeti színművet, amelynek számos lényeges történetelemét megváltoztatja. Míg a színpadi darab lényegében a klasszikus tragédia hatásmechanizmusa szerint működik (Blanche összeomlásával érték pusztul el, ami megrázza a nézőt, és részvétet ébreszt benne), addig a film dramaturgiája szerint a végkifejlet vegyes érzelmeket kelt. Woody Allen főszereplője − a New York-i elitből hirtelen a San Francisco-i szegénysorba zuhanó, nagy egójú Jasmine egyrészt jellemhibákkal és etikai vétkekkel aláaknázott figura, másrészt mostohahúga, Ginger boldogságát fenyegeti, ezért nem meglepő, hogy bukását alapvetően megelégedéssel nyugtázzuk. Ahhoz már a 79 éves rendező rutinja és bölcsessége kell, hogy érezze, ennyi talán kevés egy érzelmileg összetett, gondolatébresztő filmhez, ezért mindvégig rafináltan azon igyekszik, hogy legalább egy körömpiszoknyi részvétet is keltsen főszereplője iránt.

A jelen párkapcsolat-építési bonyodalmait hosszas flashbackekben Jasmine múltjával rímeltető, késleltetésre és fokozásra épülő cselekmény során sorra derülnek ki az önhittnek és elkényeztetettnek tűnő asszony egyre súlyosabb erkölcsi "bűnei és vétkei", ám a rendező mindent elkövet, hogy a főszereplő azért ne veszítse el teljesen a szimpátiánkat. Ennek érdekében egyrészt a figurát humorba csomagolja − Jasmin nem más, mint a Woody Allen-i, Xanaxszal szaladgáló neurotikus-figura legújabb változata −, másrészt a jellemhibákra, etikai vétségekre utaló információt mindig cáfolattal, ellentétes szemponttal kíséri. Legyen szó akár árulkodónak tűnő apróságokról (miért utazik Jasmine első osztályon, ha nincs pénze) vagy döntő jelentőségű mozzanatokról (miért jelentette fel a férjét, miért hazudott új vőlegényének), mindenre van többé-kevésbé méltányolható magyarázat. Ami egyfelől pazarlás, az másfelől megszokásból elkövetett, kis túlköltekezés, ami egyfelől árulás, az másfelől idegsokk hatására tett, rögtön megbánt cselekedet, ami egyfelől hazugság, az másfelől a valós személyiséget mélyebben kifejező igazság. Azt ugyan bízvást kijelenthetjük, hogy Jasmine értékrendjét eltorzította a pénz és a társadalmi státusz, de jellemző, hogy a ráaggatható negatív jelzők jelentős részének az ellentéte is igaz: ez a furcsa, szédült nő szorgalmas és léha, őszinte és képmutató, nagyvonalú és önző, intellektuális és nehézfejű egyszerre.

Ami azt illeti, a patikamérlegen kimért ellentétes információk miatt a figura egy kicsit kimódoltnak is hat, és ezt az érzetet erősíti, hogy a kivételesen nehéz szerepben majdnem mindvégig zseniálisan teljesítő Cate Blanchett éppen a legfontosabb pillanatokban − a kiborult, magában beszélő Jasmint megformálva − kissé túljátssza, arcmimikával túljellemzi a karaktert. De a mellékszereplőket még ennyi kritika sem érheti, ragyogóan keltik életre a forgatókönyvben néhány lényegi vonással jelzett típusokat, legyen szó akár nagymenő üzletemberről (Alec Baldwin), külvárosi, lármás, de csupa szív macsóról (Bobby Cannevale), romantikus, sármos diplomatáról (Peter Sarsgaard). A film legszerethetőbb jelensége, Jasmine dramaturgiai ellenpontja az egyszerű, őszinte mostohahúg, Ginger, akit nem kis részt Sally Hawkins hibátlan játékénak köszönhetően zárunk a szívünkbe.

A hangütésében néhány régi Woody Allen-drámára (Hannah és nővérei, Férjek és feleségek) emlékeztető film végeredményben többet mond annál a tanmesei tanulságnál, hogy az őszinteség elnyeri jutalmát, a képmutatás pedig méltó büntetését. (A Bűnök és vétkekből egyébként is tudjuk, hogy ez fordítva van). A zárókép Jasminját látva, és azt a kis, nehezen kiküzdött részvétet érezve ugyanis eszünkbe juthat az is, a rossz szándék hiánya kevés a boldogsághoz.


Blue Jasmine (Blue Jasmine)
Színes, feliratos, amerikai dráma, 98 perc, 2013.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

Rendező és forgatókönyvíró: Woody Allen
Operatőr: Javier Aguirresarobe
Producer: Letty Aronson, Stephen Tenenbaum, Edward Walson
Vágó: Alisa Lepselter
Szereplő(k): Cate Blanchett (Jasmine), Alec Baldwin (Hal), Sally Hawkins (Ginger), Peter Sarsgaard (Dwight), Michael Stuhlbarg (Dr. Flicker), Alden Ehrenreich (Danny), Louis C.K. (Al),Bobby Cannavale (Chili), Max Casella (Eddie), Andrew Dice Clay (Augie)

Bemutató dátuma: 2013. augusztus 29.
Forgalmazó: Big Bang Media