A spanyol származású művész alkotásaiban maximálisan kihasználja az appropriation art nyújtotta lehetőségeket: a lemeztelenített kompozíciókat újjáteremti, így azok egy olyan álomszerű atmoszférát, pszeudotörténetet rajzolnak ki, amely képes a befogadót kiragadni saját valóságából. A Félmeztelenül című kiállításon bemutatott négy videóban a művész igen személyes hangvételűen szól hozzánk, kvázi lemeztelenedik előttünk: önéletrajzi ihletésű munkáiban a társadalmi viselkedés szabályairól, a nemi szerepekről és viszonyokról, valamint szociális klisékről kialakult gondolatait közli.



A Vallomások elhúzott függöny előtt című alkotás olyan talált-filmkockákat vesz alapul, amelyeken szőke női karakterek a nézőnek háttal állva vallanak, azonban a videón valójában a függöny lesz a központi elem, míg a nők névtelenek és sematikusak maradnak – a szereplőket arctalanná teszi, egyetlen személlyé olvasztva őket össze. A befogadó tekintete a válluk felett halad el, távol a messzeségbe réved, ám mielőtt a jelenet romantikus képzelgéseket indítana el bennünk, egy női hang megtöri az idillt: “It's the best thing a girl can be in this world – A beautiful little fool." Cortiñas ebben a munkájában rávilágít arra, hogy a női identitás csupán egy konstrukció, amit más intézmények – család, vallás, politika, művészet – határoznak meg.



Ebben a videóban a művész a függönymotívum klisévé zsugorodására is reflektál. Cortiñas szeret előtérbe hozni olyan dolgokat, amiket evidensnek, magától értetődőnek tekintünk és éppen ezért figyelmen kívül hagyunk: itt például a függönyt, amely korábban (például a 18. századi barokk színházban) a valóság és a látszat (élet és film/színház) közti határvonalként szolgált, így egyszerre elválasztott és bevezetett. Ebben az alkotásban a művész újra különös hatalommal ruházza fel ezt a tárgyat: itt már nem a film kezdetét jelenti be, hanem maga is szereplővé válik ráncaival, mozgásaival, valamint szín(e)változásaival.



Az Anya telefonhívásra című alkotás a felszínen Gena Rowlandsnak állít emléket: a képsorok John Cassavetes három filmjének jeleneteit használják fel. Azonban a sok ismétlésnek köszönhetően világossá válhat számunkra, hogy a filmek hangjai Eli Cortiñas és édesanyja rögzített telefonbeszélgetéseinek részleteivel keverednek. A képsorok így meglehetősen személyessé és nyomasztóvá válnak. Nyugtalanságunkat az újból és újból felhangzó – a narratívát folytonosan megszakító – telefoncsörgés csak tovább fokozza.

Míg ez a két alkotás hamar létrehoz a befogadóban egy narratív szálat, addig az első teremben olyan élőképszerű munkák láthatóak, amelyek a történetiséget maximálisan kiiktatják. Az első videó Francois Truffaut egyik filmjének néhány másodpercét sajátítja ki, majd ezt az anyagot lelassítja és végteleníti, így a ködben haladó két alak mozgása iránytalanná, céltalanná válik. A felső sarokban megjelenő "Fin" (vége) felirat tovább erősíti a mű nyomasztó, reménytelen hangulatát.



Az iránytalanság szintén hangsúlyosan van jelen a Féltékenység című munkában is, ami Luois Buñuel A burzsoázia diszkrét bája című filmjének jeleneteit illeszti össze. Ezekben a snittekben a szereplők nem csinálnak mást, mint egy széles úton haladnak. Cortiñas ebben a videóban szinte már tűréshatárig ismétli a néhány másodperces vágásokat, amivel szintén végteleníti a hat személy mozgását: itt sincs se indulás, se megérkezés, csak gyötrő haladás. A képsorok igen nyugtalan hatást váltanak ki a befogadóban, de nemcsak a semmibe tartó gyaloglás miatt, hanem a zörejek felnagyítása okán is: a videón nem hallunk mást, csak azt, ahogy a cipősarkak koppannak az aszfalton – a személyek beszéde nem hallatszik, a zajok helyettesítik a kommunikációt.

Eli Cortiñas Félmeztelenül című kiállítása a budapesti Műcsarnok Mélycsarnokában 2013. november 17-ig tekinthető meg.

Fotók: Damian Zimmermann, Beliczay László